A magyar mítosz

Molnár Ferenc

Molnár Ferenc világhírű főhősét, a kis Nemecseket gyerekkori legjobb
barátjáról, a vele egyidős Feiks Jenőről mintázta – mindketten 1878-as
születésűek voltak tudniillik. Feiks a közelben lakott, és papírmasé színháza
volt az alapja a Neumann (később Molnár) gyerekekkel közös színházas
játékaiknak. „Nem tudom elfelejteni hosszú gyermekségünk idejét, azt a vad
dúskálást mindenben, ami játék, szerelem, művészet, tréfa” – írta később Feiks a
Színházi Élet 1924. novemberi számában. Feiks egyébként karikaturista lett, és
hatvanegy évet élt.

„A regény önéletrajzi ihletésű. Valóságos helyszíneken és karaktereken alapul,
melyek a korabeli dokumentumok (térképek, iskolai évkönyvek stb.) alapján
tökéletesen beazonosíthatók” – avat be a részletekbe Kómár Éva, aki
munkatársaival együtt egy éven át kutatta

A Pál utcai fiúk keletkezésének történetét, mielőtt tető alá hozták a regény
első kiadásának századik évfordulójára megrendezett mostani kiállítást. A
Nemecsek név abban az időben meglehetősen gyakori volt, a századelőn több család
is lakott ilyen vezetéknéven az egykori Ferencvárosban. A történet maga 1889
tavaszán játszódik, amikor a szerző Molnár (akkor még Neumann) Ferenc is tíz év
körüli fiúcska volt. Molnár rendkívül szerette Pestet, és a századforduló a
város felvirágzását jelentette. A polgáriasodás és a millennium jegyében
beinduló lázas építkezések következtében a szabad ingatlanokért folyó harc
nagyon is valóságos jelenséggé vált. A regénybeli „grund” a Mária utca és a Pál
utca sarkán terült el, de a századfordulón már ház állt azon is. Nemecsek
lakhelyét, a Rákos utcai kertes, szegényes földszinti házsort pedig később az
Iparművészeti Múzeum építése miatt bontották le.

„Pest rohamléptekben nőtte ki magát nagyvárossá, és egyre nagyobb probléma
lett a városi gyerekeknek, hogy játszóhelyet találjanak maguknak, már csak azért
is, mert akkoriban indult be a foci térhódítása is” – teszi hozzá a kutató.
Megmosolyogtató, hogy Farkas Pál kritikus már a regény első megjelenésekor,
1907-ben azon kesergett, hogy eltűntek azok a szép idők, amikor a gyerekek a
beépítetlen városi telkeken játszottak. „A gyerekek ma nem járnak a grundra,
hanem a moziba” – írta az Új Idők hasábjain. Kortársa, Horváth Elemér könyvében
olvasható, hogy a századforduló környékén – az ő gyerekkorában – három
csibészbanda működött a városnak ezen a területén, akik a még meglévő szabad
játszóterületekért valódi harcokat folytattak egymással. Az egyik csapatot a
molnáristák (a Molnár utca környékiek), a másikat a vámházisták (a Vámház
környékiek), a harmadikat a múzeumisták (a Nemzeti Múzeum környékiek) alkották.


Azonosíthatók a regényben szereplő iskolák is: Molnár Ferenc a Lónyay utcai
Református Főgimnáziumba járt – ez ma is megvan –, és ez volt a Pál utcai fiúk
iskolája, ahol máig megmaradtak az évkönyvek a századelőről. Ezekből az is
kiderül, hogy az „egyletesdi, önképzőkörösdi” valóságosan működött, és a gyerek
Molnár komoly tagnak számított. A vörösingesek iskolája a Zerge utca 11.-ben a
Józsefvárosi Főreálgimnázium volt (ma Vörösmarty Gimnázium). A regényben
szereplő nevek is gyakran visszaköszönnek – eredeti vagy hasonló változatban – a
gimnáziumi évkönyvek osztálynévsoraiban. Azonosíthatók lettek többek között az
egyik Pásztor fiú vagy Csónakos személye is, illetve további iskola- és
játszótársak, például Geréb (Ágoston Dezső).

1895-ös kötelezvény

Pollák (Pásztor) Berczi, Koréh Tatay Endre, Neumann Ferenc, Róth Samu, Ligenfeld
Miklós 1895. június 22-ei dátummal becsületszavukat adják, hogy „amennyiben
lehetséges” 1905 júniusában megtartják a tízéves találkozójukat.

A Pál utcai fiúk-asztaltársaság a József körúti Brandl vendéglőben találkozott,
az utolsó Pál utcai fiú Ágoston Dezső volt.

Molnár Ferencék a grund közelében, a József körút 83.-ban laktak – Feiksék a
68.-ban –, és ahogy Molnár húga, Erzsébet is megemlíti, a Pál utcai grundra
sajnos kizárólag a fiúk járhattak játszani, őt nem engedték be, pedig szívesen
lett volna markotányosnő. Így csak a deszkakerítés résein át nézhette, hogyan
játszanak a fiúk.

A korabeli, a kiállításon is lapozgatható iskolai évkönyvekből egyébként az is
kitetszik, hogy a gyerekhalál jóval megszokottabb jelenség volt akkoriban.
Minden tanévben legalább két iskolatárs haláláról olvasható értesítés, akik
tüdőbajban vagy más betegségben, járványban hunytak el. Molnár két édestestvére
is korán meghalt.

Érdekesség, hogy a regény nemcsak Molnár gyerekkorát, hanem későbbi életét
tekintve is életrajzi, sőt prófétikus jelleggel bírt. A zsidóüldözés miatt a
negyvenes évektől New York-i emigrációban élő író – vérbeli társasági ember és
humorista, akinek a színház és a kávéház jelentette az életet – végül
magányosan, rossz idegállapotban halt meg New Yorkban 1952-ben. Nem tért vissza
egyszer sem Magyarországra, kint beilleszkedni nem tudott. Három
„távházasságából” egyetlen leánygyermeke született, Márta, s leszármazottaival
nem alakult ki érdemi kapcsolata.

„Menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel,
annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy
nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.

A kapuból még egyszer visszanézett. Mint aki a hazáját hagyja el örökre. És
abban a nagy fájdalomban, amely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak
egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény
Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét
fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért
meghalt.”

(Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)