Kereső toggle

Szalámikémek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Komoly választás elé kerül, aki az egykori NDK titkosszolgálatáról forgatna
filmet: vagy elfogadja, hogy engednie kell a teljes valósághűségből, vagy jobb,
ha neki sem lát a munkának – állítja Uwe Hillmer, az egykori Stasi-központban
berendezett múzeum és kutatóközpont második embere, aki szerint még seregnyi
feldolgozatlan téma vár az alkotókra.

Önök egy hatalmas ismerethalmaz tetején ücsörögnek. Kérték a segítségüket
például A mások élete című film készítői?

– Persze, folyamatosan konzultáltunk velük. És el is mondtuk nekik, hogy ha
mindenben ragaszkodnak a valósághoz, soha nem fogják leforgatni a filmet. A
Stasi egyik alapelve volt, hogy felszalámizták a munkát. Így az egyes
alkalmazottak csak egy aprócska szegmensre láttak rá, s az információk csak
nagyon magas szinten értek össze. Másrészt az egyes részlegek egymással is
konkuráltak: ez garantálta, hogy szinte mindenre kiterjedt a figyelmük. Egy
ilyen helyzetben pedig szinte lehetetlen elhallgatni információkat.

Ez viszont azt jelenti, hogy az élet minden területére kiterjedt a
szolgálatok ébersége. Ez indokolta, hogy a 15 milliós NDK-ban a Fal 1989-es
leomlásakor százezer főállású és ugyanennyi nem hivatalos Stasi-munkatárs
tevékenykedett?

– Igen. Az elnyomás időszaka után ugyanis megszületett egy teljesen új Stasi,
amelynek még Moszkva is szabad kezet adott. Ekkor már csak a végső esetben
alkalmaztak erőszakot, börtönt, ugyanakkor előtérbe került az operatív
pszichológia. Vagyis a polgárok elterelése a párt és az állam számára nem
kívánatos cselekedetektől.

Ehhez kellett minden rezdülésről tudni?

– A rendszer lényege az volt, hogy minden és mindenki gyanús, és bármilyen
információról legyen is szó, az egyszer még jó lehet valamire. Egy
felszereltségében és létszámában is hatalmas szervezet alakult ki. Ez pedig a
leglényegtelenebbnek tűnő adatokat is gyűjtötte. Az NDK-ban például a
középiskola döntötte el, ki mehet érettségire. A bizottságban ott ült a Stasi
képviselője is, így a döntésekről értelemszerűen jegyzőkönyv született. Ha ilyen
mélységű munkára gondolunk, nem csoda, ha sokan nem tudják: aktájuk van az
egykori titkosszolgálat archívumában.

A most bemutatott, A Checkpoint Charlie asszonya című film szerint, ha
szükségesnek látta, a Stasi akár családokat is szétrombolt. A valóságban is
megtörtént ez?

– Számtalan olyan esetről tudunk, amikor a családon keresztül próbáltak
hozzáférni egy köztiszteletben álló emberhez. Képzelje el a következőt: adott
egy kisváros, ott egy megbecsült lelkész, akinek a fia nagyszájú is és
iskolakerülő is kicsit. De a gyereket engedik érettségizni, bármennyire
érdemtelen is arra. Mi lesz ennek a következménye? Az, hogy a helyiek elkezdik
azt pusmogni: a pap a Stasinak dolgozik, ez húzta ki a fiát a csávából.
Erőszakot sem kellett alkalmazni, és a lelkész respektusa is zuhant. Ezekkel az
eszközökkel a titkosszolgálat teljesen tudatosan élt, ahogy nem-egyszer
szándékosan mutatták meg magukat: hahó, itt vagyunk, bármikor lecsapunk az
ellenségre!

Apropó: ellenség. Egy Magyarországon elterjedt bonmot szerint már a
világháború előtt keleten éltek a kommunisták és nyugaton a fasiszták.

– Az NDK-s hivatalos felfogás is körülbelül ebből indult ki, és mindenkit
színvallásra kényszerített, aki számított neki: velünk vagy? Harmadik út nem
volt. Aki nem állt be a sorba, abból azonnal ellenség lett, aki túl sok jóra nem
számíthatott.

Olvasson tovább: