Kereső toggle

A Fal adta a másikat

Helyzetjelentés a német újraegyesítés tizenhetedik évfordulóján

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A manapság Berlinben járó látogató könnyen úgy érezheti: a helyiek nemigen
tudnak mit kezdeni a falomlás tizennyolcadik és a német egység tizenhetedik
évfordulójával. Alaposan meghökkenhetett, aki szeptember közepén beütötte
valamelyik német nyelvű hírkeresőbe az „újraegyesítés”, „újraegyesülés”
kifejezéseket. A találatokat végigböngészve ugyanis sokkal többet tudhatott meg
a ciprusi görög–török vitákról és a Police együttes másodvirágzásáról, mint
arról, miként készül keleti és nyugati részének egymásra találására Németország.



1989. november 10., Berlin. A két városrészt elválasztó határ megnyitása után
tömegek indultak el keletről nyugatra

Fotó: Reuters

Nincs ezen mit csodálkozni: alig akad ünnepelnivaló – hűtik le a kedélyeket a
helyiek, akik mindezt arra vezetik vissza, hogy néhány esztendeje igencsak
kifulladt a német gazdaság. (Az egyik divatos berlini kabaré szereplői nem
véletlenül olvadoznak az örömtől: „stabilan állunk a lábunkon, se előre, se
hátra egy tapodtat se billenünk” – éneklik pikírt grimaszok kíséretében a
színpadon.)

Berlinben minden hatodik felnőtt munkanélküli, miközben a város hatvanmilliárd
eurós adósságteher alatt nyög, így fejleszteni, támogatni még a legéletképesebb,
legreménykeltőbb projekteket sem tudja. Sokak szerint most jött el a
megaberuházások (így a főváros gyakorlatilag teljes renoválása) korának böjtje.
Az olyan, hosszabb távon valóban hasznot hozó projektek, mint az új berlini
főpályaudvar, a következő néhány esztendőben ugyanis alaposan megterhelik az
államkasszát.

Korhatár

„Az ötödik iksz körül van a vízválasztó: az ennél idősebbek számára még
alapfogalom, viszonyítási pont a Kelet és a Nyugat, míg a fiatalabbakat sokkal
inkább leköti a mindennapi küzdelem, az, hogy megfelelő állást találjanak
maguknak, biztos bevételt a családjuknak” – magyarázza a harmincas éveit taposó
Martin, aki szerint a kilencvenes évek újraegyesítési láza „fű alatt” valóságos
demográfiai katasztrófát hozott Németországnak.

Martin azzal érvel, hogy a Keletbe pumpálandó hatalmas összegek miatt
elbizonytalanodó ex-NSZK-sok között jócskán csökkent a gyermekvállalási kedv,
míg a volt NDK-ban a kemény első évek után az önfeledt fogyasztás időszaka
következett, szintén a korábbinál kevesebb gyermekáldással. „Ha nem csökkent a
születések száma, azt csak a bevándorlóknak köszönhetjük. Csakhogy az ő
integrációjukra a hurráhangulatban alig fordított figyelmet az állam, így ez
akár egy újabb időzített bomba is lehet” – jegyzi meg a fiatalember.

Az évforduló talán egyetlen újdonsága, hogy a német film a náci idők után a
kommunista éra évtizedeit is felfedezte magának. Az elmúlt években ugyanis
jellemzően a hazai közönségnek szánt történelmi filmek uralták a mozikat és a
tévék műsorát: az ország egyik legszebb városának 1945-ös porrá bombázását
feldolgozó Drezda vagy a balti németek nyugatra érkezésének kálváriáját
felelevenítő Menekülés.

Aztán a Magyarországon is vetített, Oscar-díjas, az ügynökvilágot bemutató A
mások élete áttört egy falat: megmutatta, hogy a keletnémet mindenna-pokról is
lehet realisztikus, a múltat nem valami édesbús mázzal nyakon zúdító filmet
készíteni. (Az már csak a magyarok számára jelenthet furcsaságot, hogy a
produkciókba a helyi köztévék is beszállnak, így a premiernek vagy ők adnak
otthont, vagy pár nappal az első bemutató után sugározhatják az alkotást.)



A berlini fal ma

Tábla a nyakban

A hatalmas csinnadrattával bemutatott A Checkpoint Charlie asszonya egy
megtörtént esetet dolgoz fel. 1982-ben egy keletnémet asszony – miután többször
is elutasították nyugatra utazási kérelmét – két lányával megpróbál kereket
oldani, mégpedig meglehetősen szokatlan úton. Romániába mennek, hogy ott
kérjenek menedéket valamelyik követségen. Csakhogy a helyi hatóságok lefülelik
őket, a nőre odahaza börtön, két lányára pedig állami gondozás vár, majd
rendszerhű nevelőszülőkhöz kerülnek.

Az asszonyt néhány év múlva – sok ezer más NDK-shoz hasonlóan – kivásárolja a
Nyugat –, ám gyermekei nélkül. Ő pedig reménnyel telve indul az útra, mert azt
gondolja, a Fal túloldalán minden követ megmozgatva hamarosan visszakapja
lányait. Aztán amikor Nyugaton mérhetetlen közöny fogadja történetét, egyszer
csak táblával a nyakában kiáll a legismertebb berlini átkelő, a Checkpoint
Charlie elé: Adjátok vissza a gyermekeimet! A sajtó felfigyel rá, s végül, ha
lassan is, de megmozdul a rendszer: hat esztendővel letartóztatása után ismét
keblére ölelheti lányait.

A filmről szinte kizárólag kedvezően író német sajtóban önmagán túlmutató
alkotásnak tartják A Checkpoint Charlie asszonyát. A szakemberek szerint ugyanis
nem csupán egy valós történet ügyes adaptációjáról van szó, de a múlttal való
szembenézés újabb lehetőségéről is.

Merthogy a németek az idő múltával mind hajlamosabbak megfeledkezni néhány
dologról. Nyugaton például arról, hogy noha a deklarációk szintjén sosem mondtak
le az ország újraegyesítéséről, az utca embere inkább csődtömeget látott az NDK
„visszavételében”. Nem is tévedett: máig alaphangon is 1500 milliárd euróba
került az újraegyesítés; ez azt jelenti, hogy egy-egy keletnémetre mintegy 25
millió forintnyi rendkívüli fejlesztési pénz jutott a közös kasszából.

Ugyanakkor a film leszámol néhány keleti „álommal” is, amikor bemutatja: a
kommunista rezsim nem habozott akár családokat is szétszakítani, ha érdekei úgy
kívánták. Márpedig épp itt az ideje az egykori NDK-ban élők fejében ledönteni
néhány tabut: egy, a napokban nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás ugyanis
megdöbbentő eredményeket mutat.

Arccal a Falnak

Egy jó nevű cég a keleti Szász-Anhalt tartományban vizsgálta, hogy állnak a
helyiek a múlthoz. S noha háromból ketten mondták, hogy most jobban élnek, ötből
négyen pedig elismerték, hogy az NDK-ban diktatúra volt, a válaszadók 96
százaléka azért úgy nyilatkozott, „nem volt minden rossz” a falomlás előtt
keleten. Ennél meghökkentőbb már csak az volt, hogy tízből kilencen úgy vélték:
elnyomás ide vagy oda, „egészen jól lehetett élni” az egykori szocialista
mintaállamban – 23 százalék szerint olyannyira, hogy újra kellene húzni a Falat.
De úgy, hogy ő keleten marad.

Persze az NDK-nosztalgia (vagy ahogy a helyiek nevezik: Ostalgie) jeleit csak a
vak nem veszi észre az ország keleti végein. A volt állampárt utóda itt rendre
besöpri a voksok negyedét, ötödét, ha okoz is főfájást nekik a jövő. A tagok és
támogatók zöme ugyanis ötven feletti, így – ha nem gondoskodnak utánpótlásról –
két évtized múlva a szó szoros értelmében kihal a bázis.

Másként is jelen van a mindennapokban a biztonságot adó „boldog békeidők” utáni
vágy. Szinte lehetetlen megbukni egy egykori NDK-s termékeket árusító bolttal: a
híresen borsos bérleti díj ellenére a berlini Alexanderplatz plázáiban is akad
ilyen. A netfüggők(????!!!!!) pedig néhány kattintással akár a világhálón is
megrendelhetik az immár a piaci versenyt is kiálló kivitelben forgalmazott
termékeket.



Stasi-ügynökök által használt táskakamera

Olvasson tovább: