Titánok között

A magyar külpolitikának „világossá kell tennie, hogy Magyarország nem a
Nyugat és a Kelet között, hanem a Nyugat oldalán akar aktív lenni” – írta 2006
nyarán megjelent elemzésében Jeszenszky Géza volt külügyminiszter. A washingtoni
nagykövetként is szolgált diplomata figyelmeztetése egy évvel később is
aktuális: az elmúlt hónapokban több jel utalt arra, hogy a magyar kormány
látványos nyitása a volt kommunista nagyhatalmak, Oroszország és Kína irányában
nyugati szövetségeseink, elsősorban az Egyesült Államok fenntartását váltotta
ki. Tudatos stratégiai irányváltás történt, vagy csak a meglévő lehetőségeket
igyekszik tudatosabban kiaknázni a magyar diplomácia? A Hetek két vezető
külpolitikai elemzőt, Bába Iván volt államtitkárt és Dunay Pált, a Magyar
Külügyi Intézet igazgatóját kérdezte arról, hogy az újra markánsan elkülönülő
nagyhatalmak között mennyire tudja egy kis ország nemzeti érdekeit képviselni?

„Hosszú volt a tél, de eljött a tavasz” – kezdte Vlagyimir Putyin első
budapesti útja alkalmából tartott sajtótájékoztatót 2006 márciusában Gyurcsány
Ferenc miniszterelnök, aki akkor egy új, „partnerséggé nemesült” viszony
kezdetét látta a találkozóban. Az eltelt másfél év igazolja azt, hogy új fejezet
kezdődött a magyar–orosz kapcsolatokban: rendszeressé váltak a Gyurcsány–Putyin
csúcstalálkozók, és látványos fejlődésnek indultak a gazdasági kapcsolatok is.


A közeledés a rendszerváltást követő évek politikai fagypontja után érthető
volt, azonban éppen egy olyan időszakban történt, amikor Oroszország megítélése
a nyugati világban már-már a hidegháborút idéző mélységekbe süllyedt. A
megdöbbentő és felderítetlenül maradt politikai gyilkosságok: a héten az Európai
Parlament által posztumusz Szaharov-díjra javasolt Anna Politkovszkaja
újságírónő és a Londonban polóniummérgezésben elhunyt Alekszandr Litvinyenko
esete kapcsán felmerült a Kreml felelőssége is. A leszámolások után egyes
nyugati médiumok arról írtak, hogy Putyin alatt a KGB visszaszerezte, sőt tovább
erősítette a szovjet időkben kiépített hatalmi monopóliumát, és kész akár
erőszakkal is leszámolni politikai ellenfeleivel. További aggodalmakra adott
okot, hogy Oroszország új generációs fegyverfajtákat fejlesztett ki, és
vadászbombázóival demonstratív járőrözésbe kezdett brit és amerikai katonai
támaszpontok közelében.

Meglehet, hogy éppen ez az általános bizalomvesztés légköre volt, ami
diplomáciai vihart kavart, amikor a magyar miniszterelnök egyértelműen kiállt az
orosz Kék Áramlat gázvezeték mellett, a még tervezés stádiumában lévő európai
Nabucco-projekttel szemben. Gyurcsány Ferenc először 2006 márciusában beszélt
arról, hogy Magyarország ajánlatot kapott arra, hogy a Kék Áramlat európai
elosztóbázisa legyen. Ekkor még nem érkezett kifogás Washington vagy Brüsszel
részéről. Egy évvel később azonban már igen: diplomáciai forrásokból származó
információink szerint a Nabucco-nyilatkozat miatt küldték a nyár elején többször
is Budapestre David Sampsont, az amerikai kormány energiaügyekért felelős
miniszterhelyettesét. A washingtoni politikus a zárt ajtók mögött tartott
megbeszéléseken kifejezte aggodalmát a „túlzottan felmelegített” magyar–orosz
kapcsolatok miatt, és a budapesti amerikai nagykövetség is intenzíven
tájékozódott az ügyben.

„Volt egy félreértéseken alapuló szakasz, lehet, hogy a kommunikáció nem volt
egyértelmű, lehet, hogy túl sok volt a szimbólum az Oroszországgal való
kapcsolatban” – erősítette meg lapunk értesülését Dunay Pál, a Magyar Külügyi
Intézet (MKI) igazgatója. (Az MKI-t a kormány 2007 elején hozta létre azzal a
céllal, hogy tudományos és elemző háttérintézményként segítse a magyar
diplomáciát.)