Kereső toggle

Kádárista reflexek

Interjú Bozóki Andrással, az első Gyurcsány-kormány kultúráért felelős miniszterével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Blogjában panaszkodott arról, hogy Szabó István Oscar-díjas filmrendező
az Ön háta mögött kérte meg a miniszterelnököt: hadd maradhasson felesége a
Nemzeti Filmarchívum vezetője. Ennyire érzékenyen érintette az ügy?

– Személyesen nincsenek negatív érzéseim se Szabó Istvánnal, se mással
szemben. Egyszerűen ragaszkodtam bizonyos demokratikus alapelvekhez, törvényes
előírásokhoz, amelyek kimondják, hogy ha valakinek lejárt a mandátuma, akkor a
helyére pályázatot kell kiírni.



Fotó: Somorjai L.

A demokrácia arról szól, hogy a pályázattal elnyert tisztségeket csak egy
időszakra tölti be az ember. A törvény mindenkire vonatkozik. Úgy gondoltam,
hogy ebben is példát kell mutatni a Kádár-korszakhoz képest, amikor a jeles
művészek, alkotók, írók, rendezők egyszerűen elmentek Aczél Györgyhöz, és ott
négyszemközt megbeszélték, hogyan alakuljon a magyar kultúra irányítása. Minden
tekintetben szakítani akartam ezzel a politikai kultúrával és paternalista
kulturális irányítással, de úgy vettem észre, hogy vannak olyanok, főleg az
idősebb generációban, akik reflexszerűen a régi korszak érdekkijáró rendszerében
gondolkodnak, e szerint mennek el vagy a miniszterhez, vagy akár a
miniszterelnökhöz is.

Hogyan minősítené a miniszterelnök eljárását?

– Egykori érintettként nem lenne helyes, ha minősíteném. Jogi értelemben a
miniszterelnök bármilyen, kormányt érintő ügyben eljárhat, bármilyen ügyet
magához vonhat. Indokait nem köteles megosztani a beosztottjával. Kapcsolatunk
kölcsönös bizalmon és együttműködésen alapult, ezért is lepődtem meg rajta.
Éppen ő beszélt arról az MSZP februári kongresszusán, hogy határozottabb
szakításra van szükség a kádárizmussal, annak politikai kultúrájával. Nem lehet
egyszerre igent mondani a demokráciára és a Kádár-rendszerre. Miniszterként
magam is ezt képviseltem. A kulturális intézményrendszer finanszírozásában
például még nem fejeződött be a rendszerváltás. Azok az intézményvezetők, akik a
régi rendszer privilégiumait élvezték, nem nézték jó szemmel reformszellemű
próbálkozásaimat, és nyilvánvalóan az MSZP sem akart frontot nyitni velük
szemben a választási kampány idején. Fontos volt számukra, hogy ebben az
időszakban ne legyenek konfliktusaik mondjuk Szinetár Miklóssal, Szabó Istvánnal
vagy Petrovics Emillel.

Milyen átjárás, összefüggés van vagy kellene hogy legyen a politika és a
kultúra között? Melyik dominálhat a másik fölött?

– Egyfelől létezik a politikai kultúra, amely meghatározza, hogy egy ország
milyen gyakorlatokat, szokásokat sajátít el, és a politikáját, közügyeit hogyan
intézi. Másfelől pedig van kulturális politika, amelyik nem független az
előzőtől, és azzal foglalkozik, hogy meghatározza a hosszú távú kulturális
programokat és fejlesztéseket, illetve hogy rendezze azokat a kulturális
konfliktusokat, amelyek időről időre megjelennek. Milyen legyen például az
intézményfenntartásra és az új programok finanszírozására fordítandó pénzek
aránya? Magyarország kulturális intézményrendszerét tekintve nagyon gazdag
ország, Budapesten és a vidéki városokban is rengeteg színház, mozi van, de a
kultúra nagyrészt továbbra is állami finanszírozástól függ, és ezért újra és
újra komoly konfliktusokkal terhelt terület. A demokratikus politikai kultúra
segíthet abban, hogy a kulturális politika sikeres legyen.

Olvasson tovább: