Kereső toggle

Apokrif karácsonyi gondolatok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hihetetlenül gazdag magyar lírában szinte nincs is elsővonalbeli költőnek
jelentős karácsonyi verse, csak az egy József Attila, a komcsi, a hitetlen, a
marxista József Attila Betlehemi királyok című költeménye.



József Attila

És ez is milyen? Csupa profán mosoly, imádnivaló testközeli gyöngédség… De
semmi klerikalizmus, semmi teológia, annál több igaz, gyermeki áhítat… Hogyan is
köszönnek a napkeleti bölcsek, amint belépnek a szent istállóba? „Adjonisten,
Jézusunk” meg „Istenfia, jónapot” és harmadszorra: „Adjonisten, Megváltó” – jó,
mi? – és azt mondja, hogy „lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert
siettünk” és „főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat…” de ebből az aranyból nem készülnek ám templomi aranydíszek,
mert ezt az aranyat „hat marékkal” hoztuk, a tömjént meg „egész vasfazékkal”
kerítette ide meleg országból a „szerecseny király”.

És Mária boldogságos ugyan, de „kismama”, és „irul-pirul”, mint egy igazi ifjú
asszony, ha a szomszédok megcsodálják a babát, mint egy emberi lény, és ettől
annyira szeretetreméltó. Úgy ám, és keble is van, mert a Jézuskáját „meg is kéne
szoptatni már”; jaj, annyi természetes báj és szeretet bujkál ebben a versben,
mint amikor a gonosz tőkésről is azt bírja József Attila mondani, hogy „szagos
kis dorong édes szivarja”, és Istenről azt lehet megtudni tőle, hogy „mikor
golyóznak a gyerekek, az Isten köztük ott ténfereg…”

Az ő hangszerelésében minden emberközeli lesz, gyermeki és profán, akár a
népdal:

Sír a Jézus kis csizmája, sír

a ködmöne,

ázik, fázik, megveszi az isten hidege.

Hogyha volna kis csizmám,

Jézuskának od’ adnám,

báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám.

Mert bizony kis csizmám nincs, de ha volna… hát odaadnám szegénykémnek, az én
kis istenkémnek, aki ugyanúgy vacog a decemberi hidegben, akár én… (Hát mitől is
lenne az én megváltóm, ha nem ettől?) Meg azt se feledjük, hogy

Jézus ágyán nincsen paplan,

jaj, de fázik az ártatlan!

Hogy is, mikor nincs dunnája,

elveszett a báránykája.

Ha van hit, igaz, gyermeki hit, hát ez az: a mi Jézuskánk nem különbözik
tőlünk, egy közülünk, ettől a miénk, ha van szeretet, hát ez az: a kis
csizmámat, ködmönkémet is odaadnám, mert ha valaki, hát én tudom, mi az, hogy
fázni…

Gyerekkoromban volt csengettyűszó, meg fenyőillat, gyertyaillat,
szaloncukorillat és a csillagszórók sajátos „puskaporszaga”, de mára csak anyám
éneke maradt, azt szerettem, ma is szíven üt, ha emlékeimben meghallom a
hangját: „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” és „Glória szálljon a mennybe
fel, jöjjön a földre a bé-éééé-ke…” – mindig ő szorgalmazta, hogy a család
alakuljon át kánonná, és ő segítette a második vagy a harmadik belépőt, ha
belezavarodott a szólamába… Anyám hangja, igen, de a többit nem szerettem, csak
kényszerűségből álltam ott, a fa alatt, Anyu kedvéért… Amit mégis szerettem, az
a népdal volt, „két kezével ápolgatja, lábaival ringatgatja”, és Weöres, de az ő
verse is szinte már népdal…

Falu végén van a házunk,

a bozótból ki se látszik,

de az angyal, ha leröppen,

küszöbünkön vacsorázik.

***

Nem tudok róla, hogy más vallásokban volna olyan külön, hogy „szeretet
ünnepe”. Igaz, a kereszténységben sincs, a karácsony Jézus születésének az
ünnepe, csak később szekularizálódott; így lett a szeretet ünnepévé, így lett az
európai, amerikai kultúra általános kultuszünnepévé.

És valljuk be, ebben a mi szeretetapályos világunkban nagyon is elkél egy valódi
szeretetünnep.

Füst Milántól tanultam valamikor, hogy nem a szeretet a megfelelő, ideillő
fogalom, hanem a jóság… itt valószínűleg fordítási tévedésről kell beszélnünk.
Jézus használati utasítást is ad hozzá: hogyan csináld. Amit nem akarsz
magadnak, ne tedd a te felebarátod ellen sem. Következésképpen: azt tedd, amit
magadnak is kívánnál. Ez nem szeretet. A szeretet birtokol, féltékeny,
kisajátít.

A szeretet bipoláris: amilyen szenvedéllyel bír simogatni, olyan szenvedéllyel
bír fojtogatni (ölni és ölelni: a magyar nyelv is érzi a rokonságot). „Odi et
amo”, gyűlölök és szeretek – mondta Catullus, akit szeretek, azt ki akarom
sajátítani, birtokolni akarom, föl akarom falni, ha nem lehet az enyém, másé se
legyen…! Mikor a Biblia, Mózes is, Jézus is azt mondja, szeresd felebarátodat,
mint önmagadat, nem erről van szó: légy jó, légy jó a másik emberhez, sőt végső
soron: légy jó mindenkihez, mert minden ember a te felebarátod: erről van szó!
Nem vállalkozom rá, hogy feleljek az örök kérdésre: itt valami őrült túlzás
fogalmazódik-e meg, vagy ellenkezőleg: ez a jóság diffundálása, a globálissá
lett jóság volna a megváltás maga?

***

Az evolúció eredményeképp nem agresszív, reménytelenül gonosz szörnyeteg
lépett a színre. A homo sapiens nem a gyilkos indulatától lett sikeres, hanem
mert képes volt az együttműködésre. Minden emberi csoportosulásnál, a
legprimitívebbnél is, megtalálható az erkölcs akkor is, ha egyes népek erkölcsi
rendje egymástól nagyon különbözik. De minden morál a struggle for life
ellenében hat, ne hulljon a férgese, ellenkezőleg, mentsük meg a férgesét, mert
egyik erkölcsi rendből sem hiányzik a gyengék, a támogatásra szorulók védelme.
És azt sem árt észben tartani, hogy a homo sapiens az egyetlen élőlény, melynek
fönnmaradásához nemcsak táplálék és oxigén szükséges, de a társai szeretete is.
Ha ezt hosszan nélkülözi: elpusztul.

Ha már kitaláltuk azt, hogy szeretet ünnepe, egymás megajándékozásán túl nem
ártana arra gondolni, hogy milyen sokan is vagyunk mi, normális ösztönű,
egészséges lelkű, egymást szeretni képes emberek. Akik nem tekintik sportnak
egymás gyötrését, kínzását, halomra gyilkolását. Akik örülni tudunk embertársunk
másságának – pokoli unalmas lenne a világ, ha mind egyformák lennénk, mint a
klónozott egyedek! Nem csodálatos, hogy van férfi és nő? Hogy vannak szép
fehérbőrű skandináv szőkék, és csokiszínű afrikaiak meg indiaiak, vágottszemű
ázsiaiak? Mi a szebb? Egy álmodó kék szempár, vagy egy tüzes fekete, melybe ha
belepillantok, a mélységbe szédülök? Természetes, hogy egyformán szép mindkettő!
A változatosság gyönyörködtet, a sokszínűség Isten ajándéka – hát nem mi vagyunk
többen, a békére és egymás iránti jóságra képes normálisak?

Miért abszolutizálják az ember önpusztító és ragadozó dühének, a létért való
küzdelemnek és a versenynek a jelenségét? Ebben a média a ludas (és ne feledjük:
a hírmondó, a mítoszteremtő mesélő is a média őse), mert hírértéke mindig a
botrányosnak, az abnormitásnak van és volt. Mindig a negatívum a szembetűnő: ha
két lábam van, észre sem veszem; de ha csak egy…?! A fogamról nem is tudok, amíg
nem fáj. Ha a homo sapiens nem ismerte volna az együttműködést, nem maradhatott
volna fönn. Szeretni, empátiát érezni, emléket ápolni, szervezett közösséget
alkotni, a közösség működését előbb morális ösztönnel, majd törvényekkel, a jog
erejével szabályozni csak az ember képes.

A szeretet ünnepén így kellene imádkoznunk József Attilával:

Gyúlékony vagyok s mint a nap,

oly lángot lobbantottam – vedd el!

Ordíts reám, hogy nem szabad!

Csapj a kezemre mennyköveddel.

Bizony nem üres szóbeszéd, hogy elég egy mozdulat, és letöröljük önmagunkat a
Földről, vagy elpusztítjuk a Földet magunk alatt. Ideje már, hogy tudatosítsuk a
jobbik énünket!

(Szerkesztőségünk ezúton gratulál a decemberben Táncsics-életműdíjjal
kitüntetett Kertész Ákosnak, aki 1999 óta rendszeresen publikál lapunkban is.)

Olvasson tovább: