Kereső toggle

Dózsa László színművész emlékezik '56 poklára

Akinek három élete van

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ahhoz képest, hogy kétszer megölték, Dózsa László színművész remekül alakít legújabb darabjában. Az \'56-os események idején tizenöt évesen Molotov-koktéllal "kínálta" a szovjet tankokat, amiért is egy életre megbélyegzetté vált. Szó szerint. 

– Milyen Magyarországra emlékszik gyermekkorából?
– Cirkuszos családban nőttem föl a Népligetben, rengeteget turnéztunk, így gyermekkoromat jóformán egy lakókocsiban töltöttem. Anyám artista volt, én pedig már hároméves koromban felléptem egy oroszlánszámban, ahol egy Józsi nev? oroszlán szájába kellett dugnom a fejemet. Nagyon tetszett ez a szabad élet, mígnem egyszer csak kitelepítettek minket. Pontosabban betelepítettek a ligetből a városba, egy szörny? bérházba, amely egyébként korábban úri ház volt. 
– Rákosi a cirkuszosokra is pikkelt?
– Az egész Népligetet beszüntették és államosították, nekünk is menni kellett. Pedig egy csodavilág volt ott, igazi komédiás hangulat, amit össze sem lehet hasonlítani a mai Városligettel.
– Nem volt nagy trauma a körfolyosós bezártság? Egyáltalán: mit tudott csinálni egy artista család a városban?
– Mi voltunk a házmesterek, takarítottunk. Egyszer mondtam apámnak, hogy én is szeretnék néha kapuzni, hogy legyen egy kis pénzem, legalább fagylaltra. Ez azt jelentette, hogy éjszaka fönnmaradt az ember, és mivel akkoriban senkinek sem volt kulcsa, úgy kellett a lakókat külön beengedni. Akkor láttam először olyat, hogy éjszakánként ávósok jöttek, és vitték el az embereket. Láttam az anyát elrugdosni a gyerekétől, miközben az apát már a lépcsőházban szétverték. Ez az ötvenes évek elején zajlott, mikor az értelmiséget tizedelték a kommunisták. Teljesen ártatlan ügyvédeket, orvosokat, tanárokat hurcoltak el – sokszor végleg – az éjszakába.

 

– Ezeknek az élményeknek volt köze ahhoz, hogy később csatlakozott a felkelőkhöz?
– Hogyne! Igaz, nem azért mentem a Lehel utcai piacra, hogy csatlakozzam a forradalmárokhoz, de mikor hallottam a toborzókat, hogy "Aki magyar, velünk tart!", tudtam, mit kell tennem. Kis idő múlva már egy teherautón robogtunk az állomáshelyünk felé, a Szövetség és a Rákóczi utca sarkára, ahol az akkori divatcsarnokot védtük. Pár nap alatt kaptunk egy fegyveres kiképzést kiszolgált katonáktól – Kalasnyikov, miegymás –, és aztán mentünk mindenhova a városban, megismertük elég jól a forradalmárokat és a bázisokat. 
– Ekkoriban bevett dolog volt, hogy kamasz fiúk álltak be harcolni? Mit szóltak például a szüleik?
– Ilyen válsághelyzetben nem nagyon gondoltunk a szülői házra. Az elején még az eufória hajtott, és persze egy kis kalandvágy, de aztán a realitásokkal szembesülve már csak a haza megmentése érdekelt és tartotta bennünk a lelket. Minket ezek az események tettek férfivá. Tudja, az utcai harcokhoz elég nagy bátorság kellett. Kevesen mertek szaladgálni az orosz tankok között, páncélos elhárítónk pedig nem volt. A magamfajta fiatal srácok hevenyészett csapatokba voltak szervezve, de például nekünk volt rádiónk, és mindig tudtuk, hol tartanak a harcok. Igazából november 4-én, az első ágyúdörgéseknél kezdődött a tragédia. Rögtön délelőtt tíz óra tájban kaptunk egy erős páncélos támadást, és mi direkt eléjük mentünk, hogy ne tudjanak beljebb jönni az utcába. Ki is dobtunk vagy tizenöt tankot, de ezek mindenen átmentek, egymás roncsain, saját katonáik holttestén is. Emlékszem egy ötéves kis szőke lányra, aki menekülés közben elesett, úgy átmentek rajta, mintha ott se lett volna. Ezt látva még elszántabban küzdöttünk.

Budapesti útkereszteződés harckocsikkal Fotó: ‘56-os Intézet

– Mit ért azon, hogy kidobták a tankokat?
– Eltaláltuk Molotov-koktéllal, és lángba borult. Folyamatosan cikáztunk az utcákon, az "Emkéig" és vissza, kapualjakban meghúzódva gyújtottuk meg a kanócot, és fogadtuk őket, ahogy kellett. Úgy forgott körbe a tankok lövegtornya, mint a ringlispíl. Folyamatosan lőttek, mi meg azt élveztük, hogy nem találnak el bennünket, és közben újabb és újabb palackokért szaladtunk vissza az álláshoz. Egyszerre csak két-három darabot lehetett vinni, mert a kanócok ugye égtek, és kiszámoltuk, hogy meddig nem robban be a hónunk alatt. A mi állomáshelyünk elpusztításához még légitámadásos segítséget is kértek az oroszok, így sikerült is porig rombolni. Mikor bekerítettek, meg kellett adni magunkat, majd odaállítottak harmincunkat a Rákóczi mozi falához, úgy tűnt, hadifoglyok leszünk. Ehhez képest egy csomó katona minden átmenet nélkül legéppisztolyozott minket. Nekem a nyakamat vágta szét a golyó – itt, ahol mutatom –, és mikor már a földön feküdtünk, a biztonság kedvéért még ránk dobáltak tojásgránátokat is. A mellettem fekvő srác holttestében robbant fel az egyik, aki egyébként jó barátom volt, Klein Robika. Így úsztam meg, hogy engem is szétszakítsanak a repeszek, de két szilánkot máig őrzök hátul a tarkómban betokosodva. A robbanástól elvesztettem az eszméletemet. Mikor az oroszok elmentek, magyarok jöttek túlélők után kutatni, és aki élt, azt elvitték a Szövetség utcai Kórházba. Onnan nem egészen két hét múlva mint forradalmárt gyűjtöttek be, és a rabkórházba kerültem, ahol egy vallatótiszt annyira szétrúgta a fejemet, hogy a klinikai halál állapotába kerültem, a még friss nyaki sebemnél szinte teljesen elvéreztem. Világosan emlékszem a bakancsára. Arra volt kíváncsi, hogy kik voltak a társaim, ki volt a parancsnokom. Erről készült egy vallatási jegyzőkönyv, amelyet később megtaláltak, és mivel a vérem is rajta volt, sikerült beazonosítani a vércsoport alapján. A jegyzőkönyvre azt írták: "Nem vallott", másnapi dátummal pedig azt, hogy "Eltemetve". Ez azt jelentette, hogy bedobtak egy tömegsírba. 
– A 301-es parcella környékén?
– Nem, a Kerepesi temetőbe. Bár sokan nem tudják, igazából itt voltak az \'56-os halottak nagy számban eltemetve. Egy nagy gödröt kell elképzelni sok hullával, akikre, mivel még nem temették be őket, meszet öntöttek. Én is tele vagyok mész által hagyott nyomokkal. Amikor rám dobták a meszet, feleszméltem, és ezt látva, a sírásók voltak olyan jó fejek, hogy elvittek a zsidó kórházba, a Szabolcs utcába, ahol két orvosprofesszor megoperált. Amíg lábadoztam, rejtegettek a leszámolások elől, de sok bebörtönzött bajtársam nem úszta meg: nagykorúvá válásuk napján felkötötték őket.

Razzia egy munkásszálláson Fotó: ‘56-os Intézet

– Ezek szerint Ön egy ideig papíron nem is létezett?
– Így van, lejelentettek, mint elrendezett ügyet: meghalt, kész, vége. Később, mikor kiderült, hogy mégis élek, már főleg a nemzetközi nyomás miatt nem merték forszírozni a leszámolást, de például soha egyetlen szakmai kitüntetést vagy elismerést sem kaptam tőlük – köztudott volt, hogy \'56-os vagyok. Egyébként most kértem ki a történeti levéltárból az anyagomat, mert kíváncsi vagyok, hogy ki mit jelentett rólam.
– Minek tudja be, hogy kétszer is a csodával határos módon menekült meg az élete?
– Nem tudok másra gondolni, mint hogy Isten akarata volt. A gránátszilánkok a fejemben néha embertelenül gyötörnek, és olyan rosszullét jön rám, hogy azt érzem: itt a vég. De már sejtem, miért lehet ez. 1978-ban eljátszottam a Nyolcvan huszár főszerepét, Pál Farkas főhadnagyot, aki ebben a darabban azt mondja, hogy: "Az a golyó, amit neked szántak, mindenhol megtalál. Megtalál még a paplanos ágyban is."

Miért nem vált 1956 a magyar társadalom ünnepévé?

Az 1956-os forradalomról csak a rendszerváltozás óta lehet szabadon beszélni. Tizenöt év rövid idő ahhoz, hogy az egész nemzetet érintő esemény letisztult ünneppé váljon, vagyis a rituális kollektív emlékezet része legyen – állítja Standeisky Éva az 1956-os Közalapítvány tudományos munkatársa. Megítélése szerint a viták elsősorban a még élő résztvevők véleménykülönbségéből adódnak, hiszen az 1940-es évek után születettek már sokszoros közvetítésen – tankönyveken, médián – keresztül alkotnak csak képet a forradalom eseményeiről. Amúgy \'56 objektív megítélése lehetetlen egy "kiadós" nemzeti önvizsgálat nélkül, amelynek ki kell terjednie a világháborús szerepléseinkre, a holokausztra, nacionalizmusunkra is, és természetesen a Horthy-korszak és a pártállami periódus indulatmentes újraértékelésére is. 
"Ha az emberek már nem önigazolásért fordulnak a múlthoz, hanem képesek azt meglátni benne, ami összeköt, és azt megérteni, ami elválaszt, az 1956-os forradalom is helyére fog kerülni" – vallja a történész, hozzátéve, hogy ma \'56 kapcsán a kommunista és a szélsőjobb veszélyt emlegetni anakronizmus, hiszen az akkori eseményekhez még túl közel volt a Horthy-korszak és a Rákosi-diktatúra is, így erős volt a késztetés a tőlük való elhatárolódásra. Tény viszont, hogy ha az ország belső átalakításáról akkoriban meg is oszlottak a vélemények, a szándékok mindenképpen a plurális demokrácia irányába mutattak, amely alapján Standeisky szerint a többféleséget, sokarcúságot kellene az ‘56-os emlékezet egyik hangsúlyos elemévé tenni. 
\'56 egységes társadalmi elfogadása felé az első lépést a politikusoknak kellene megtenniük például azzal, hogy – függetlenül Nagy Imre világnézetétől – hajlandóak lennének együtt ünnepelni és koszorúzni a mártír miniszterelnök sírjánál és szobránál. Amíg ez nem történik meg, a szakember másoktól sem tartja elvárhatónak a józan múltértékelést. Szerinte ma Magyarországon a demokrácia egyik fokmérője az 1956-hoz való viszony. "Ha csak ezt nézzük, nem állunk valami jól" – teszi hozzá.

 

Olvasson tovább: