– Milyen Magyarországra emlékszik gyermekkorából?
– Cirkuszos családban nőttem föl a Népligetben, rengeteget turnéztunk, így gyermekkoromat jóformán egy lakókocsiban töltöttem. Anyám artista volt, én pedig már hároméves koromban felléptem egy oroszlánszámban, ahol egy Józsi nev? oroszlán szájába kellett dugnom a fejemet. Nagyon tetszett ez a szabad élet, mígnem egyszer csak kitelepítettek minket. Pontosabban betelepítettek a ligetből a városba, egy szörny? bérházba, amely egyébként korábban úri ház volt.
– Rákosi a cirkuszosokra is pikkelt?
– Az egész Népligetet beszüntették és államosították, nekünk is menni kellett. Pedig egy csodavilág volt ott, igazi komédiás hangulat, amit össze sem lehet hasonlítani a mai Városligettel.
– Nem volt nagy trauma a körfolyosós bezártság? Egyáltalán: mit tudott csinálni egy artista család a városban?
– Mi voltunk a házmesterek, takarítottunk. Egyszer mondtam apámnak, hogy én is szeretnék néha kapuzni, hogy legyen egy kis pénzem, legalább fagylaltra. Ez azt jelentette, hogy éjszaka fönnmaradt az ember, és mivel akkoriban senkinek sem volt kulcsa, úgy kellett a lakókat külön beengedni. Akkor láttam először olyat, hogy éjszakánként ávósok jöttek, és vitték el az embereket. Láttam az anyát elrugdosni a gyerekétől, miközben az apát már a lépcsőházban szétverték. Ez az ötvenes évek elején zajlott, mikor az értelmiséget tizedelték a kommunisták. Teljesen ártatlan ügyvédeket, orvosokat, tanárokat hurcoltak el – sokszor végleg – az éjszakába.
– Ezeknek az élményeknek volt köze ahhoz, hogy később csatlakozott a felkelőkhöz?
– Hogyne! Igaz, nem azért mentem a Lehel utcai piacra, hogy csatlakozzam a forradalmárokhoz, de mikor hallottam a toborzókat, hogy "Aki magyar, velünk tart!", tudtam, mit kell tennem. Kis idő múlva már egy teherautón robogtunk az állomáshelyünk felé, a Szövetség és a Rákóczi utca sarkára, ahol az akkori divatcsarnokot védtük. Pár nap alatt kaptunk egy fegyveres kiképzést kiszolgált katonáktól – Kalasnyikov, miegymás –, és aztán mentünk mindenhova a városban, megismertük elég jól a forradalmárokat és a bázisokat.
– Ekkoriban bevett dolog volt, hogy kamasz fiúk álltak be harcolni? Mit szóltak például a szüleik?
– Ilyen válsághelyzetben nem nagyon gondoltunk a szülői házra. Az elején még az eufória hajtott, és persze egy kis kalandvágy, de aztán a realitásokkal szembesülve már csak a haza megmentése érdekelt és tartotta bennünk a lelket. Minket ezek az események tettek férfivá. Tudja, az utcai harcokhoz elég nagy bátorság kellett. Kevesen mertek szaladgálni az orosz tankok között, páncélos elhárítónk pedig nem volt. A magamfajta fiatal srácok hevenyészett csapatokba voltak szervezve, de például nekünk volt rádiónk, és mindig tudtuk, hol tartanak a harcok. Igazából november 4-én, az első ágyúdörgéseknél kezdődött a tragédia. Rögtön délelőtt tíz óra tájban kaptunk egy erős páncélos támadást, és mi direkt eléjük mentünk, hogy ne tudjanak beljebb jönni az utcába. Ki is dobtunk vagy tizenöt tankot, de ezek mindenen átmentek, egymás roncsain, saját katonáik holttestén is. Emlékszem egy ötéves kis szőke lányra, aki menekülés közben elesett, úgy átmentek rajta, mintha ott se lett volna. Ezt látva még elszántabban küzdöttünk.
2005. 10. 28. (IX/43)
