Kereső toggle

Telefoninterjú az ecuadori börtönben fogva tartott H. Levente 20 éves drogfutárral

Last minute a halálgyárba

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hajnali három óra. Az előre egyeztetett időpontban hívom Leventét a cellájába csempészett mobilján. Fölveszi. 

– Három miskolci haverom sikeresen végrehajtotta, elvitték a másfél kiló kokaint a célállomásra, hazarepültek, és itthon megkapták a jussukat. Tízezer eurót. Egy útért, attól függően, hogy érkezel és milyen költségeid voltak, mostanában nyolctól tízezer euró jár. Átadja a pénzt, kezet ráztok, sose láttátok egymást, és mindenki megy a maga útjára. 

– Tulajdonképpen miért vágtál bele?

– Nem a pénz miatt vállaltam be, nem voltak megélhetési gondjaim. Mindenünk megvolt, barátnőmmel laktam egy kétszobás luxuslakásban, ami az édesapámé volt, a hűtő, bárpult mindig tele volt. Egyszer csak jött az ötlet, én is kipróbálnék egy ilyet, ez még nem volt az életemben. 

– Mi az, ami volt már az életedben?

– Majdnem minden. Eleve imádom a veszélyt, meg ami izgalmas, szokatlan és furcsa. 

– Drogozol?

– Csak lájtosan, marihuánát. 

– Mit dolgoztál Miskolcon?

– Ipari alpinista voltam. Nyolcvan kiló izom voltam, élveztem, ahogy ugrálok a köteleken körbe-körbe a hátamon egy ötvenkilós cementeszsákkal. Legtöbben már attól lezuhannának, ha csak lenéznének. 

– Hol buktál le?

– Ecuadorban a nemzetközi repülőtéren. De már addig áthaladtam a cuccal több helyközi járaton és reptéren is, de mindenhol átjutottam az ellenőrzéseken. Pedig volt minden, kutya, röntgen, áttapogattak mindenhol kézzel is, de nem vettek észre semmit. 

– Mindenkit így átnéztek, vagy csak a gyanúsabbakat?

– Főleg a fiatalabbakat. Ez egy olyan ország, ahol a kábítószer szeret a reptereken így kifele szaladni. 

– Hol volt az anyag?

– A két cipőm talpában volt szépen elosztva másfél kiló kokain. Már fent voltam a gépen, mikor visszahívtak. Azt mondta egy ilyen rendőrféle, de csak úgy, mintha semmi lényegeset nem mondana, és hogy csak én halljam: ha a kezembe nyomsz most hatezer dollárt, visszaülhetsz a helyedre. Hogy adtam volna? Ezután lerángattak a gépről, de akkor már többen is odajöttek, lehúzták a cipőmet, kiszedték belőle az anyagot, aztán jól összevertek. Ami még ennél is furcsább, egy-két gramm híján másfél kiló anyag volt nálam, és a bűnvádi jegyzőkönyvben már csak egy kilóról van szó. Fél kiló még ott a reptéren szőrén-szálán eltűnt. Beáldoztak, hogy az utánam jövő, aki öt kilót vitt, át tudjon menni. Úgy vettem észre, a reptéren majdnem mindent tudnak mindenkiről, csak korrupció és szervezés kérdése, ki megy át, és ki akad fenn. Később tudtam meg, hogy azon a járaton velem együtt nyolc futár utazott, csak én buktam le, a másik hét továbbrepült. 

– Pestre kellett volna hoznod az anyagot?

– Nem, Madridba, ott várt volna a magyar összekötőm, aki szintén miskolci, de már öt éve ott él. Egy miskolci nő és ez a férfi szervezi mostanában a futárokat, körülbelül százszoros haszonkulccsal dolgoznak. 

– Ők nincsenek börtönben?

– Nincsenek. És szerintem nem is lesznek. 

– Ezt miből gondolod?

– Kérdezzél mást.

– Ki tudta a környezetedből, hogy futárkodni mész, és nem "havajozni"?

– Csak a kedvesem, a majdnem menyasszonyom. Itt verem a fejem ebbe a gennyes cellafalba, hogy miért nem hallgattam rá. Az utolsó pillanatokban már sírva könyörgött, hogy ne menjek el, csináljam vissza, mert fél, hogy nem lát többé. Most már én is félek, hogy itt fogok megdögleni ebbe a k… börtönbe. Akár tizenöt évet is kaphatok, és ha nem tudnak majd hazahozni, itt nem fogom túlélni. 

– Miért nem?

– Mert ez egy halálgyár. Minden pénzbe kerül, azért is fizetnem kellett, hogy ebbe a cellába lehessek. Ételért, italért, orvosért, mindenért. Mikor behoztak, a kajás őr azt mondta (aki osztja a kaját, de szintén rab): na mit veszek? Mondtam neki, én tőled semmit. Előkapta a harmincnyolcasát, és egy akkora kokit adott a nyelével, hogy a bal szemem fölött szétnyílt a homlokom. Három hétig szinte semmit nem ettem, csak vizet ittam, az ingyen van, aztán az anyám végre küldött pénzt. 

– Bent minek mi az ára?

– Egy üveg pia, ami kint nyolc dollárba kerül, itt ötvenbe, száz dollárért tudsz magadnak venni egy harmincas forgótárast, háromszázötvenért meg egy revolvert. Egy nőt megkaphatsz a közeli női börtönből – ráadásul azt, amelyiket te választod ki – öt és húsz dollár között. 

– Te mit vettél magadnak?

– Csak egy kést, anélkül itt nem lehet. 

– Mit nem lehet?

– Semmit. Élni sem. Múltkor egy kigyúrt kreol srác a tusolóban megtámadott, már leszakította rólam az alsónadrágot, mikor combon tudtam szúrni. Ő már biztosan nem fog molesztálni. 

– Milyen nemzetiségűek a rabok?

– Ahol én vagyok, leginkább kolumbiai, perui, bolíviai, argentin, chilei foglyok vannak egy barakkszer? épületben, ahol hatvanöt cella van. 

– Milyen nyelven beszélsz a többiekkel?

– Gyorsan megtanultam spanyolul meg olaszul, angolul meg majdnem úgy beszélek, mint magyarul. Én voltam itt az első magyar, meg a legfiatalabb is. Utánam nemsokára jött egy másik miskolci fazon, aki negyvenöt éves volt, és otthon ült már húsz évet emberölésért. Elkapták harmincöt kiló kokainnal a táskájában. Beszéltem az ipsével, de tök hihetetlen, amit mond, hogy beraktak a tudta nélkül harmincöt kiló kokaint a bőröndjébe, úgy hogy észre sem vette. Tuti hogy hazudik. 

– Drogot is lehet kapni bent?

– Azt is. És nem is drága, de én itt nem használok semmit, elég a bajom így is. Türelmes ember voltam, nyugisnak ismertek, olyannak, akit nehéz volt bepöccenteni, most meg tiszta idegbeteg vagyok, és agresszív. Ez egy elképesztő hely, nem is tudom mihez hasonlítani, szinte naponta megölnek valakit.

– Kit?

– Akiről megtudják, hogy azért van itt, mert gyerekeket erőszakolt, azokat cellán belül simán elintézik, nem is sajnálja őket senki. És aki sokkal tartozik börtönön belül vagy a kinti maffiának, azokból is ölnek. Itt benn mindenre adnak készségesen hitelt, sőt, szinte rádtukmálják, de őrült uzsorakamatra. Valaki elkezdett nekem hitelezni, egyszer csak hatszáznál tartottam, de nem tudtam megadni. Hárman jöttek behajtani. Először a földön összerugdostak, aztán törölközőket összetekertek, és megpróbálták kiszorítani a levegőt a fejemből. Mikor az ájulás után magamhoz tértem, jött a vasrúd a mellkasomra, utána meg az áramos bot. Ezután kórházba kerültem, ott sokkal jobb volt. Volt egy olasz gyerek, utánam két héttel került ide egy másik börtönből. Tartozott a helyi maffiának tízezer dollárral. Egyik este beszélgetés után arrébb ment, meggyújtott magának egy kis gyertyát, és elkezdett imádkozni egészen reggel ötig. Akkor mondom neki, miért nem feküdtél le aludni, úgy nézel ki, mint egy hulla. Ne foglalkozz velem, van egy kis problémám, és ideadott egy ilyen levél- vagy csomagféle valamit, ha vele valami történik, próbáljam eljuttatni a feleségének. Reggel fél nyolc körül mentünk vissza az udvarról a cellákhoz, a folyosónál a semmiből kiugrott egy álarcos pasi revolverrel. Leadott három lövést, kettőt a mellkasba, egyet fejbe. Az olasz a földön, az agyveleje meg a feje mellett. Erre gyorsan mindenki beiszkolt a cellájába. Na akkor ott végigpörgött előttem az életem, mit keresek én itt, hogy kerültem ide Miskolcról, a szüleim mellől. 

– És mire jutottál?

– Nem tudom, pontosan hol rontottam el. Sok jópofa marhaság, és egyszer csak itt vagyok. Mikor az olasz mellettem meghalt, olyan volt, mintha valamiből fölébredtem volna. Ide figyelj, tulajdonképpen ki vagy te, biztos, hogy újságíró, mert nem úgy beszélsz.

– Muszáj elhinned, nem tudom bebizonyítani. 

– Cserébe az interjúmért és az őszinteségemért nem tudnál valahogy segíteni?

– Anyukáddal is kapcsolatban vagyok. Mindenképpen megpróbálunk valamit. 

(A beszélgetés alatt végig erős háttérzaj volt a telefonban, de most olyan kiabálást és ordítást hallok, és olyan közelről, mintha Levente mellett történne valami.)

– Mi zajlik ott, alig hallak?

– Vernek egy gyereket. 

– Ilyenkor mit csináltok?

– Legtöbbször semmit. Arrébb menni meg nem tudok, mert csak itt van térerőm. 

(Megint ordítanak, Levente hangja eltűnik.)

– Halló… halló, hallasz engem?

(Semmi.) Ha mégis hallasz, holnap ugyanebben az időpontban újra hív… (megszakadt a vonal).



A képek illusztrációk, amelyeket a Reuters fotósa egy ecuadori börtönben készített Fotó: Reuters

Ágnes, Levente édesanyja

– Mi történt Leventével? Hol hibázhatott ekkorát?

– A fiamnak sajnos nem nőtt be a feje lágya, ráadásul teljesen belezúgott egy nyomorult kábítószeres kis dögbe. Nem tudtam lebeszélni Leventét a marihuánás cigikről, ilyenkor mindig csak nevetett rám, ez volt a stratégiája. Az bezzeg, aki sorra befűzte ezeket a gyerekeket, az szabadlábon van. Az is egy itteni nő, a fél város ismeri, akkor ki hiszi azt el, hogy pont a Nemzeti Nyomozóiroda ne tudná, hol van. Ilyenkor is mindig a kis halakat vadásszák le, mint a többi bűncselekménynél. 

– Milyen volt Levente kisfiúnak? Hogyan éltek?

– Viszonylag jól éltünk, de az apja meg a fia mindig harcban álltak egymással. Később el is váltunk. Nagyon okos srác volt a hülyeségeivel együtt is, és dolgozni is szeretett. Már nyolcadikos korában elment pénzt keresni hétvégén. Diszkózott. Aztán disc-jockey lett. Füstgépektől kezdve minden flinc-flancot megvett magának, ez volt az álma. Valószínű, a marihuánára is ott kapott rá. Aztán egy anyagi összeomlás után kimentünk Amerikába új életet kezdeni, építkezésen dolgozott, meg egy pékségben. Fél évig szinte ő volt a családfenntartó. Képzelje el, én ott dolgoztam a WTC alatt egy étteremben, Levi meg az épületben. Szeptember 10-én nagyon sok vendég volt, sokáig maradtam, éjszaka egy órára értem haza, így nem kellett reggel bemennem. De valahogy Leventének sem volt kedve, és mivel megtehette, azt mondta: anyu, én nem megyek be. Nem is tudom, hova ment. Egy ilyen tragédiát megúsztunk, és most meg így jártunk. 

Persze vizsgáltam önmagamat is, biztos én is hibáztam valahol. De úgy érzem, jó példával jártam a gyerekem előtt. Kétségbe vagyok esve, már senkihez sem tudok fordulni. Tele van a szobája komoly műszaki berendezésekkel, és múltkor, mikor pár percre sikerült vele beszélnem, a szívem szakadt meg, azt mondja: anya, adjál el mindent a szobámból, nem fog az nekem már kelleni. 

– Holnap valószín? megint beszélek vele. Tetszik neki üzenni valamit? 

– … hogy… nagyon szeretem.