Kereső toggle

Saron és Abbasz a közel-keleti útitervről tárgyalt Washingtonban

Falmegoldás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pontosan három évvel a Clinton–Barak–Arafat hármas Camp David-i kudarca után, a héten vadonatúj szereposztással újrakezdődtek Washingtonban a közel-keleti békeegyeztetések. A 2000. július végén veszekedésbe fulladt csúcs utat nyitott a véres palesztin intifáda számára. Most előbb Mahmud Abbasz palesztin miniszterelnök járt George W. Bushnál, majd izraeli kollégája, Ariel Saron kelt át az óceánon, hogy a Fehér Házban igyekezzen meggyőzni az elnököt: rajta ezúttal nem múlik a megegyezés. 



Százötven kilométer hosszan már elkészült a palesztin területeket elválasztó kerítés Fotó: Reuters

A régi vitatémák – a menekültek visszatérésének kérdése, a palesztin foglyok szabadon bocsátása vagy a terrorizmus infrastruktúrájának felszámolása – mellé most egy új kérdés iratkozott fel: mi legyen a sorsa az Izrael által biztonsági céllal a palesztin területek leválasztására szánt kerítésnek, amely a másik fél értelmezése szerint rasszista céllal épített és a béke útjában álló fal. Bush nem szólította fel az izraelieket a kerítés lebontására, bár elismerte, hogy az "problémát jelent". Palesztin részről ez az amerikai magatartás csak újabb bizonyítéka annak, hogy az elnök és Saron között ebben a kérdésben sem húzódik fal – vagyis az amerikaiak a békeközvetítés során egyoldalúan Izrael érdekeit képviselik. Az új vitaforrás megjelenése – miközben a korábbiak is mind megoldásra várnak – elemzők szerint előrevetíti annak a veszélyét, hogy az új road map, a béketárgyalások "útiterve" egy idő után újra Camp Davidbe, egy kudarc esetén beláthatatlan következményekkel járó csúcstalálkozóba torkollhat.

Egy újabb Camp David-i kudarcnak súlyos ára lenne

Al-Kudsz vagy nem alkudsz? 

Három évvel ezelőtt, 2000. július 25-én szakadtak félbe az amerikai–palesztin–izraeli tárgyalások Camp Davidben. A diplomáciai kudarc maga alá temette a békereményeket, pedig a csúcs három résztvevője közül ketten, Bill Clinton amerikai elnök és Ehud Barak izraeli miniszterelnök azzal az eltökélt szándékkal ültek le tárgyalni Jasszer Arafat palesztin elnökkel, hogy – kerül, amibe kerül – megegyeznek a közel-keleti válság rendezéséről. A reményt táplálta az is, hogy a helyszín ugyanaz volt, mint Szadat és Begin békekötésekor, amely egy hidegháborús hangulatú, de úgy-ahogy működő békét eredményezett Izrael és Egyiptom között. 



Amikor még minden egyszerűnek tűnt: Barak és Clinton az első tárgyalási napon Camp Davidben 2000 nyarán

Izrael nagyon akarta a megegyezést, így Barak nagyvonalú engedményekkel érkezett, Clinton elnök pedig missziós küldetésnek tekintette, hogy a közel-keleti béke olajágát hozó fehér galambként röppenjen be a történelembe. A felfokozott, euforikus hangulatban a pesszimista, szkeptikus hangok már-már szentségtörésként hatottak.

Két hét után azonban semmi sem maradt az eufóriából. A magába roskadt Barak és Clinton mellett egy dühös, ám mégis elégedett Arafat hagyta ott minden eredmény nélkül a tárgyalóasztalt. A hírek szerint az utóbbit kényszeríteni kellett, hogy legalább ülje végig a tárgyalássorozatot. Amikor Jeruzsálem státusa került szóba, Clinton és Arafat között dühös szóváltás robbant ki, amelynek során a zsidóságnak Jeruzsálemhez való minden jogát makacsul tagadó raísznak az amerikai elnök a Bibliát felcsapva citálta a megfelelő passzusokat.

Az Egyesült Államok és Izrael a kudarcot követően még próbálta menteni a menthetőt, mindhiába. A palesztin fél a kategorikus "nem" után vészjóslóan hallgatott, majd kéthónapos vihar előtti csendet követően kirobbantotta a második intifádát. Az átlátszó, de mégis világszerte akceptált ürügyet Ariel Saron jelenlegi miniszterelnök szolgáltatta templomhegyi látogatásával, holott könnyen belátható, hogy egy ilyen méret? felkelés nem szervezhető meg néhány óra, nap vagy hét alatt. Sőt, több hónapos előkészületet igényel, vagyis – ahogy ezt már 2000 tavaszán is jelezték washingtoni biztonsági források – Arafat gyakorlatilag már a leendő intifáda tudatában érkezett Camp Davidbe.

Már a formális logika szempontjából is meglepő, hogy a világsajtó és a közvélemény mégis elfogadta azt a palesztin állítást, miszerint Saron látogatása miatt tört ki a spontán népharag, és dühét rögtön Izraelre zúdította. Camp David hirtelen eltűnt a köztudatból, és az új intifáda mint valami előzmények nélküli, Izrael által generált szörny? bűn bukkant fel a sajtóban. A tudósítások, állásfoglalások kiemelték a palesztinokat saját történelmükből, legördítve róluk minden felelősséget. Csak jóval később jelentek meg az első olyan kommentárok, amelyek a két esemény közötti ok-okozati viszonyt és Arafat felelősségét feszegették, míg végül gyakorlatilag a palesztinok is elismerték, hogy Camp David előtt Izrael egyoldalú libanoni kivonulása megerősítette hitüket, hogy az izraeli társadalmat sokkoló erőszakfolyam akár eredeti álmukat, Izrael megsemmisítését is eredményezheti, mindenféle kompromisszum nélkül.

Camp David feldolgozatlanságának, az intifáda egyértelm? palesztinbarát interpretációjának hátterében a tárgyalásokat követő sokk áll. A palesztinok gyakorlatilag nemet mondtak a példátlan izraeli gesztusokra, a felkínált függetlenségre, márpedig a közvélemény, a világsajtó mainstream értelmezése szerint ez az arab–izraeli háborúk oka. A júliusi tárgyalások után olyan kérdéseket kellett volna feltenni, és olyan közhelyekkel leszámolni, amelyek nem illettek bele az úgynevezett palesztinkérdés kommunikálásába: miért utasította el a palesztin fél a megegyezést, az oly vágyott államot, miért tért vissza az erőszak útjára az önállóság kapujában? A Camp Davidben előterjesztett csomagot minden előzetes kommentár nagyvonalúnak, Barak hozzáállását pedig bátornak és felelősségteljesnek ítélte. Az izraeli társadalmat valóban felbolygatták az engedmények, de sokatmondó, hogy végül mégis hajlandó lett volna meghozni az áldozatokat a béke érdekében. 

Mit is tartalmazott az amerikai javaslat? Először is, hogy a palesztinok megkapják teljes Gázát és Ciszjordánia 95 százalékát, és további 2 százalékot területcsere révén. Kelet-Jeruzsálem arablakta negyedeinek és elővárosainak összevonásával alakul meg Al-Kudsz, Palesztina fővárosa. A zsidó telepeket arra a néhány százaléknyi területre összpontosítják, amelyek fejében Izrael 2 százalékot lead saját területéből. Gázát és Ciszjordániát felüljáró köti össze, hogy biztosítsák a palesztin állam két része közötti összeköttetést. Arafat azonban azt követelte, hogy az összes menekült térhessen vissza "eredeti" otthonába, akár izraeli területekre is, amely Izrael végét jelentené (érdemes elgondolkozni rajta, hogy az arab fél miért is szeretné ezt annyira kicsikarni), valamint visszautasította, hogy Izrael fennhatósága alatt maradjon a Siratófal. Ekkor tört ki az ominózus vita Clinton és Arafat között, miután a palesztin elnök kijelentette: a Szentély nem Jeruzsálemben, hanem Nabluszban állt. 

A palesztin fél később azzal érvelt, hogy ez az állam életképtelen lett volna, afféle "Bantusztán", hogy nem ért volna véget az izraeli megszállás, azonban ez az érvelés igencsak megkérdőjelezhető. A felüljáró összekötötte volna Gázát és Ciszjordániát, a palesztin területek nagy része a tárgyalások alatt nem állt izraeli fennhatóság alatt, és ahogy Dennis Ross, Clinton különmegbízottja többször célzott rá, Arafat a tárgyalások során egyszer sem állt elő semmilyen javaslattal, amely megoldást nyújthatott volna a palesztin fél által később elfogadhatatlannak minősített momentumokra, és az a kevés magyarázat, amellyel elutasító magatartását megindokolta, csak a régi arab és szélsőséges iszlamista közhelyeket ismételgette. Főleg Európában divat azzal mentegetni Arafat viselkedését, hogy a terrorszervezetek befolyása miatt a terv elfogadása akár az életébe is kerülhetett volna. Ebben a kijelentésben sok igazság van, de nyilvánvaló, hogy Arafat soha nem szakított a terrorizmussal. Nem próbálta meg megfelelővé tenni a közhangulatot, felkészíteni a palesztin társadalmat a békére és a kompromisszumokra, nem próbált leszámolni a terrorszervezetekkel, nem akadályozta meg, hogy az egész palesztin társadalmat Cippolaként láncolják magukhoz, hanem diktatórikus, korrupt rendszert alakított ki, amely palesztinok millióit nyomorította meg. Az EU dacos kiállása Arafat mellett így több, mint hiba. Személyének támogatása bármikor útját állhatja a palesztin demokráciának és a terrorizmus felszámolásának is.

Három évvel az erőszakhullám kirobbantása után a palesztin gazdaság – amely az autonómiát igazgató struktúra miatt soha nem is létezett – romokban hever, a merényletek nem érték el céljukat, Izrael térdre kényszerítését. Mert bár az izraeli gazdaság is alaposan megsínylette az intifádát – elhalt a turizmus, menekültek a befektetők, a kormány példátlan megszorításokra kényszerült –, a gazdaság sokrét? jellegéből adódóan Izrael még mindig könnyebben vészelte át az elmúlt három évet. A társadalom pedig egységesebbé és összetartóbbá vált. Az egyetlen, de jelentős győzelmet a palesztinok a médiában, az európai közvéleményben aratták. Az oslói folyamat során, majd Camp Davidben Izrael felé billenő szimpátiamérleg az intifáda kitörésekor "helyreállt"; a média megkönnyebbülten konstatálta, hogy ismét okot találhat arra, hogy a palesztin felet állíthassa be áldozatként, és ismét nem kell foglalkoznia annak felelősségével. A nagy ambícióval meghirdetett road map (útiterv) egyik veszélyét éppen ez jelenti. A nemzetközi békeszervezetek, az EU-vezetők meggondolatlan, kritikátlan palesztinpárti megnyilatkozásai azt hitetik el a palesztin társadalommal, hogy ők nem felelősek a kialakult helyzetért, és akadályozzák őket abban, hogy felismerjék: helyzetüket mindenekelőtt saját vezetőiknek köszönhetik. A békeaktivisták ezzel éppen a béke lehetőségeit csökkentik.

De aggodalomra ad okot, hogy a három évvel ezelőtti helyzet nem nagyon változott. Igaz, Irak ma már nem küldhet dollárezreket a terrorszervezetek támogatására, és ez jelentős előrelépés, de amíg Irán, Szaúd-Arábia, Szíria a terrorizmust segítő "donorországként" jöhet szóba, addig félő, hogy az utánpótlás biztosított. Ennél is fontosabb azonban, hogy az iszlám mérsékelt vonala a szeptember 11-e utáni fogadkozások ellenére sem tudja legyőzni a szélsőséges iszlám démonát, és általában a vallásban nem indult meg az a megújulási folyamat, amely az iszlámnak ugyanúgy érdeke, mint az egész világnak. Amíg a muszlim hívő számára szinte kötelező küzdeni Izrael megsemmisítéséért, amíg doktrínaként tagadják a zsidóság jogát a Szentföldhöz, addig félő, hogy bármilyen közel-keleti béke csak törékeny és sérülékeny lehet. Úgy tűnik, hogy az új béketerv, bár valamivel több empátiával kezeli az izraeli aggodalmakat, mint az előző kísérletek, még mindig inkább Izraeltől várja a döntő lépéseket, ami a fent vázolt klímában komoly veszélyeket rejt magában. 

Nem változott az EU hozzáállása sem. Az EU-vezetők egyre kísértetiesebben emlékeztetnek a hajdani Bourbonokra: semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Arafatot még mindig tárgyalópartnernek tekintik, minden előzmény ellenére. A talán legnagyobb problémát jelentő terrorszervezetek – amelyek lefegyverzését Abbasz nem akarja felvállalni – képviselik a másik fő ellentétet az EU és Izrael között. Izrael szerint ezek a szervezetek bármikor veszélyt jelenthetnek a békére, de már az is jelentős lépés lenne, ha az EU az egész Hamaszt, és nemcsak annak katonai szárnyát venné fel a terrorizmust támogató szervezetek listájára. Az EU azonban ettől makacsul elzárkózik arra hivatkozva, hogy a szervezet "politikai" szárnya kórházakat, iskolákat, nyári táborokat működtet. Láthatólag az európai politikusok nagy részét nem zavarja, hogy a Hamasz éppen ezzel az intézményrendszerrel szervez be újabb és újabb emberbombákat – már ha elfogadjuk a nyugati balliberális értelmiség érvelését a szegénység és a terrorizmus közötti összefüggésről. Ezt a problémát megoldhatná, ha az EU leállítaná a Palesztin Autonómia feneketlen bugyraiba zúduló, a palesztin vezetők számláin landoló pénzjuttatásokat, és az összeget olyan intézményrendszerre költené, amelynek haszonélvezője tényleg a palesztin nép lenne, és ezzel rögtön konkurenciát kínálna a Hamasz-caritasnak.

A Bourbon-effektus eredménye az is, hogy a road map elköveti az oslói folyamat több tévedését is. Nem szögezi le, hogy egy szakasz életbelépésének feltétele az előző etap kívánalmainak teljesítése. Emellett változatlanul ugyanolyan fajsúlyú problémának tartja a terrorizmusért letartóztatott palesztinok, a palesztin területeket és Izraelt elválasztó kerítés és a telepek problémáját, mint a Hamasz és a többi terrorszervezet által elkövetett tömeggyilkos merényleteket és a palesztin hatóság által elmulasztott intézkedéseket.

A road mapet a washingtoni adminisztrációhoz közel álló orientalista, Daniel Pipes is többször kritizálta. Meglátása szerint, amíg a palesztin fél bízhat végső céljának, Izrael elpusztításának lehetőségében, addig nem szűnik a terror. Paradox módon csak akkor nyílhat lehetőség a békére, és akkor van reményük a palesztinoknak is egy virágzó életre, ha elismerik: vesztettek, a további harc felesleges, és deklarálják, hogy nem céljuk Izrael elpusztítása. Slomo Avineri, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora a ciprusi példára hivatkozva izraeli csapatkivonást, a határok egyoldalú meghúzását javasolja, fenntartva a status quót, és csak néhány éves stabilitás után folytatná a tárgyalásokat. Pipes javaslatát vagy Avineri status quo-elméletét érdemes lenne megfontolni, mert az útiterv valószínűleg újra Camp Davidbe fog vezetni, és csak a Közel-Kelet valódi realitásainak és igazi természetének felismerésén múlik, hogy Szadat és Begin vagy Barak és Arafat Camp Davidje lesz-e a végállomás. Mivel a Közel-Keleten mindig számítani kell a meglepetésre, jelenleg a legracionálisabb véleményt a régi mondás fogalmazza meg: aki a Szentföldön nem hisz a csodákban, az nem realista.

Olvasson tovább: