Kereső toggle

Képes beszéd a Bibliában és a keresztény igehirdetésben

A természetfeletti nyelve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Szentírás értelmezésének egyik legizgalmasabb területe a különböző jelképekben
megfogalmazott üzenetek, a képes beszéd magyarázata. József, majd később Dániel
arról híresültek el, hogy meg tudják mondani az emberek álmainak, látomásainak értelmét,
le tudják azokat fordítani a fogalmak nyelvére, illetve maguk is álmokat, látomásokat
látnak. Számos bibliai próféta és tanító – köztük Jézus is – példázatokban,
hasonlatokban, allegóriákban fogalmazták meg mondandójukat (amelyek közül aztán némelyeket
megmagyaráztak, másokat pedig magyarázatlanul hagytak ránk). Az ószövetségi zsidó
vallás templomi szertartásait a zsoltárok, a próféták, majd az Újszövetség könyvei
gyakran értelmezik szimbólumokként, amelyek azt szolgálták, hogy a láthatatlan, természetfeletti
törvények, lények, események, elvek működését látható módon megjelenítsék az
emberek előtt, s ezáltal természetfeletti erőt szabadítsanak fel az életükben. Néhány
ilyen elem a kereszténységben is megtalálható: a vízkeresztség, a kenyér közös
megtörése és bor ivása (úrvacsora), a betegek megkenése olajjal, a kézrátevés és
más hasonlók. Végezetül: a próféták gyakran nem szavakkal mondták el üzenetüket,
hanem – sokszor megdöbbentő – szimbolikus kis "színielőadásokat", "performance"-okat
adtak elő, hogy így kommunikálják hallgatóikkal Isten szavát; néha pedig a verbális
és e vizuális "módszert" egyszerre alkalmazták.

Az egyik legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban: vajon mindössze arról van-e szó,
hogy az ókori keleti ember gondolkodási és kommunikációs stílusa határozta volna
meg így a bibliai szöveg keletkezését – azaz csak egy merőben emberi, kulturális
és így térben, időben behatárolt, relatív, külsődleges sajátossága ez a Szentírásnak,
amely leválasztható tartalmi üzenetéről –, vagy pedig magának Istennek a "stílusa".
Ezáltal örökkévaló, minden más jelleg? kultúrában is érvényes, abszolút, belső
tulajdonsága az Igének, amely nem választható el az üzenet lényegétől, hanem az
maga is lényegi sajátossága, hogy miért éppen így adja azt tudtunkra Isten.

E második nézetet főként azok vallják, akik abban hisznek, hogy a Biblia Istennek
olyan egységes kinyilatkoztatása, amelyben Ő "nem érzi idegenül magát", nincs
olyan problémája, mintha bizony a Mindenható nem tudná "jól kifejezni" magát, ha
akarja, hanem rá lenne utalva a tőle idegen emberi kultúra személyiségét és önkifejezését
súlyosan korlátozó közegére és nyelvezetére. Eszerint abból kell kiindulnunk, hogy
a Bibliára jellemző nyelvezet magának Istennek a stílusa, mindenben – hozzá méltó
módon – tökéletes önkifejezése. Sok jel mutat erre. Gyakran például a próféta
mindössze a szimbolikus cselekvéssor véghezvitelére kap indíttatást Istentől, és
csak a végén érti meg ő maga is – előfordul, hogy még akkor se –, mit "játszott
el". "Előadása" nem fakadhatott tehát az ő kommunikációs stílusából.

Isten ezzel kapcsolatos első "önvallomása" így hangzik: "Ha valaki az Úr prófétája
közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal (…) homályos
beszédek által (…)." (Mózes 4. könyve 12,6–8) A héber szöveg szerint nem "homályos",
hanem "megcsomózott", "csomóra kötött" szavakról van szó.



Tükör által homályosan



A megoldást számos teológus abban látja, hogy a Szentírás egésze alapján úgy tűnik:
a természetfeletti, szellemi világ nyelve a szimbólumok nyelve. Nézetük szerint Isten
akkor szól így az emberhez, amikor nem az értelmét, hanem közvetlenül a szellemét
akarja megszólítani. A bibliai antropológia az ember szellemét (rúach, pneuma) határozottan
megkülönbözteti az ember értelmétől (bíná, dianoia), amely a lélekhez tartozik
(nefes, pszükhé). Míg az utóbbi felszínibb, külső "szerve" a személyiségnek,
addig a szellem az ember központja, lényege, súlypontja és erőcentruma – az, amit
manapság úgy szoktunk nevezni: "lényem legmélyén", "szívem legmélyén ",
"igazi énem". Az a "belső, elrejtett ember" (Péter apostol szavával), aki én
igazából vagyok, akit nemigen ismer a másik ember (gyakran én magam sem teljesen), sőt,
akit gyakran "elárul", akitől gyakran eltávolodik a "külső ember", vagyis a
lelkünk: érzelmeink, akaratunk, értelmünk. Elidegenedhet tőle a hétköznapok, az
emberekkel való sok külsődleges kommunikáció, kapcsolattartás, ügyintézések sodrában,
amikor úgy érezzük, hogy nem is tudjuk már, kik is vagyunk, amikor "fecseg a felszín,
és hallgat a mély".

Amikor tehát Isten, aki maga is Szellem, úgy látja jónak, hogy közvetlenül lényünk
középpontját, szellemünket szólítsa meg, a leggyakrabban szimbolikus nyelvet használ:
álomban, látomásban, verbális beszédben példázattal, hasonlattal vagy szimbolikus
cselekedettel (úrvacsora, vízkeresztség vagy prófétikus "akció") kommunikál. (A
modern pszichológia által felfedezett tudatalatti is a szellemünk világához tartozik
sok teológus szerint, nem véletlen tehát, hogy a pszichológusok is felfedezték a képes
nyelv, a szimbólumok különleges szerepét ezen a területen.) A megszólított ilyenkor
sokszor nem érti meg azonnal értelmével is az üzenetet, nem tudná azt "lefordítani",
ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy szelleme, lényének középpontja azonnal felfogja,
"megérti" azt, és – ami nagyon fontos – ellentétben az intellektuális megértéssel,
amely általában nem adja meg az ismerethez szükséges erőt is a végrehajtandó
cselekedetekhez, döntésekhez, a szellemi megértés egyúttal meg is erősíti, illetve
megváltoztatja a személyiséget. A fáraó, miután álmot kapott a hét szűk és hét
bő esztendőről, mindkét álma után újra felriadt, és "reggelre kelvén
nyugtalankodék szellemében", pontosabban fordítva: fel volt dúlva, "meg volt ütve/verve"
a szelleme (magyarán nem tudott tovább aludni) – jóllehet az álmot nem értette még
meg. A babilóni Nabukodonozor király is, amikor Istentől származó álmot látott, "nyugtalan
lőn [ugyanaz a kifejezés: feldúlt lett, meg volt ütve] az ő szelleme, és álma félbeszakadt".

Salamon Példabeszédeinek könyve – azaz a képes beszédek, hasonlatok könyve! – rögtön
az elején határozottan megfogalmazza célját, azaz hogy mit is akar elérni ezzel a sajátos,
nem intellektuális, hanem képi-szimbolikus jelleg? tanítási módszerrel. Eszerint a
hasonlatokkal történő tanítás alkalmas "bölcsesség és erkölcsnek tanulására,
értelmes beszédek megértésére; okos fenyítéknek, igazságnak és ítéletnek és
becsületességnek megnyerésére; együgyűeknek eszesség, gyermeknek tudomány és
meggondolás adására. Hallja a bölcs, és öregbítse az ő tanulságát, és az értelmes
szerezzen érett tanácsokat. Példabeszédnek és példázatnak, bölcsek beszédeinek és
találós meséinek megértésére." A képes beszéddel történő tanítás tehát
arra is "képes", hogy – úgy fogalmazhatnánk meg – az emberbe "bekerüljenek"
kívülről olyan felbecsülhetetlenül értékes szellemi valóságok, mint például az
igazság, az ítélőképesség, a becsület, az okosság (eredetiben fortélyosság), az
ismeret, a megfontolás: ami tehát nem információk puszta intellektuális megértését,
befogadását, tárolását, feldolgozását jelenti, hanem szellemi valóságok birtokába
jutást, belső átalakulást, megerősödést és változást.

Valószínűleg ez a magyarázata, hogy a "hasonlatot", "példabeszédet" jelentő
héber szó (másál) egyúttal "uralkodást" is jelent: a hasonlat által ugyanis az
ember lényének középpontja, szelleme egy pillanat alatt képes megragadni egy dolog lényegét;
aminek pedig a lényegét meg tudtuk ragadni, az a valóság a birtokunkba kerül, afölött
a bibliai világnézet szerint uralkodni is képesek vagyunk. Hosszas okfejtésekkel
bizonyára le tudnánk írni intellektuálisan a szép, ám ugyanakkor túl alacsony
intelligenciájú, rossz szellemi állapotban lévő hölgyek sajátos erkölcsi és
spirituális természetrajzát, ez azonban nem közvetítene erkölcsi erőt, mondjuk, a
"veszélyeztetett" fiatalok részére. Ám elég annyit mondanunk Salamonnal (és most
figyeljen a kedves Olvasó, mit tapasztal a szellemében, ahogy olvassa!): "Mint a disznó
orrában az aranykarika, olyan a szép asszony, akinek nincs okossága." És máris "beleütötte"
– némileg sokkoló módon – az Ige e "jelenség" igazi lényegét szívünkbe,
igazi, belső erkölcsi erővel is felruházva bennünket, mondjuk a reklámok, manökenek,
szappanoperák és pornográfia világával szemben.

A természetfeletti világot és eseményeket nem is vagyunk képesek másképp sem
megismerni, sem kommunikálni, hiszen nincs olyan érzékszervünk, amely ezeket közvetlenül
a maguk valóságában megragadhatná. A fentebb már idézett mózesi mondat pontos fordítása:
"Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak tükörben, (…) homályos
beszédek által (…)". Gyakorlatilag biztosra vehető, hogy Pál apostol valójában
ugyanezt a mózesi helyet idézi, amikor a Szentlélek kilenc karizmájáról, természetfeletti
megnyilvánulásának működéséről ír: "Mert rész szerint van bennünk az ismeret,
rész szerint a prófétálás (…), mert most tükör által homályosan látunk, akkor
pedig színről színre (…)." (1. levél a korinthosziakhoz 13,9–12) Eszerint nem
rendelkezünk azzal a képességgel, hogy közvetlenül érzékeljünk szellemi valóságokat,
így a képek és szimbólumok tükrében tudja ezeket meglátni és kommunikálni a
szellemünk. Hányszor tapasztaltuk már, hogy amikor nem sikerült valamit fogalmi úton
elmagyaráznunk, egy hasonlattal, példázattal világítottuk meg annak a lényegét, és
láthattuk a hallgató arcán egy pillanat alatt felragyogni a megértést, ahogyan a földi
életből vett képek megvilágították előtte a láthatatlant.

Az intellektuális tanítás a Bibliában egyedül Pál apostol leveleiben kap nagyobb
hangsúlyt a képes beszédnél (Jézus is javarészt példázatokkal, hasonlatokkal, csípős
epigrammákkal kommunikált). Ez arra enged következtetni, hogy – mivel Pál
kifejezetten a nem zsidó népek apostola – az intellektuális tanításra főként a
pogány népeknek van szükségük. A megtérés héberül "tesúvá", azaz "visszatérés",
míg görögül "metanoia", azaz "átgondolás": a gondolkodásmód megváltoztatása.
Úgy tűnik ebből, hogy míg Izraeltől Isten a már ismerthez való visszatérést kéri,
a nemzeteknek valami egészen újat kell megtanulniuk, ezért alakítja át Pál alapos
munkával a gondolkodásmódjukat. Az Újszövetség befejező könyve azonban szinte
minden más bibliai könyvnél gazdagabb prófétikus vizuális nyelven ismerteti meg a
természetfelettit és a jövőt.

Mindezekből következik, hogy a képes beszéd legfőbb és elsőszámú funkciója nem
az, hogy fogalmi nyelvre fordítva értelmezzük, hanem először is az, hogy hasson ránk,
majd csak ezután van annak – másodlagos – jelentősége, hogy intellektuális értelemben
is megértsük.



Több mint szimbólum



Az erőteljesen absztrakt, intellektualizáló európai gondolkodás ugyanis már akkor
hibát követ el, amikor úgy közelíti meg a bibliai képes beszédet és szimbólumokat,
mint amelyeknek csak az a szerepük, hogy valaki lefordítsa őket a fogalmak nyelvére.
Valójában itt ennél sokkal többről van szó. A biblikus világnézetben a képes beszéd
mint szellemi-természetfeletti kommunikáció irányítja is és átrendezi a természetfelettiben
a viszonyokat. Az Újszövetség például előírja, hogy ha férjes asszony nyilvánosan
prófétál vagy imádkozik, fedje be a fejét – ami férjezettségének szimbolikus
kifejezése –, de nem Isten és nem is a jelenlévő emberek, hanem az angyalok miatt.
Isten a szívek vizsgálója, ő mindent tud az illetőről, de úgy tűnik a szövegrészből
(1. Levél a korinthosziakhoz 11,5–15), hogy az angyalok mint természetfeletti,
szellemi lények nem érnék be azzal, ha valaki csak megmondaná nekik: a hölgy jó
feleség, hanem szükségük van a szimbolikus jelre, számukra ez a "hiteles" üzenet,
kommunikáció. Az Ószövetségben, ha egy férj féltékeny lett a feleségére, elvitte
a paphoz, az felírt egy átokszöveget egy papírra, azt felolvasta, az asszony áment
mondott rá, majd a szöveget lemosták a papírról, és az asszonynak meg kellett innia
a tintás vizet. Ha valóban megcsalta a férjét, a Szentírás szerint különböző
daganatok jöttek létre a testében ezután – ha nem, nem.

Láthatjuk tehát, hogy többről van szó, mint intellektuálisan lefordítható szimbólumokról:
a bibliai világnézetben a szimbolikus, jelképes cselekvéssor természetfeletti erőt
szabadít fel, természetfeletti eredet? eseményeket okoz.



Az úrvacsora



Évszázadokon át vitatkoztak a keresztény kultúrkörben az úrvacsora kérdéseiről.
A klasszikus katolikus tanítás szerint a kenyér (ostya) felemelésekor a pap átváltoztatja
azt oly módon, hogy bár külső tulajdonságai (íze, színe, szaga, alakja stb.)
ugyanolyanok maradnak, szubsztanciája (igazi lényege) valóságosan átváltozik
Krisztussá, azaz Istenné – így azután az ostya Istenként imádható, amikor a
templomban kiteszik (szentségimádás). A protestantizmus ezt elvetette mint bálványimádást,
ám egyes irányzatai átestek a ló túlsó oldalára, amikor azt állították: puszta
szimbólumról van csak szó, nem többről. Pál azonban azt írja, hogy aki az úrvacsorában
méltatlanul részesül megbetegedhet, vagy meg is halhat. Nos, hogyan lehetne
megbetegedni vagy meghalni egy puszta szimbólumtól, melynek jelentése csak annyi, amit
fogalmilag is vissza lehetne adni, le lehet fordítani?

Valójában tehát nem arról van szó, hogy a kenyér átváltozna, de nem is arról,
hogy csak szimbólum lenne: a szimbolikus cselekedet által a természetfelettiben valóságos
változások jönnek létre, amelyeknek azután különböző fizikai következményei is
lesznek. Ez akkor is megtörténik a bibliai világnézet értelmében, ha az úrvacsorát
vevő nem tudja esetleg tökéletesen értelmezni, fogalmi nyelvre lefordítani
cselekedete tartalmát, csak hisz benne.

Jeremiás próféta egy ízben úgy mondta el Isten Jeruzsálemre vonatkozó ítéletét,
hogy az üzenet után egy cserépkorsót látványosan a földhöz csapott a város vezetői
előtt, a város elvettetését szemléltetve. Mivel ezt Isten kifejezett parancsára
tette, biztosak lehetünk abban, hogy nem lényegtelen dologról van szó. A csak szóbeli
üzenet nem volt elegendő ahhoz, hogy felszabaduljon a szükséges szellemi erő. Egy másik
esetben prófétai ítéletet írt Babilón ellen, majd azt elküldte egy emberrel Babilónba,
hogy ott olvassa fel a folyóparton, azután kösse a tekercset egy nagy kőre, kiáltsa
el magát: "Így vettetik el a nagy Babilón!", azzal dobja be a tekercset a kővel a
folyóba. Úgy tűnik, erre az eljárásra azért volt szükség, hogy szavai
beteljesedjenek: e szimbolikus cselekedet által szabadult fel az ítélet természetfeletti
ereje, amely mintegy hetven évvel később elpusztította a várost.

De ugyanígy lehet megérteni, hogy miért vette körül hatalmas természetfeletti erő a
frigyládát, jóllehet az egyszer? földi anyagból készült szimbolikus tárgy volt
csak. A belőle áradó "sugárzás" nem fizikai eredet? volt – hiszen "intelligens"
erőként másképp és másképp bánt kivel-kivel –, hanem a láda által képviselt
szimbólum szabadította fel azt.

Érdekes megjegyezni, hogy ugyanezen az elven működik az úgynevezett rituális mágia
is, amelyet a Szentírás elítél, mert a természetfeletti gonosz oldalához tartozik.
Ez az oka a bálványimádás súlyos tilalmának is, amely a tíz legfontosabb
parancsolat között is a második helyet vívta ki. A bálványimádás egy tipikusan
szimbólumon alapuló természetfeletti kommunikáció és erőközlés – csakhogy
gonosz. Jelen korlátozott keretek nem teszik lehetővé, hogy ezt részletesen tárgyaljam,
de a jó és rossz természetfeletti között a különbséget nem maga a szimbolikus
cselekedet természetfeletti célból történő megtétele vagy meg nem tétele jelenti,
hiszen a természetfeletti világnak általános jellemzője – akár jó, akár rossz
–, hogy így kommunikál, hanem úgy különböztethetjük meg a kettőt, hogy amikor
egy ilyen tett Istentől származik, az összhangban van a teljes Szentírással, kizárólag
a Szentlélek inspirációjára történik, valamint Isten Igéjével összhangban lévő
eredményeket hoz létre. Amennyiben nem Isten a forrása, úgy ezen ismertetőjegyek
egyike sem igaz rá.



Prófétai akciók



A próféták ilyetén "akciói" egyáltalán nem előírt "szertartások", hanem
rendkívül spontán, a Szentlélek közvetlen inspirációjára történő, általában
nagyon energikus cselekmények voltak, és nagyon megrázóak. Az egyik próféta például
kékre-zöldre verette magát a másikkal, hogy üzenetét megsebesített állapotban
adhassa át. Ézsaiás próféta három évig járt gyakorlatilag meztelenül, hogy egy üzenetet
így közvetítsen, Jeremiás pedig több évig mindennap egy fajármot vett a nyakába,
és azzal közlekedett, hogy szemléltesse népének rövidesen bekövetkező babilóni
fogságravitelét. Mikeás a földön, a porban fetrengve sikoltozott és üvöltött,
hogy kifejezze Istennek a bűn miatt érzett fájdalmát. Hóseás feleségül vett egy
prostituáltat, hogy Isten és népe közötti aktuális viszonyt szemléltesse, és tőle
születő gyermekeit is az üzenet érdekében nevezte el "Nem-Népemnek" és "Nem-Szeretettnek".
Ezékiel az oldalára feküdt egy tégla mellett, amelyre lerajzolta Jeruzsálemet, majd
kis makett ostromgépeket és árkokat, sáncokat épített körülötte és feltűrt
ingujjal ostromolta mintegy kétszáz napon át a téglát, önmaga és a "város" közé
egy vastepsit tartva. Később egy ízben éjszaka kibontotta háza falát és a lyukon át
bekötött szemmel kipakolta bútorait az utcára, csak azért, hogy megkérdezzék tőle,
mit csinál, hogy így elmondhassa üzenetét (nem kérdezték meg, így elmondta kérdés
nélkül is).

De Jézus is gyakran tett hasonlókat. Egy ízben, hogy az apostolokat a megfelelő
magatartásra oktassa, odahívott egy kisgyermeket, középre állította, majd ölébe
vette, és így mondta: "Amíg olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen
nem mentek be Isten országába." Egyszer úgy gyógyított meg egy vakot, hogy a földre
köpött, ujjával sarat kevert belőle, ezt a vak szemeire kente, majd elküldte a Siloám
(Küldött) tavához, hogy ott mosakodjon meg. A vak meggyógyult. Többször is ráköpött
beteg testrészekre, egy ízben pedig rálehelt a tanítványokra, hogy Szentlelket
vegyenek. Megmosta a lábukat – és sorolhatnánk.

De egy Agabus nev? próféta is alkalmazta ezt, amikor Pállal találkozott, és elvéve
Pál övét, megkötözte vele a saját kezeit és lábait, majd így szólt: "Akié ez
az öv, azt így fogják megkötözni Jeruzsálemben."



Inspirált tettek a jelenkori kereszténységben



Miként a Bibliának, a mai keresztény igehirdetésnek is elmaradhatatlan része a Szentlélektől
inspirált képes beszéd és szimbolikus cselekvéssorozat, amely Isten természetfeletti
erejét szabadítja fel. Ez a Szentírásnak megfelelően nem előre intellektuálisan
kitalált, elvont fogalmakból szimbolikus nyelvre lefordított, rögzített ceremóniák,
szertartások, liturgia követését jelenti, hanem a Szentlélek spontán, szuverén
inspirációjára való reagálást, amely még megcselekvője számára is esetleg csak közben,
vagy utólag értelmezhető (ez ugyanis többnyire így történt a Bibliában), vagy úgy
sem, s amelynek kísérőjelensége Isten szellemi-természetfeletti erejének a
felszabadulása.

(a szerző teológus)

Olvasson tovább: