Kereső toggle

Iliescuék nem kellenek a Szocialista Internacionálénak

Kormánydöntögető román szakszervezetek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Iasi városában, ahogy ez Romániában mostanság történni szokott, egy üzem
dolgozói dühödten az utcára vonultak, hogy megpróbálják megakadályozni gyáruk
privatizálását, ezzel pedig az esetleges elbocsátásokat. Meg hát – teheti hozzá
kicsit rosszmájúan a megfigyelő – csakúgy, mint az ország más nagyüzemeiben, a
dolgozók szívesen fenntartanák azt a mostani helyzetet, hogy dolgozniuk alig kell, mert
gyáruk termelésére nincs igény; viszont néhány órás, fenyegető utcai kiabálással
el lehet érni azt, hogy fizetést a nem létező produktum ellenére is kapjanak. A Iasi
központjában tartott tüntetés a maga módján azért mégiscsak elképesztő volt,
ugyanis míg a munkások Ceausescut éltették, közben ugyanazzal a lélegzettel
politikai menedékjogot követeltek maguknak Amerikában; mondván, hogy Romániában megsértik
a munkához való emberi jogot.

Ez a mozzanat elég pontosan rávilágít egyfelől arra, mennyire kevéssé vannak
tisztában Romániában az emberek azzal, mit jelent a kapitalizmus, s hogy mennyire
intenzíven kívánják a fejük fölé továbbra is a gondoskodó államot, az se baj, ha
ez kicsit diktatúra. Másfelől arra, hogy ezek a vajmi kevés információval rendelkező,
gyakorlatilag saját maguknak is kiszolgáltatott emberek milyen könnyen manipulálhatók.

Mostanság persze nemcsak a munkások, hanem a diákok is egyre sűr?bben mennek az utcára;
az ő követelésük már valamivel érthetőbb, hiszen senki nem szeret tandíjat
fizetni, viszont nyilván mindenki szeretne több ösztöndíjat. A dolgot csak az teszi
furcsává, hogy néhány évvel korábban a romániai diákok helyzete ugyanilyen sanyarú
volt, csak éppen ritkán lehetett őket az utcán látni transzparensek alatt vonulva.

Tizenkét évvel ezelőtt a külvilág abból szerezhetett először tudomást a Ceausescu
ellen forduló romániai közhangulatról, hogy Brassóban a teherautógyár és traktorgyár
munkásai rövid és véresen levert felkelést robbantottak ki a szegénység, a túlórák
és rajtuk uralkodó hatalom szimbóluma, a pártbizottság ellen. Aztán viszont
ugyanezek a brassói munkások voltak azok, akik 1997 elején először kezdtek erőszakos
akcióba az új román vezetés reformprogramja ellen. Elég volt néhány órára megbénítaniuk
a Brassó–Bukarest főútvonalat, hogy Románia valamennyi veszteséges nagyüzemének
kollektívája rádöbbenjen, miképp lehet megakadályozni saját munkahelye elvesztését,
hogyan lehet tovább éltetni veszteséges gyárát.

Néhány hete a brassóiak a prefektúrát ostromolták meg, méghozzá figyelemre méltó
előzmények után. Az üzem vezetése évek óta folytat hol sikerrel kecsegtető, hol
teljesen kilátástalan tárgyalásokat a dolgozókat képviselő szakszervezetekkel. A
legutóbbi forduló eredménye az volt, hogy a teherautógyár munkásai egyfajta népszavazáson
dönthették el, mit választanak: kevesebb bért kapnak, de a munkások többsége
megmaradhat a gyárban, vagy pedig lesz béremelés, de akkor bekövetkezik a radikális
elbocsátási hullám. A népszavazás az első változat mellett döntött, ehhez képest
néhány nap múlva béremelést követelve rohanták meg Brassó proletárjai a kormánymegbízott
székhelyét.

Az is mélységesen elgondolkodtató, hogy a kabinet a történtekre azzal reagált, hogy
mind a traktorgyárnak, mind a teherautógyárnak újabb 100-100 milliárd lejes támogatást
juttat; igaz nem béremelésre, hanem a termelés felfuttatására. Mindehhez a kormány még
rá is parancsolt saját magára, hogy állami megrendelésekkel próbálja kihúzni a kátyúból
a gigantikus vállalatokat. A belügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium végre
valahára megrendelt vagy kétszáz teherautót. Amúgy a teherautógyárat valaha évi 15
ezer járm? gyártására tervezték, idén összesen 350-et sikerült eladni az év első
kilenc hónapjában. 1990 óta a két brassói mamutcég 166 millió dollár adósságot
hozott össze, csak tavaly 90 millió dollár volt a negatív mérleg.

A kormány természetesen nem tett le arról, hogy ezeket a Ceausescu-korszakból örökölt,
szinte kivétel nélkül eladhatatlan dolgokat gyártó szocialista nagyüzemeket felszámolja
vagy privatizálja. A baj csak az, hogy felszámolni nem merik a munkások ellenállása
miatt, privatizálni meg azért nem lehet – legalábbis nagyon kevés erre az esély –
mert miután dolgozóik két és fél éve újabb és újabb erőszakos és kevésbé erőszakos
megmozdulásokat robbantanak ki, nem akad olyan őrült nyugati üzletember, aki hajlandó
lenne akár potom pénzért is megvenni ezeket a vállalatokat.

Nem véletlen, hogy Romániában idén az első háromnegyed évben mindössze 190 millió
dollár tőkét fektettek be – összehasonlításképp a fele akkora és kevesebb, mint
a fele lakossággal rendelkező Magyarországon eme időszak alatt 900 milliót. A romániai
proletárok lázadása gyakorlatilag tehát sikeresnek tűnik: a maguk szűk környezetében
prolongálják a szocializmust, elriasztják a kapitalistákat, sőt, az egész országot
destabilizálják. A kormányt zsarolásukkal megakadályozzák abban, hogy teljesítse a
Nemzetközi Valutaalap hitelfeltételeit, így sikerül blokkolni a makrogazdasági átalakulást,
érvényben marad tehát az Európa Bizottság jelentésének az a kellemetlen megállapítása,
miszerint Romániában még mindig nincs működő piacgazdaság.

Persze az egész ügynek bőven van politikai oka és következménye is. A lázadó munkások
és a szakszervezetek megteszik azt a szívességet, hogy a politikai ellenzék helyett
magukra vállalják a kormány megdöntésének feladatát és ódiumát. Az Iliescu-féle
ellenzéki pártnak elég volt korábban szorgalmaznia a kormány távozását, felvetni
az előrehozott választások ötletét; mindezt Romániában immár az állítólag
politikán kívüli szakszervezetek követelik az utcára vihető munkások százezreinek
fenyegetésével a hátuk mögött. A szívesség, amit a szakszervezetek nyújtanak
nagyobb, mint ahogy az ember első látásra gondolná. Ha ugyanis a munkásmozgalmak döntenék
meg a kormányt és kényszerítenék ki az előrehozott választásokat, akkor a választások
feltehető győztese, tehát a mai ellenzék ártatlanul állhatna a világ elé: nem mi léptünk
fel erőszakosan a kormányzó hatalom ellen, hanem maga a nép. Így reménykedhetne
Iliescu és csapata abban, hogy a reform folytatójaként fellépve ugyanúgy megkapná a
Nyugat támogatását, mint a jelenlegi vezetés.

Hogy Európában azonban még a baloldal sem nyeli le ezt a trükköt, azt valószínűsíti,
hogy Iliescu Társadalmi Demokrácia Pártját megint nem vették fel a Szocialista
Internacionáléba. Az ugyan kétségtelen, hogy a volt államfő a baloldalt képviseli,
de hiába próbál nyugati típusú modern szociáldemokrataként feltűnni a nemzetközi
politikai porondon; sejtik róla, hogy valójában továbbra is átvedlett kommunista, aki
feltehetően inkább szítja a háttérből a társadalmi feszültségeket, hogy majd
megfelelő pillanatban előlépve megoldja őket. Nagy kérdés, hogy ha hatalomra kerül,
lesz-e már annyira bajban Románia, és rászorul-e a régi-új vezetés annyira a Nyugat
segítségére, hogy valóban befejezni kényszerüljön az elvetélt reformot Romániában.

Olvasson tovább: