Kereső toggle

Új kolozsvári főkonzul: viharos fogadtatás

Funar kóbor ebei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Még a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar közismert személyiségvonásai
mellett is különös jelenség, hogy egy a diplomáciában szokásos váltás mekkora
vihart kavar Romániában. Távozott Magyarország eddigi kolozsvári főkonzulja, Bitay
Károly, helyét Alföldi László vette át. A város fura ura pedig azért tudott olyan
hatalmas ügyet kreálni a képviselet élén történt változásból, mert a diplomácia
hűvös szerkezete ellenére ez az intézmény mégiscsak különleges.



Alföldi László kolozsvári főkonzul. Kémnek nézik    Fotó:
MTI

Kolozsvár egyfelől – és számunkra nyilvánvalóan – az erdélyi magyarság
egyik legfontosabb városa, politikai és kulturális centruma. Amit Magyarországon
talán kevesen tudnak az az, hogy Kolozsvár a románság számára hasonlóan fontos
város. Egyik szimbóluma annak, hogy Erdély román. Kolozsvár volt a helyszíne az
elmúlt évtizedek egyik legintenzívebb betelepítési mozgalmának, sok tízezer embert
hoztak a Kárpátokon túli területekről, óriási lakótelepeket emeltek számukra,
grandiózus gyárakban kaphattak munkát. A hetvenes években – ismétlem nagyon is
tudatos politika következményeként – Kolozsvár gyakorlatilag elrománosodott.
Jelenleg is a lakosságnak alig egynegyede magyar, és az 1992-ben hatalomra került
városvezető egyik legfontosabb tevékenysége, hogy visszamenőleg is felszámolja a
város magyar eredetét. Ennek okán került új emléktábla a Mátyás-ház falára,
amelynek mondandója, hogy nagy királyunk román volt, és ennek jele a Mátyás-szobor
körüli román zászlóerdő. Ezt szimbolizálják a Funar által felállíttatott
emlékművek, szobrok városszerte. Ezért kellett szinte minden utcanevet
megváltoztatni, és ugyanennek a koherens gondolkodásnak az eredménye, hogy még a
főtér padjai is román nemzeti színeket kaptak. Az, ha ebben a városban a magyar
állam bármiféle módon is képviselteti magát, például hogy a főtér egyik
épületének homlokzatán piros-fehér-zöld a zászló és nem piros-sárga-kék,
nehezen elviselhető tényező, állandó frusztrációs ok Funar és köre számára.

Ceausescu számára is tulajdonképpen természetes volt, és az akkori magyar
diplomatákat sem lepte meg igazán, hogy amikor a diktátor igazán durva magyarellenes
lépésre szánta el magát, amikor nyilvánvalóvá akarta tenni a román–magyar
viszonyok teljes elhidegülését, akkor ezt a képviseletet záratta be. 1988-ban
mélyponton volt a két ország kapcsolata. Ennek fő oka az volt, hogy Magyarországon
már eléggé felpuhult a diktatúra ahhoz, hogy megengedje a tiltakozást a romániai
diktatúra ellen. Érdekes eleme volt ennek a magyarországi tiltakozásnak, hogy nem
egyszerűen a romániai magyarok érdekében, hanem általában a lidérces romániai
világ, az ottani totális elnyomás ellen indult, hiszen a falurombolás, amely miatt
vagy százezer ember ment ki 1988 május 27-én a Hősök terére, nem csak a magyar
településeket fenyegette. Akik ott voltak ezen a tüntetésen, jól tudják, már több
helyen elmondták, leírták, hogy a tiltakozás tárgya maga a diktatúra, amely
Romániában egyaránt sújt románt, magyart és németet. A tömegtüntetés, amelynek
résztvevői a román követség elé is felvonultak, végtelenül felingerelte
Ceausescut. A válaszlépés tehát nem maradt el, de érdekesmód az intézkedés kissé
hiányos. A magyar nagykövetet a román külügyminiszter arról tájékoztatta, hogy a
képviseletet két napon belül be kell zárni, az ott dolgozóknak el kell hagyniuk az
országot. Azonban nem történt meg az ilyen esetekben szokásos diplomáciai gesztus, a
diplomaták nemkívánatos személlyé nyilvánítása és formális kiutasítása az
országból. Ennek feltehetően az lehetett az oka, hogy ha a román külügyminisztérium
ezt is megteszi, akkor ezt már meg kellett volna részletesen indokolnia, magyaráznia a
világ közvéleménye, és nem utolsósorban az akkor Bukarestben dolgozó diplomáciai
testület előtt.

Amikor tehát bekövetkezett a 89-es decemberi fordulat, az egykori képviselet egyik
diplomatája minden gond nélkül visszatérhetett Romániába. Alföldi László, aki az
egykori konzulátus második embere volt, 1990 után hamarosan a bukaresti nagykövetség
második embere lett. Mivel nem volt korábban persona non grata, azoknak a politikusoknak
sem volt kifogásuk ellene, akik akkor fontos vezető pozícióban voltak, most pedig
ellenzékiekként nagy komolyan mondogatják, hogy milyen súlyos dolog, ha egy
kiutasított diplomatát akkreditál a bukaresti külügyminisztérium. Két nevet
érdemes kiemelni: amikor Ion Iliescu frissen megválasztott államfőként fogadta a
diplomáciai testületek szokásos gratulációit, a magyar nagykövetséget Alföldi
László első titkár képviselte; Teodor Melescanu pedig, aki most egy az Iliescuéktól
levált kisebb ellenzéki erő vezetője, külügyminiszterként vett részt számos olyan
tárgyaláson, például az alapszerződés előkészítésekor, vagy egyszerűen olyan
partikon, ahol megint csak az eltéveszthetetlen külsejű, egyébként mindenki által
roppant rokonszenvesnek tartott, magas, szakállas, halk szavú diplomata képviselte
Budapestet.

A magyar–román államközi kapcsolatok valóban jelentős pillanata volt, amikor a
Ceausescu által bezáratott képviselet 1997-ben újra megnyílhatott. Kellett hozzá egy
újabb fordulat Romániában: Ceausescu bukása ehhez nem volt elég, Iliescuéknak is
távozniuk kellett a kormányzásból, csak így válhatott lehetségessé, hogy a 96-ban
győztes romániai koalíció, amelynek az RMDSZ is részese, egyáltalán
elképzelhetőnek tartsa a kolozsvári főkonzulátust. És kellett hozzá egy
különlegesen európai személyiség? külügyminiszter, aki olykor saját kormánya
más tagjaival ellentétben is világosan látta, hogy Románia számára a jövő a
Magyarországgal, sőt a magyarokkal való kapcsolat javítása, hogy az évszázados
gyűlölködés nemcsak hogy atavisztikus, de határozottan gátolja a mai Románia
integrációs törekvéseit. Nyilván ennek a felismerésnek volt jele, hogy Adrian
Severin első külügyminiszteri útja Budapestre vezetett. Ennek a háromnapos útnak
volt egyik eredménye, hogy a magyar és a román fél megállapodott a konzulátus
újranyitásában.

Ezek után pedig a főkonzulátus volt az a legelső ügy – megelőzve az olyan fontos
témákat mint a magyar egyetem vagy a magyarok kárpótlása –, amely a 96 őszén
hatalomra került új vezetés "magyar politikáját" először megzavarta. Egy
bukaresti lap tette azt a "szenzációs" felfedezést, hogy a kolozsvári
főkonzulátust annak idején azért kellett bezáratni, mert Budapest konzulátus címen
valóságos kémközpontot tartott fenn. Elmondta pedig mindezt a lapban a Ceausescu-féle
Securitate egy volt magas rangú tisztje, és ez a vallomás indította el az első
kampányt, amely a magyarokkal kapcsolatban tűz alá vette az új bukaresti vezetés
politikáját. Severin ellen tudott állni a nyomásnak, és 1997-ben akkori
kollégájával Kovács Lászlóval együtt megnyitotta a képviseletet. Funar pedig –
emlékezhetünk mindannyian – lelopatta a zászlót az épületről.

Ezzel a gesztusával a polgármester gyakorlatilag törvényen kívül helyezte magát
annak ellenére, hogy a román hivatalos szervek nem mertek igazi eljárást indítani
ellene, mint ahogy sok más durva provokációt is büntetlenül túlélhetett. Más
oldalról viszont valóban igen komoly veszély fenyegeti. Történt, hogy egy
részvénytársaság, amellyel szemben a polgármesteri hivatal Funar személyes
közreműködésével valóban törvénytelenül járt el, kivételesen nem hagyta magát,
és büntetőeljárást indított. Olyan ügyről van szó, amelynek keretében a város
ura hivatali hatalmával való visszaéléssel és egyéb köztörvényes bűnökkel
vádolható. Noha a polgármester minden eszközzel megpróbálta késleltetni az
eljárást, a folyamat kritikus szakaszához érkezett: már csak egy-két embert kell
kihallgatni, illetve magát a polgármestert is, és ha minden egybevág, Gheorghe Funar
vád alá helyezhető, mi több, le is tartóztatható.

Ebben a helyzetben a polgármester számára kapóra jött a csere a magyar képviselet
élén. Nemcsak hogy ismét vele lehet tele a román sajtó, nemcsak hogy ismét
szolidárisak vele a magyarellenes politikai erők, de elterelheti a figyelmet arról a
kellemetlen tényről, hogy köztörvényes bűnözőként letartóztatás fenyegeti.
Sőt, megvan az esélye, hogy ha az ügyészség épp most adja ki ellene az őrizetbe
vételi parancsot, azt az ország színe előtt pillanatok alatt átfordíthatja a maga
javára. Hiszen, ha most bilincselik meg, akkor azt a magyarokkal kollaboráló hatalom
nyilván nemzeti politikája miatt teszi vele, tehát méltán ünnepli majd hősként
egész Románia. Ennyit megér még a legostobább, legnevetségesebb provokáció is. Ha
másként nem megy, úgy is ébren lehet tartani ezt a harci állapotot, hogy a
polgármesteri hivatal kiadja az utasítást a sintértelepnek: fessenek nemzeti színekre
befogott kóbor kutyákat. Egyébként innentől kezdve a polgármesteri gesztusrendszer
kissé zavaros, mert az első parancsban az szerepel: kutyák magyar nemzeti színeket
kapjanak, és így zavarják el a kémkedéssel vádolt főkonzult, egy nappal később
viszont már arról volt szó, hogy román nemzeti színekben pompázó ebek
kényszerítsék Alföldit meghátrálásra.

Mindeközben a képviselet a lehető legtermészetesebben végzi munkáját. Mivel nem
kapta vissza eredeti épületét, kissé helyszűkében vannak a munkatársak. A konzuli
ügyek intézésére, a vízumra vagy áttelepedési engedélyre várakozók kénytelenek
a lépcsőházban álldogálni, amíg beengedik őket. Maga a főkonzul első kolozsvári
munkanapján tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen a román újságíró kollégák
úgy faggatták, mint ügyészek a vádlottat, vagy még inkább mint rendőrök a
gyanúsítottat, de Alföldi továbbra is csendesen, higgadtan, rezzenéstelen arccal és
kissé melankolikusan magyarázta nekik, hogy nem kém, és nem persona non grata. Az az
újságírókat – mint a később megjelent cikkekből kiderült – nem nagyon
érdekelte, hogy Alföldi szerint a magyar–román kapcsolatok nagyon ígéretesek, hogy
a Funar-féle gesztusok elsősorban magának Romániának ártanak, és feltehetően az
sem kerül a címoldalra majd, hogy az új képviseletvezető már szorgosan szervezi a
két ország közti megbékélés újabb eseményét, azt, hogy a román és a magyar
miniszterelnök október 6-án együtt koszorúz Aradon. Igaz, a kolozsvári
polgármesternek azért ehhez is van megjegyzése, hiszen ő úgy tudja, hogy a 13
vértanú semmi mással nem foglalkozott mint románok gyilkolásával a
szabadságharcban.

Olvasson tovább: