Kereső toggle

Világvége vagy korszakváltás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A címben feltett kérdés korántsem pusztán elméleti: az ezredvéggel kapcsolatos
téveszmék az utóbbi években több száz ember halálát okozták már. A
millenniumról szóló sorozatunk ötödik része a különböző ezoterikus
világnézetek és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás jövőképe közötti
különbséget foglalja össze.

Aki ráijesztett a világra

Az ezredfordulót körülvevő apokaliptikus várakozások és félelmek egyik forrása
a híres-hírhedt XVI. századi asztrológus, a francia Nostradamus jövendölései.
Jóllehet hívei (utólag) azt állítják, hogy a verses formában írt látomásai
közel 90 százalékban beteljesedtek, Nostradamus mai népszerűségét elsősorban annak
köszönheti, hogy egyetlen mondatával jól ráijesztett a misztika iránt fogékony XX.
század végi emberekre.

A közel ezer homályos és gyakorlatilag tetszés szerint magyarázható jövendölés
között egy helyütt felbukkan az 1999-es évszám is, amelyről Nostradamus azt írja,
hogy pusztulás és rettenet fogja kísérni. Ez a fenyegetően hangzó – ám minden
konkrét utalást nélkülöző – mondattöredék azóta önálló életre kelt. Aligha
véletlen, hogy a globális katasztrófavíziók éppen most, az ezredforduló előtti
években tudnak tömeghatást elérni: a Nostradamus-kultusz iránt fogékony közönség
biztos vevő a különböző tűz, víz-, meteorcsapások és földönkívüli-inváziók
szélesvásznú változataira.

A fatimai titkok

A baljóslatú millenniumi várakozás nagy hatást gyakorolt több vallási irányzat
jövőképére is. A katolikus eszkatológiát elsősorban a huszadik századi
Mária-jelenések befolyásolták, amelyek szinte mindegyike jövővel kapcsolatos
üzeneteket is közvetített. A "Fatimai titkok", melyeket a látomást kapó
portugál gyermekeknek a pápához kellett eljuttatniuk, világméretű pusztulással és
háborúkkal kapcsolatos figyelmeztetéseket tartalmaztak. Az 1981-ben kezdődött
medjugorei jelenések során szintén a világot fenyegető veszélyekről kaptak
kinyilatkoztatást a látomásokat átélt horvát fiatalok. A katolikus
világvégevárás – amely szintén az ezredforduló körüli évekre összpontosít –
vallásszociológusok figyelmét is felkeltette. A liberális katolikus Kenneth L.
Woodward, a Newsweek amerikai hetilap vallási rovatvezetője szerint: "A
Mária-jelenések a római katolikusok számára hasonló szerepet töltenek be, mint a
bibliai próféciákról és az utolsó időkről szóló tanulmányok a protestáns
fundamentalistáknak: olyan távcsövet kínálnak, amelyen keresztül a hívők előre
felismerhetik a végidők eseményeit. Mindkét felfogás úgy tartja, hogy a világban
zajló események a prófétai menetrend igazságát támasztják alá." A katolikus
teológiai gondolkodásmódban egyébként már régóta jelen vannak apokaliptikus
elemek, ezek közül talán legismertebb a pápák sorrendjére vonatkozó XII. századi
jövendölés, amelyet egy – mellesleg Nostradamushoz hasonlóan okkult praktikákat is
gyakorló – ír szerzetes jegyzett le. A több mint száz utalást tartalmazó lista
szerint már csupán egy vagy két pápa uralkodása van hátra, mielőtt eljönne a
szerzetes által megjövendölt vég.

Nem zárhatjuk ki természetesen azt, hogy a világ egyes részein az elkövetkező
esztendő hoz megrázkódtatásokat. A Biblia előre felhívja a figyelmet arra, hogy
bizonyos – okkult természetfeletti forrásból származó – jövendölések
beteljesedhetnek, ezért Mózes a törvényt összefoglaló könyvében egyértelm?
eligazítást ad az ilyen esetre: "Ha bekövetkezik is a jel, vagy a csoda... ne
hallgass efféle jövendőmondónak beszédeire."

Kapuk a túlvilágra

Míg a történelmi kereszténységben az apokaliptikus várakozások elsősorban az
ezredforduló alkalmából a különböző zarándokhelyekre özönlő jámbor hívek
számát gyarapítják, más vallási irányzatok ennél sokkal aggasztóbb megoldási
lehetőségeket kínálnak fel követőik számára. A kilencvenes években egymást
követték a világvégét fanatikusan váró, sőt azt siettetni kívánó kultuszok
körül történt megdöbbentő tragédiák. A legismertebbek ezek közül az önjelölt
messiás, David Koresh követőinek wacói katasztrófája, a svájci–kanadai–francia
Naptemplom Lovagrend tagjainak sorozatos tömeges öngyilkosságai, a tokiói metróban
gáztámadást végrehajtó AUM-kultusz terrorakciója és a "Mennyei Kapu"
elnevezés? ufószekta kaliforniai tragédiája volt. E csoportok apokaliptikus
filozófiáját jelentős mértékben befolyásolta a világvége-elméletek egy további
forrásának tekinthető New Age mozgalom eszmerendszere, amely pedig teológiailag
elsősorban a hinduizmusra és az azon alapuló európai spiritizmusra épül.

Az "Új Kor" teória megalapozói, az orosz Helena Petrovna Blavatsky és Alice Bailey
egyaránt azt hirdették, hogy a Föld egy olyan kataklizma előtt áll, amely
eredményeként a "harmóniát akadályozó erők" (elsősorban a klasszikus
zsidó-keresztény világnézet képviselői) eltűnnek bolygónkról, és megnyílhat az
út a "Vízöntő-korszaknak" nevezett aranykor felé. Mindkét hölgy spiritiszta
szeánszokon kapott kijelentéseket egyes – általuk "felsőbb mestereknek" nevezett
– szellemi lényektől. Az üzenetek hátborzongató jövő képét vetítik előre.
Alice Bailey egyik 1943-ban megjelent könyvében így ír a háború "hasznáról":
"A megtisztulás nagy energiája átformálja az emberiséget. Számunkra a
világháború a páciens érdekében végzett életmentő sebészeti beavatkozás.
[Mivel] a fertőzés még nem lett megszüntetve, újabb sebészeti műtétre lesz
szükség." A háború után két évvel Bailey megerősítette: "A feszültségek a
világban egy újabb, és valószínűleg végső válságot fognak eredményezni..." A
New Age alapítói e világválság bekövetkeztét az ezredfordulóra várták. Alice
Bailey könyvét a "század végén élő generációnak" ajánlotta, akik felavatják
majd az "Új Kor épületének alapkövét".

Blavatsky és Bailey követői a Föld "megtisztítását" már konkrét program
formájába öntötték. John Randolph Price szerint a globális katasztrófák
következtében a Földön mintegy hárommilliárd ember marad életben, a többieket –
akik továbbra is ragaszkodnak a "múlt ideológiáinak rabságához" – a
bekövetkező kozmikus evolúciós ugrás "rákos daganatként" kiveti magából.

A radikális Új Kor-hívők zavaros eszméit egyes csoportok, köztük a japán
AUM-kultusz vezetői felhívásként értelmezték arra, hogy tevékenyen
hozzájáruljanak az "evolúciós megtisztuláshoz". A tokiói metróalagútban
elkövetett terrortámadás után indított vizsgálat kiderítette, hogy a 12 halálos
áldozattal és több mint 5 ezer sebesülttel járó akció csupán előkészületül
szolgált volna egy nagyszabású nemzetközi terrorsorozathoz. A jógatanárként indult
Soko Asara fanatikus mozgalma az amerikai szenátus jelentése szerint egymilliárd
dollárt gyűjtött össze céljai megvalósítására, és amerikai fegyverekkel is
rendelkezett. Asara, aki önmagát "felsőbb mesternek" tekintette, ideológiáját a
pusztítás hindu istenének, Sivának a kultuszából, Nostradamus jövendöléseiből
és saját kijelentéseiből gyúrta össze. A kultuszvezér a harmadik világháború
kitörését 1997-re jövendölte és kijelentette: a pusztulást csak hívei fogják
túlélni. Asara egy 1995-ös kiadványában, amely nem sokkal a tokiói támadás előtt
jelent meg, világméretű harcot hirdetett az "agresszor" Egyesült Államok és a
"világ árnyékkormányát alkotó zsidók" ellen.

A tömeggyilkosságokat eltervelő AUM-kultusszal szemben a kaliforniai "Mennyei kapu"
mozgalom "csupán" önnön tagjai számára jelentett életveszélyt. Az
ufószektaként elhíresült csoport 39 tagja 1997 tavaszán követett el csoportos
öngyilkosságot, hogy így "meneküljenek el a megsemmisülés előtt álló
Földről". A kultusz vezetője, a houstoni Szent Tamás Katolikus Egyetem
zeneprofesszora, Marshall Applewhite több felekezetet végigjárt, mielőtt megalkotta
volna saját gyártmányú apokaliptikus teóriáját. Applewhite egy kábítószeres
élmény hatására kezdte el hirdetni, hogy a globális pusztulás elől csak a Plutón
túlról érkező repülő csészealjakon lehet elmenekülni. Amikor 1997 márciusában
feltűnt az égen a Hale–Bopp üstökös, Applewhite riadót hirdetett, mert úgy
vélte, hogy eljött az idő a felsőbbrend? lényekkel való találkozásra, akik az
üstökös csóvájának az árnyékában közelednek.

Jobb jövő ígérete

Az apokaliptikus kultuszok tragédiái nyomán többször előfordult, hogy az utolsó
időkről szóló bibliai információkat is a kiváltó okok közé sorolták. Amint azt
az előbbi példák is érzékeltették, a világvégével kapcsolatos fóbiák nem a
Szentírásból származnak.

Ahhoz, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör jövőre irányuló messianisztikus
várakozását megértsük, legelőször is azt kell tisztáznunk, hogy – a
közhiedelemtől eltérően – mindkét hit megkülönbözteti a jelenlegi korszak
(aión) végét a világ (kozmosz) végétől. Ez azért döntő fontosságú, mert a
zsidóság a Messiás első eljövetelére készülve éppúgy nem katasztrofális
világvégét vár, mint ahogy a második eljövetelt remélő keresztények sem: mindkét
vallás a jelenlegi világkorszak lezárásának, és egy nagyon nehéz, de átmeneti és
rövid krízis után beköszöntő hosszú, boldog korszaknak az ígéretét olvassa ki
szent irataiból.

A rabbik már Jézus korában és azóta is megkülönböztették az ószövetségi
írások jövőre vonatkozó ígéretei alapján "a Messiás napjait", amely egy a
Messiás eljövetelekor megvalósuló földi, az egész bolygóra kiterjedő igazságos
békekorszak lesz, "az eljövendő világtól". Ez utóbbi a messiási kor után jön
csak el, amikor is bekövetkezik a "világvége", azaz e jelenlegi kozmosz
megsemmisül, és egy újabbnak, fizikai tulajdonságaiban is gyökeresen más,
tökéletes univerzumnak adja át a helyét. A klasszikus zsidó hit az előbbit, a
Messiás korát várja a következő világtörténelmi "fázistól" – a világ
vége tehát nézetük szerint még igen messze van.

A korai, újszövetségi kereszténység pontosan ugyanezt a szemléletet képviselte –
azzal a közismert kiegészítéssel, hogy a Messiás megjelenését mintegy
"megkettőzte": Jézus első eljövetelével, halálával és feltámadásával
megalapozta igazságban a messiási korszakot; annak teljes megvalósulásáig azonban
közbeiktatott egy újabb, Isten türelmét kifejező, meghatározatlanul hosszú időt,
újszövetségi kifejezéssel "Isten haladékát" (avagy "fegyverszünetét").
Ennek az a célja, hogy az egész emberiség felkészülhessen az isteni igazság
uralmának eljövetelére, azaz: megtérhessen.

E "kegyelmi idő" Jézus második eljövetelével ér véget, amelynek reményét
valamennyi hagyományosan kereszténynek tekintett felekezet vallja, és fenntartja az
Apostoli Hitvallás ("Hiszekegy") szerint: "Ott ül a mindenható Atya Isten
jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat..."

Messiási kor küszöbén

Az eredeti keresztény hit szerint ekkor kezdődik majd el a Földön megvalósuló
messiási uralom, az emberiség történelmének legcsodálatosabb, rég várt aranykora.
Ahogyan egy ismert – zsidó – személyiség mondta: "A zsidók a Messiás első
eljövetelét várják, a keresztények a másodikat. Lehet, hogy amikor eljön, kiderül
majd: a kettőnek egy és ugyanaz az arca." Ez az eljövetel azonban, bár nem lesz
mentes súlyos megelőző krízisektől, "a Messiás szülési fájdalmaitól", mégis
egy pozitív ígéret: nem a világ vége, hanem egy nagyszer? új korszaknak a kezdete.

A Messiás – a próféták által az i. sz. I. századra megjövendölt –
eljövetelének késlekedését a klasszikus zsidó írásmagyarázat a III. századtól
napjainkig azzal magyarázza, hogy a választott nép nem készült fel erkölcsileg
megmentőjének fogadására, s ezért a korszak vége folytonosan továbbhalasztódik,
mindaddig, amíg valamiképpen a zsidóság Isten felé nem fordul. A másik oldalon a
keresztények, akik hisznek abban, hogy a Messiás eljött az I. században, ám nem
fejezte be művét, szintén hasonlóképpen magyarázzák a jelenlegi "kegyelmi
időt": az a megtérésre adatott minden nép számára, hogy a visszatérő Krisztus
befejezhesse uralmának kiterjesztését. Mindkét hagyomány megegyezik abban, hogy a
korszak végének időpontja pontosan nem tudható, és – ami millenniumi sorozatunk
szempontjából lényeges – még kevésbé van ezredfordulókhoz kötve.

Hacsak nem számítjuk azt a szintén mindkét hagyományban élő, bibliai "ötleten"
nyugvó világértelmezést, amely szerint a teremtéstől a világ végéig egy
"világhét", azaz hétezer év telik el. Mert "Istennél ezer év egy nap",
mondja Dávid is és Péter apostol is. Ebből az első hatezer év a "munka", azaz az
emberiség megterhelésének, szenvedésének ideje, míg a hetedik ezer év a
messianisztikus korszak "szombati nyugalma". A messiási kor idejét pedig János
jelenéseinek könyve éppúgy ezer évre teszi, mint ahogy az egyik legrégebbi,
valószínűleg még a Jézus előtti század(ok)ba visszanyúló rabbinikus zsidó
értelmezés.

Apokaliptikus előjelek

Pontos és biztos számítás az Ádám óta eltelt évek számát illetően nincsen
ugyan, az azonban kétségtelen, hogy a hatodik évezred vége felé járunk. Mindemellett
szinte bizonyos, hogy annak vége nem esik egybe az időszámításunk szerinti második
ezred végével. Az idők ilyen jelleg? matematikai számítgatásától egyébként –
éppúgy, mint az asztrológiai jellegűtől – óva intenek mindkét vallás szent
iratai.

Ugyanakkor azonban szintén mindkét hagyomány arra buzdítja híveit, hogy figyeljék a
korszak végének előjeleit a világban. E témakört mind a rabbinikus irodalom, mind
pedig az Újszövetség rendkívül bőségesen tárgyalja. A viszonylag közismertebb
"apokaliptikus" előjelek (világméretű járványok, éhínségek, háborúk stb.)
mellett felhívják a figyelmet két különleges és nagyon erőteljes jelre is. Az
egyik: szinte valamennyi ószövetségi próféta Mózestől Malakiásig a messiási kor
elérkezése közvetlen előjelének tekinti Izrael nemzetének visszatérését a hosszú
szétszóratásból őseinek földjére. Ezt az értelmezést a Talmud és a rabbinikus
hagyomány is osztja, csakúgy, mint a keresztény világ jelentős hányada is. A másik
hasonló közvetlen előjel inkább az Újszövetséghez kötődik: Jézus határozott
állítása szerint a korszak vége akkor következik be, amikor a Föld minden népéhez
eljutott a keresztény evangélium. Úgy tűnik, ez ma hasonlóképpen kézzelfogható
közelségbe került. Míg az idők többi jele – az éhínségek, járványok,
háborúk stb. – Jézus szerint csak a szülési fájdalmak kezdetét jelzi, az
evangélium globális hirdetése és ismertsége magának a szülésnek a kezdetét.

A vallásos zsidóságot erőteljesen megosztja ma az a kérdés, hogy Izrael államának
létrejötte miképpen értelmezhető messianisztikus jelként. Az egyik szélsőséges
nézet szerint, amely főként az ultraortodox csoportokat jellemzi, a mostani zsidó
állam csak emberi erőfeszítés eredménye, amelyben nincsen benne Isten keze, s amelyet
bűn fenntartani, mivel nem a rendelt időben, isteni beavatkozás folytán jött létre.
A zsidó hagyomány ugyanis tiltja, hogy az ember "kierőszakolja a vég
eljövetelét": még imádkoznia sem szabad a kelleténél többet e rég várt
reménység megvalósulásáért, nehogy ez fanatizmusba vezesse. A másik póluson azok
az ortodoxok állnak, akik szerint már a jelenlegi Izrael állam is "isteni állam",
és "a vég már itt van". "Nem mi erőltetjük a véget, hanem a vég erőltet
minket" – mondják.

Természetesen e két szélső pólussal a legtöbben nem tudnak azonosulni, így sok –
e reménységben egyáltalán – hívő zsidó köztes vagy várakozó álláspontot
foglal el: közteset, amennyiben a jelenlegi Izraelt az isteni terv egyfajta
előkészítő szakaszaként fogja fel; várakozót, amennyiben elismeri a végre
vonatkozó kérdés jogos vagy legalábbis érdekes és történelmet befolyásoló
voltát, de egyelőre tartózkodik mindenféle választól. Tekintettel azonban arra, hogy
a zsidóságon belül vallási megújulásnak lehetünk tanúi, és különösen az
ortodoxia létszáma növekedik dinamikusan, e kérdéskör megértése
nélkülözhetetlen ezredvégi világunk, sőt a benne zajló világpolitikai folyamatok
megértéséhez.

A keresztény kultúrkörben hasonló megosztottság figyelhető meg a kérdést
illetően. Sorozatunk egy korábbi részében már említettük, hogy az V. századtól
Augustinus egyházatya nyomán radikálisan átértelmezték a korai keresztény
szemléletet: az egészet megfosztották eredeti jelentésétől, és allegorikus
mítoszként kezelve azt állították, hogy a messiási királyság már eljött – ez
remek ideológiai alapul szolgált a pápaság világi hatalma számára –, ezért a
következő lépcsőfok a világ vége, amelyet 1000 környékén buzgón vártak is
Európában; majd az ezer évet is allegorikusan egyszerűen csak "hosszú időként"
értelmezve végképp homályossá és érthetetlenné vált az ügy. Amikor azután
Luther meghirdette a "csak az Írás" ("sola Scriptura") programját, azt, hogy a
hagyományok lebontásával vissza kell jutni az Újszövetség eredeti üzenetéhez, a
keresztény reménység e tartalmának tisztázása is megkezdődött.

Sajnálatos, hogy Lutherék éppen Augustinusig jutottak csak el a tradíció e
leépítésében, s így az európai protestantizmus konzervatívabb része a korszak
végére vonatkozó kérdések tekintetében megmaradt a homályos allegorizmus
világában. A teológiai kutatás azonban ezzel nem ért véget – így ma már mintegy
félmilliárd, vagy több, többségében protestáns, de számos katolikus keresztény is
fokozott figyelemmel kíséri Izrael államiságának helyreállását, illetve az
evangélium világméretű elterjedését, mint Jézus második eljövetelének
lehetséges közvetlen előjelét. Ettől azonban nem rettenetes, mindent elpusztító
világvégét, hanem ellenkezőleg: egy jellemet próbáló krízis után annál
nagyszer?bb kort remélnek az emberiség számára.

Olvasson tovább: