Kereső toggle

Le a munkával?

Újra divatba jött a kritikus hangnem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ember régóta birkózik olyan kérdésekkel, hogy büntetés vagy áldás-e a munka; mennyit és mit lenne ideális dolgozni; egyáltalán megvalósítható-e társadalmi szinten, hogy mindenki kevesebb időt töltsön pénzszerzéssel, és többet olyan tevékenységekkel, amelyekben igazán kiteljesedhet?

Amikor utópisztikus társadalmakról beszélünk, túlnyomó részt valamilyen ideológia nevében létrehozott elnyomó rendszerekre gondolunk. Pedig voltak, akik olyan idilli kor megvalósításának lehetőségét kutatták, amelyben az ember a vagyonszerzés, sőt a megélhetés kényszerétől megszabadulva magasabb rendű értékek keresésének szentelheti az életét.

Ezt a vágyott kort úgy képzeljük el, hogy a munka vagy egyet jelent az örömmel, megelégedéssel, beteljesüléssel, és mentes minden kötelezettségtől, vagy teljesen átadja helyét olyan tevékenységeknek, amelyeket nem anyagi ellenszolgáltatás fejében végzünk, mégis hasznosak és előrevivők. Ezt az eszményt testesítik meg egyes gondolkodók szerint a nyugati kultúrában a művészek, tudósok, filozófusok, és erre vonatkozik az ókori görögöknél a scholé kifejezés.

A scholé az igazság keresésére fordított ráérő időt jelenti, olyan tág értelemben, amely magában hordja az értelem befogadó, szemlélődő attitűdjét is. Az ókori görögöknek ez volt a tanulás (a kifejezésből származik sok nyelvben az „iskola” szó), szemben az ismeretek mai intézményesített, munkaszagú megszerzésével.

A munka kritikája

Bár a korai utópisztikus gondolkodók, mint Thomas Moore vagy Charles Fourier, szintén foglalkoztak a témával, a munkaalapú társadalmi rend legradikálisabb kritikusai Marx és követői voltak. 

Guiseppe Rensi a munkával szemben a szenvedélyből űzött tevékenységeket részesítette előnyben.

Az ipari forradalom negatív hozományait és a kapitalista kizsákmányolást elutasítva a „szabadidőhöz való jog” kivívásában látták a társadalmi haladás egyik sarokkövét. Marx A tőkében a munkát a szükségszerűség birodalmába utalja, amelyet szembeállít a szabadság birodalmával.

Marx veje, Paul Lafargue 1881-ben, börtönben írt pamfletjében „különös őrületnek” nevezte a munkásosztály azon vágyát, hogy dolgozni szeretne, ahelyett, hogy a „lustasághoz való jogát” (ez a röpiratnak is a címe) követelné. Hiszen – magyarázza Lafargue – a kapitalisták, miután – az egyház segítségével – elhitették az emberekkel, hogy az élet a munkáról szól, a maguk idejét azzal töltik, hogy ellopják a munkásaikét. A szocializmus győzelmével társadalmi különbségektől mentesen lehet majd elosztani a munkához és a semmittevéshez való jogot. Ekkor mindenki legfeljebb napi három órát dolgozna, a munka ugyanis „árt az intellektusnak és a szervezetnek, és megöli a legkiválóbb képességeket”.

Hasonló szellemben írt A munka ellen (Contro il lavoro) Giuseppe Rensi 1923-ban. Az ember helyzetét úgy írta le, mint a „mélységből éppen csak felbukkanó kagylóét”, amelytől, ha gondolkodó és spirituális lény lenne, kegyetlenség volna elvárni, hogy röpke életét az univerzum szemlélése helyett robotolással töltse. A munkával szemben önként, szenvedélyből, belső késztetésből űzött tevékenységeknek Rensi a játék kategóriáját tartja fenn, és ide sorolja a művészetet, a tudományokat és a filozófiát. Ezek olyan értéket képviselnek, amely menekülést kínál a pénz ránk kényszerített valóságából, a lelket szolgaságba taszító munkától.

A reformáció hibája?

A modern munkaalapú társadalmi rend kialakulásának máig leghatásosabb és legelterjedtebb magyarázatát Max Weber adta A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1904) című művében. Ebben a protestantizmust teszi felelőssé, amiért a munkához való hagyományos hozzáállás (a munkamennyiséget annyira korlátozták, amennyi feltétlenül szükséges volt) megváltozott. 

Marx veje, Paul Lafargue szerint „különös őrület”, hogy a munkásosztály dolgozni szeretne, ahelyett, hogy a „lustasághoz való jogát” követelné.

Weber eleve elítéli a kapitalizmust, mert instrumentális racionalizmusnak rendeli alá az érzelmeket, hagyományokat, folklórt és mítoszt. Majd megállapítja, hogy az ilyen fajta racionalitás és a gazdasági tevékenységek összekapcsolása elsősorban Európa protestáns területein (például Angliában, Hollandiában) jelent meg először.

A protestáns hívek felé elvárás volt Weber szerint, hogy a „felszínes” hobbik, játék és szórakozás helyett teljesen Istentől kapott elhívásuknak szenteljék magukat. Azt tanították – magyarázza Weber –, hogy az üdvösség a kiválasztottaknak jár, a kiválasztottságnak egyik jele pedig az anyagi jólét. Ez egyre nagyobb vagyon felhalmozására ösztönözte őket, amivel hozzájárultak a piacgazdaságok létrejöttéhez nélkülözhetetlen, fegyelmezett munkaszokások kialakulásához.

A westminsteri hitvallás – a kálvinista és presbiteriánus teológia 16. századtól uralkodó irányzata, amely alapján Weber a következtetéseit levonta – „elhívásfogalma” azonban összeegyeztethetetlen Weberével. A kálvinista gondolkodásban élesen elkülönül az ember világi foglalkozása és végső elhívása. A híveknek valójában ügyelniük kell arra, hogy földi hivatásuk ne vonja el őket mennyei elhívásuk munkálásától.

A tapasztalat ugyancsak ellentmond a protestantizmus és a kapitalizmus kialakulása között Weber által feltételezett kapcsolatnak. A kapitalizmus katolikus kritikusai is elismerik, hogy a „kereskedő szellem” legalább kétszáz évvel megelőzte a reformációt. Az itáliai és flamand kereskedők főkönyveik bal felső sarkába a tizenegyedik századtól rendszeresen a Deus enim et proficuum (Istenért és a profitért) szavakat írták, és a kereskedelmi szerződéseken is hasonló „mottók” szerepeltek. Ez nem cinizmust vagy anyagiasságot jelentett, még csak nem is valamiféle korai jóléti evangélium bizonyítéka lehet, hanem azt mutatja, mennyire természetesen összefonódott a hit és az üzleti tevékenységek világa a középkori Európában. 

Bertrand Russell unokáival.

A marxista társadalomkritikusok sorából kilógó Bertrand Russell In Praise of Idleness (A tétlenség dicsérete, 1932) című művében a reformációnál sokkal korábbra vezeti vissza a munka erényességéhez ragaszkodó felfogásunkat. A civilizáció kezdetétől az ipari forradalomig az ember kemény munkával mindig egy kicsit többet tudott termelni, mint amennyi a legszűkebb megélhetéséhez kellett, ezt a felesleget pedig a katonák és a papok elvették. Ez a rendszer olyan sokáig állt fönn, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyott az ember gondolkodásában.

Az egyén szabadsága

Ezek az elméletek ma is megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alapot jelentenek a „munka kritikájával” foglalkozó szociológiai irodalomban (noha a munka sok tekintetben mást jelent, mint amit ezek a szerzők értettek alatta, és a körülmények is nagyot változtak). Emellett a „lustaság” méltatása mintha a reneszánszát élné: a francia Allia Kiadó például egész sorozatot szentelt a témának (benne Lafargue, Rensi, Russell, Kazimir Malevics, R. L. Stevenson, Clément Pansaers, Italo Svevo műveivel). De a self-help polcokon is egyre több könyvet találni, amely ahhoz kínál ötleteket, hogyan hódítsuk vissza az életünket a munkától.

Ez utóbbiak egyéni szokások problematikájaként kezelik a kérdést, és nem érvelnek átfogóbb, rendszerszintű gazdasági és politikai változások mellett. Dr. David Frayne, a Cardiff Egyetem szociológiaprofesszora szerint a munka kritikájával és elutasításával azonban kollektív és politikai tekintetben kell foglalkozni.

A közelmúltban megjelent, The Refusal of Work (A munka elutasítása) című könyvének alaptétele, hogy modern társadalmunkban a munka a jövedelem elosztásának fő mechanizmusa (ezért rákényszerülünk a túlélésünk érdekében), ugyanakkor óriási kulturális jelentőségre is szert tett (általában a személyiségünk fő pilléreként funkcionál és jelzi társadalmi státuszunkat). Időszerű lenne változtatni ezen a munkát létezésünk középpontjába állító társadalmi berendezkedésen.

Marx, Weber és mások írásainak tanulmányozása mellett Frayne hirdetés útján olyan embereket is megkeresett, akik igyekeznek minél kevesebbet, vagy egyáltalán nem dolgozni. 

A 25 éves Lucy például egyik napról a másikra elvesztette az állását, és semmi kedve újat keresni. Megtakarításából él, és élvezi, hogy nem kell folyton rohannia. Olvas, alkot, gondozza az állatait. Jack könyvtáros; egy ideje csak félnapokat vállal. Rachel, aki HR-es volt, a következő húsz évben nem tervez naponta 9-től 5-ig melózni. Adam programozóból lett részmunkaidős angoltanár, és nem bánja, hogy kevesebbet tud költeni. Mindannyian minimumra csökkentették fogyasztásukat. A lefaraghatatlan kiadások fedezésére részmunkaidőben vagy időszakosan visszamennek dolgozni, emellett kihasználják a szociális segélyeket.

A kapitalizmus, véli Frayne, elméletileg lehetővé tudná tenni a társadalmaknak, hogy radikálisan csökkentsék az emberi munkaerő iránti igényt, és mindenkinek önállóbb és változatosabb életmódot biztosíthatna. De tudja jól, hogy a valóság ettől még kiábrándítóan messze van.

Ez egybecseng Bertrand Russell mintegy nyolcvan évvel ezelőtt megfogalmazott véleményével: „A modern technika lehetővé tette, hogy a szabadidő, bizonyos korlátok között, ne egy kis kivételezett osztály kiváltsága maradjon, hanem a társadalom egészében egyenlően elosztott jog legyen.” Russell szerint egyébként az első világháború bizonyította is, hogy lehetséges a munkának ez a fajta átgondolt átszervezése. Ha ez megvalósulna, az embereknek elég lenne napi négy órát dolgozniuk, arról pedig, hogy a felszabaduló idejüket értelmesen tudják eltölteni, egy átalakított oktatási rendszer gondoskodhatna.

Amit azonban egyik szerző sem említ, hogy amíg mindez megvalósul, a kapitalista jóléti társadalmakban legalább egyéni szinten megvan a történelem során soha előtte nem ismert lehetőség, hogy ha valaki – mint Frayne interjúalanyai – máshogy szeretne élni, akkor megtalálja ennek a módját.

Olvasson tovább: