Kereső toggle

A sikeres oktatás receptje

Titkos összetevők: skandináv leleményesség, ázsiai fegyelem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az oktatói munka sikere kettőn múlik: a diákon és a tanáron” – mondta egyszer Reiman István híres matematikus, egyetemi tanár. Jelenleg a nemzetközi felmérések minden eddiginél több bizonyítékot szolgáltatnak arra, mennyire fontos a tanulók és az oktatók együttműködése.

A legutóbbi, 2015-ös PISA-felmérések eredményei sokkolták a magyar közvéleményt, hiszen senki sem számított ennyire alacsony teljesítményre a diákok részéről. Sok mindent varrhatunk a tinédzserek nyakába, hogy miért is történhetett meg ez a zuhanórepülés mind a szövegértést, mind a természettudományokat, mind a matematikát illetően, kezdve a „szörnyű közösségi oldalaknál” az általános érdektelenségig bezárólag. Sajnos ezeknek a felvetéseknek is van alapja, a probléma gyökere mégis sokkal összetettebb, mint hogy a diákok egyszerűen lusták lennének tanulni.

2013-ban a Varkey Foundation közzétett egy tanulmányt, ami a tanárok megbecsülését vizsgálta huszonegy országon belül. Ebbe ugyan Magyarország nem került be, viszont így is tartalmaz számunkra megszívlelendő következtetéseket. Megfigyelhető ugyanis egy bizonyos fokú összefüggés a PISA-eredmények, a tanári fizetések nagysága és az általános tanári megbecsülés között.

De ne rohanjunk annyira előre, hanem először is vizsgáljuk meg, miért fontos egyáltalán a tanárok megbecsülése! Elsősorban azért, mert nagy valószínűséggel sokkal többször találkozik egy diák a tanáraival, mint a szüleivel. Még ha valaki nem is hanyagolja el a szülői kötelességeit, és nem tudja le a nevelést azzal, hogy „majd az iskola elvégzi helyette” (mert nem fogja), akkor sem tudunk ezen nagyon változtatni. A tanárok azok, akik (jó esetben) felnyitják a fiatalok szemét arra, mit is szeretnének az életben tanulni, bevezetik őket a tudományok és a művészetek világába.

Szingapúri kisiskolások tanulmányi kirándulása a Changi repülőtéren.

A megbecsülés gyümölcsei

A már említett Varkey Foundation felmérése alapján az a négy ország, ahol a legkiemelkedőbb a tanárok elismerése, mind olyan térségek, ahol a tekintély tisztelete évszázados múltra tekint vissza: nevezetesen Kínáról, Görögországról, Törökországról és Dél-Koreáról van szó. A megbecsülés foka Kínában annyira magas, hogy egy tanár a társadalmi ranglétrán az orvosokkal vetekszik. Ehhez képest Olaszországban a tanári hivatást nem igazán méltányolják az emberek, ennek ellenére mégis többen állítják, hogy a második legbefolyásosabb személy az életükben egy tanár volt.

A kutatásból az is kiderül, hogy a fizetések nem mindig állnak összefüggésben a tisztelet mértékével. Az állampolgárok éppen azokon a helyeken hajlamosak a kritikára, ahol ismert a tanári fizetések magas összege. Ez a helyzet Németországgal is. A tanárok számára ez az ország biztosítja a világon a harmadik legmagasabb fizetést. (Magyarország pedig a negyedik legkisebbet. Nálunk csak a szlovákok, a csehek és a lengyelek fizetnek kevesebbet.) Mégis a németek kritikusak az oktatókkal szemben, a rendszerben viszont nagyon is megbíznak. A törökök és a görögök pedig Magyarországot nem sokkal hagyják le az anyagiakban, mégis nagyobb a tisztelet az emberekben.

Jogos viszont a diákok azon megjegyzése, miszerint nehéz egy olyan tanárt tisztelni, aki nem képes elvégezni az alapvető feladatkörét, a hivatását pedig csak kötelességből, és nem hivatástudatból végzi. (Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a nebulók engedetlensége sokszor nem arányos a tanári inkompetenciával.)

Mégis hogyan teljesíthetnének jól a diákok egy PISA nagyságú felmérésen, ha az oktatási rendszer alapjaiban omladozik? Ilyenkor érdemes megfigyelnünk azokat az országokat, amelyek nálunk szignifikánsan jobban teljesítenek. Igaz, hogy Skandinávia kimagasló ezen a területen is, de ne feledjük, hogy az utóbbi időben a kis ázsiai országok is minőségi ugráson mentek keresztül, nemcsak gazdaságilag, hanem az oktatás szintjén is. Ha úgy tetszik, az edukáció sikerei kihatottak a gazdasági fejlődésre.

A finn példa

Finnország lakosságának létszáma alacsonyabb, mint a miénk: csupán ötmillió fő. Az iskolamodelljük átfogó, széles körű egyenlőségre, élethosszig tartó tanulásra és magas szintű oktatásra épül. Minden oktatási intézmény bizonyos fokú autonómiát élvez, hiszen az alaptantervet figyelembe véve különböző területekre specializálódhatnak. Az alapfokú oktatás kilencéves, amiből csak az utolsó három történik szaktanárok segítségével.

A tanári pályára jelentkezők egy bonyolult szűrőn mennek keresztül, míg egyáltalán felvételt nyernek egy pedagógusokat képző egyetemre. Többek között a jelentkezők indítékát is vizsgálják, ezzel elkerülendő a nem szívből dolgozó tanárokat. És így is tízszeres a túljelentkezés.

Az intézmények azt tapasztalják, hogy minden harmadik gyerek igényel speciális tanítást, hiszen ők ide számolják a tanulási nehézségekkel és viselkedészavarokkal küzdőket is. Gyakorlatilag minden diák, aki elégtelennek vagy elégségesnek megfelelő osztályzást kap, egy ún. másodállású speciális tanárhoz kerül, akinek a feladata a fiatalok felzárkóztatása. Ezzel csak egy gond van: mindenki sikeresen megtanulja az alapokat, a kiemelkedő tehetségű gyerekekkel ugyanakkor nem nagyon tudnak foglalkozni. A cél a stabil közepes elérése, az eredmények között ezért nincs nagy ingadozás.

Ázsiai kistigris

Szingapúr egy másik remek példa arra, hogyan emelkedik fel egy állam gazdasága a polgárok szorgalma által. Az érettségi eredmények felső 30 százalékával rendelkezők közül kerülhetnek csak ki azok a személyek, akik egyáltalán leadhatják a jelentkezésüket pedagógia szakra, és csak annyi személyt vesznek fel, ahányra a végzésükkor szüksége lesz az államnak. Már diákként is nagy ösztöndíjakat kapnak, de az átlagfizetés sem alacsony.

Az iskolák igazgatói a legsikeresebb tanárok közül kerülnek ki. A továbbképzés során néhány napig vállalatigazgatók munkáját figyelik meg, miközben elleshetik, hogyan lehet eredményesen kezelni a munkaügyi konfliktusokat, gyors megoldásra váró problémákat. Munkakörük elfoglalása után az iskolaigazgatók munkaidejének nagy részét a tanórák látogatása teszi ki, az adminisztratív kérdésekre csak azután térnek rá, hogy minden tanár elhagyta az intézményt.

Az oktatás angol nyelven folyik. Ez érthető egy olyan országban, ahol három nemzet él együtt. Ugyanakkor a humán tárgyakat mindenki a saját anyanyelvén tanulhatja. Ezzel a módszerrel sikerült a malájokat is felzárkóztatni. Az eredmények alapján négy csoportot alakítanak ki, amelyek között van átjárás. Aki nem jutott be az elitképzésbe az alapok elsajátítása után, minőségi szakképzésben vehet részt, amit nem érdemes alábecsülni: vezető vállalatok kutatói segítenek a diákok fejlődésében. A fiatalokat pedig nem engedi az állam kirepülni: minden egyes, a kormány által finanszírozott tanévért cserébe két évet kell eltölteniük a közszférában.

Természetesen ebben az oktatási rendszerben sem fenékig tejfel az élet: a kritikusok szerint ez a módszer „magolásra nevel”, illetve nagyon eredménycentrikus. Ezért igyekszik az állam a kreativitás fejlesztésére, a művészeteknek az őket megillető helyre emelésére.

Mi a közös a skandináv és az ázsiai ország sikerében? Valószínűleg az, hogy a diákokat és a tanárokat újra embernek látják, és megpróbálják a legtöbbet kihozni a lehetőségükhöz mérten. Az, hogy még mindig van min javítani, nem új dolog. Csak el kell kezdeni valahol.

Olvasson tovább: