Kereső toggle

Karikatúra és sajtószabadság

Honoré Daumier, a 19. század krónikása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A tankönyveknél életszerűbb, tanulságosabb és szórakoztatóbb történelemórát jelent Honoré Daumier litográfiáit nézegetni. Egy olyan éles megfigyelőképességgel és társadalmi érzékenységgel megáldott művésznek, mint ő, jutott bőven téma a „forradalmak évszázadában”: tanúja volt az 1830-as és 1848-as felkeléseknek, az 1870-es Kommünnek, az ezek között eltelt időszakokban pedig a sajtószabadságot elfojtó két tekintélyuralmi rendszernek, Lajos Fülöp júliusi monarchiájának és III. Napóleon császárságának.

A körtefejű Lajos Fülöp a trónján ül; hatalmasra tátott szájához lépcsőszerű palló vezet, melyen hat ember kapaszkodik felfelé, hogy pénzzel teli kosaruk tartalmát a torok sötétjébe öntsék. Az érméket egy kövér, szélesen vigyorgó ember gyűjti; most épp egy szegényes külsejű, fáradt arcú férfi dob a kosárba, de mögötte már sokan várnak a maguk sorára. A kisajtolt adók „végtermékét”: kitüntetéseket, nemesi okleveleket azonnal elkapkodják köpcös kegyencek, míg némelyek a Nemzetgyűlés távolabb húzódó épülete felé sietnek.

Így foglalta össze találóan az államhatalom működését a mindössze huszonhárom éves Honoré Daumier (1808–1879). A rajz címét – Gargantua – François Rabelais híres nagyétvágyú óriásától kölcsönözte. Lajos Fülöp, a „polgárkirály” ugyanis nem tartotta magát a „juste milieu” (igazságos középút) politikájához, miszerint egyensúlyt tart a népi és a királyi hatalom szélsőségei között. Valójában saját burzsoá holdudvarát igyekezett befolyáshoz juttatni, például azzal, hogy azok kettős szavazattal rendelkeztek (ekkoriban csak a nagyon és a kevésbé nagyon vagyonosak szavazhattak).

A mindezt számon kérő Gargantua Daumier egyik első nagy politikai karikatúrája (1831). A cenzúra közbelépése folytán nyomtatásban nem jelent meg, de mivel az egyébként borsos árú La Caricature aktuális számát mindig kiállították a központi helyen lévő Galerie Véro-Dodat passzázsának egyik kirakatában, elkobzás előtt még kellő szenzációt keltett.

A renegát ellenzéki

Daumier nem úszta meg litográfiája betiltásával; hat hónap börtönre és 500 frank bírságra ítélték. Szabadulása után ugyanúgy felelősségének érezte a hatalmon lévők kritikáját és – mint a fogságban írt egyik levelében megfogalmazta – az ellenzéki szerep vállalását. Ehhez a leghatékonyabb fegyvernek a karikatúra számított. Sokat bolyongott Párizs utcáin, bíróságokat és a társadalmi élet más színhelyeit látogatta, hogy különféle szituációkban megfigyelje az embereket. A látottakat az emlékezetében rögzítette, és otthon, a Szajnára néző műhelyében vetette őket papírra. Mindezzel együtt nem élt remeteként: nem vetette meg a konyakot és a jó beszélgetést Baudelaire-rel, Balzackal, Delacroix-val, Hugóval vagy más barátaival. (Balzac Goriot apójához ő készített fametszet-illusztrációt.)

Küzdelmes kezdetek

Honoré-Victorin Daumier nyolcéves volt, amikor a család Marseille-ből a fővárosba költözött, mivel a képkeretező apa költői babérokról álmodozott. Idősebb Daumier-t azonban hamarosan súlyos mentális problémák taglózták le, így nem tudott gondoskodni feleségéről és öt gyermekéről. Honoré tizenhárom évesen kenyérkeresővé vált, és saját vágyát, hogy rajzot tanuljon, 1822-ig késleltetnie kellett.

Alexandre Lenoir régész, amatőr művész vette szárnyai alá, de az Académie Suisse festőiskola ingyenes rajzóráin és a Louvre-ban, híres elődök alkotásainak másolásával fejlesztette technikai tudását. 1825-ben Zépherin Belliard portrélitográfushoz került tanoncnak, ahol könyvekhez, kottákhoz gyártott nyomatokat. A karikatúrákkal is megpróbálkozott, melyeket gyakran önálló nyomatként árultak. Ilyen volt a Jó ég, én meg hogy odavoltam ezért a fickóért (Dieu ai-je aimé cet être-là, 1831) feliratú kép, melyen egy egykori nemzeti gárdista szemléli csalódottan Lajos Fülöp fiatal utcai árus által kínált mellszobrát.

Az első sajtómegjelenések

Daumier 1829-től publikált Charles Philipon induló újságjában, a La Silhouette-ben, majd az ezt 1831-től felváltó La Caricature-ben. A X. Károlyt elűző, Lajos Fülöpöt hatalomra juttató 1830. júliusi forradalom utáni években, a politikai és társadalmi tiltakozás légkörében született La Caricature-nek, a politikailag elkötelezett lapok ezen előfutárának köszönhetően terjedni kezdtek az illusztrált szatirikus újságok. Philipon harmadik vállalkozása, a Le Charivari 1832. december 1-jétől, változó címmel egészen 1937-ig szórakoztatta a közönséget. (A „charivari” hangos, diszharmonikus zene, hangzavar, illetve a népszerűtlen politikusoknak tartott csúfondáros „szerenád”.)

Daumier „belépője” a laphoz a Júliusi hős (Un Héros De Juillet) címet viselő litográfia volt 1831. december 15-én. Az egy egyik lábára megbénult forradalmár zálogházi jegyekből összevarrt kabátban áll a parlament előtti Concorde-hídon. A nyaka körül lévő kötél másik végén egy kő van, „utolsó menedék” felirattal. Ennek a nyomatnak a létrejöttében szerepet játszhatott Orgon polgármesterének sorsa, akit Daumier minden bizonnyal látott 1821-ben, amikor a Palais Royal melletti könyvesboltban dolgozott. A férfi a járókelőket megállítva egy követ mutogatott, amit 1814-ben Napóleon hintójához dobott. A hőstettre hivatkozva nyugdíjért kilincselt XVIII. Lajosnál, végül a követ a nyakára kötve a Szajnába ugrott.

A helyszíni tudósító

Az előkészített kőnyomatok nyomtatás előtt kritikus időkben a cenzorhoz kerültek, aki még aznap „igen” vagy „nem” megjegyzéssel látta el azokat. A sajtóellenőrzés fenyegetése a Le Charivari tulajdonosa és alkotói feje fölött már 1835 előtt is ott lebegett, ekkor azonban – egy, a király elleni sikertelen merényletet követően – a kormány betiltotta a karikatúrákat. (Eredetileg az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozata biztosította a szólásszabadságot.) Charles Philipon, újságjának fennmaradása és a különböző bírságok kifizetése érdekében 1832 és 1834 között előfizetői rendszerben terjesztette a litográfiákat.

Ennek a sorozatnak a legjelentősebb darabja a Transnonain utca, 1834. április 15. (La Rue Transnonain, Le 15 Avril 1834). Az előző napon az utcában – egy általános tiltakozáshullám részeként – meglőttek egy rendőrt, mire a nemzeti gárda a 12. számú házba rontott, és mindenkit lemészárolt – összesen 19 nőt, gyermeket és idős embert. A Daumier által megörökített áldozatoknak a nevét is ismerjük: az ágy előtt élettelenül heverő férfi Hué úr, alatta alig egyéves gyermeke fekszik, a nőt Madame Godefroy-nak hívták. A pontos, részletes ábrázolás és a másnapi dátum arra utal, hogy a művész személyesen járt a helyszínen.

A polgárság gúnyrajza

A szigorú cenzúra 1835-ös bevezetése után a politikai témák helyett a párizsi kis- és középpolgárság került a gúnyrajzok célkeresztjébe. A harmincas évek második felének egyik legsikeresebb sorozata a Caricaturana, melyek főszereplője Robert Macaire, az akkoriban divatos színdarabok gátlástalan szélhámosa. A csaló számos esetben a feltörekvő burzsoázia jellegzetes foglalkozásainak képviselőjeként – újságíróként, jegyzőként, orvosként, ügyvédként, sőt vallásalapítóként – látható a rajzokon, melyeket Daumier és Philipon sokszor együtt talált ki.

Daumier olykor saját családját sem vonakodott a humor és önirónia eszközeivel ábrázolni. 1839-ben találkozott egy tizenhét éves varrónővel, Alexandrine Dassyval (akit Didine-nek becézett). Házasságuk boldog lehetett, bár egyetlen fiukat kétéves korában elveszítették.

Egy olyan korban, amikor egy-egy védőbeszéd újságok címlapjára is kikerült, az ügyészek, jogászok, bírák különösen kedvelt témát jelentettek karikaturisták számára. Daumier sem kivétel: tárgyalótermi megfigyeléseit 1845 és 1848 között 38 litográfiába sűrítette.

Vissza a politikához

A Köztársaság kiemelten foglalkoztatta Daumier-t, aki huszonkét évesen maga is részt vett a júliusi forradalomban. Amikor a mindössze két éve bevezetett általános választójogot 1850-ben máris új törvény veszélyeztette, a művész a választópolgárok közel 10 milliós tömegét egy óriáshoz hasonlította, melyet a nemzetgyűlés épületéből kiözönlő aprócska képviselők támadnak meg (Lilliputiak megpróbálják kihasználni egy új Gulliver álmát, Lilliputiens essayant de profiter du sommeil d’un nouveau Gulliver, 1850).

A politikai változásokat a társadalom modernizációja, az ipar fejlődése és a városiasodás kísérte. Daumier értékvesztőnek látta az urbanizációt, megkérdőjelezte például a kőburkolatokat felváltó kátrány és makadám előnyeit. A dagerrotípiának, a kiépülő tömegközlekedésnek szintén számos litográfiát, sőt rajzot és festményt is szentelt.

A történelem viharai

1848 és 1851 között Daumier két újabb rendszerváltást élt meg: a 48-as februári forradalom után megalakult a második köztársaság, az élére megválasztott Charles-Louis Napoléon (Napoléon Bonaparte unokaöccse) azonban három év múlva császárnak kiáltotta ki magát. A polgárkirály trónfosztásáról Daumier újabb politikai karikatúrákon keresztül fejezte ki véleményét. „Minden veszve, csak a pénzes láda nem!” – mondja egyik képén („Tout est perdu! fors la caisse”, 1848. július 3.) Lajos Fülöp, amint Angliában partra lép. (A felirat az I. Ferenctől származó idézet – „Minden veszve, kivéve a becsületünk” – kiforgatása.)

Daumier a forradalom bukását megelőző harcok idején alkotta meg egyik leghíresebb figuráját, a szoborként és litográfiákon megörökített Ratapoilt, a parancsra akár fizikai erőt alkalmazó „verőembert”, aki a puccs előestéjén is terrorizálta a párizsi választókat.

A szólásszabadság újabb korlátozása miatt a művész megint a hétköznapi élet kommentálására szorítkozott. Készült litográfia az üstökösről, amely úgy volt, hogy elpusztítja a Földet; a karikaturisták szemében állandó humorforrást jelentő abroncsszoknyákról; az influenzáról, a mágnesességről vagy a spiritizmus divatos formáiról.

Daumier az ötvenes években már főként pénzkereset céljából tartott ki a litográfiák és karikatúrák mellett, szíve szerint inkább a festészettel foglalkozott volna. Vásznai azonban nem hoztak elismerést, és annak ellenére, hogy ma már ugyanolyan művészi értékűnek tekintik őket, mint az életmű többi részét, továbbra is karikaturistaként tartják számon.

Daumier rajzvirtuozitásához éleslátás, emberszeretettel átitatott humor társult, mégpedig egy olyan korban, amikor a véleménysajtó az első lépéseit tette, a szólásszabadságnak folyamatosan birkóznia kellett a cenzúrával, és sajtófotók még nem lévén, a friss híreket rajzokkal kísérték. A karikatúra ráadásul, ahogy Philipon megfogalmazta, „első pillantásra”, villámcsapásszerűen hat. Miután a 18. században az angol William Hogarth révén politikai jelleget kezdett ölteni, a politikai reform hathatós eszközévé is előlépett.

Az 1870-es években Franciaországot újabb politikai viharok dúlták fel – ez a francia–porosz háborúnak, a bonapartizmus bukásának, valamint a kérészéletű párizsi kommünnek az időszaka –, ami a politikai karikatúrák újabb áradatának szolgáltatott témát. A művész utolsó illusztrációja a Le Charivari 1875. december 18-i számában jelent meg, és a szenátus intézményének bevezetéséről tudósított – élccel.

Az évtized második felére Daumier csaknem teljesen megvakult. Élete utolsó öt évét feleségével Valmondois-ban töltötte; 1865 óta bérelt itteni házukat csak annak köszönhetően tarthatták meg, hogy barátjuk, a festő Camille Corot kifizette a jelzálogot.

Tehetségét sokan méltatták; Balzac szerint volt benne valami Michelangelóból, Baudelaire pedig „nemcsak a karikatúra, hanem a modern művészet legjelentősebb alakjának” nevezte. Egyedülállósága részben azon képességének köszönhető, mellyel össze tudta egyeztetni a szatírát az együttérzéssel – ugyancsak Baudelaire mondta róla, hogy „karikatúrái nélkülöznek minden epét vagy gyűlöletet... sokkal inkább őszinteségen és jószándékon alapulnak”.

 

Örökérvényű üzenetek

A balatonfüredi Vaszary Galériában június 11-ig megtekinthetők Daumier politikai karikatúrái. Ezek ereje ma is rendkívüli módon képes hatni, ezért is kapta a tárlat a Kortársunk, Daumier címet. A Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményéből válogatott, egyforma keretben és méretben bemutatott litográfiák mellé mai magyar művészek egy-egy hasonló alkotását helyezték. Érdekes adalék a 19. századi képek aktualitásának érzékeltetéséhez, hogy amikor 1999-ben a párizsi feljebbviteli bíróság épületében kiállították Daumier A jog emberei (Gens de justice) sorozatát, akadtak bírák, akik a plakátot túlságosan előnytelennek találták az ügyvédekre nézve, ezért ragaszkodtak a lecseréléséhez.

 

Daumier a filmvásznon

Degas, Cézanne, van Gogh… Közös bennük, hogy egyes festményeiken felismerhető Daumier hatása, emellett gyűjtötték a litográfus nyomatait. Éppen úgy, mint Szergej Eizenstein filmrendező, aki tízévesen látta először ezeket az alkotásokat, és egyből olyan mély benyomást tettek rá, amely egész későbbi életművét meghatározta. Filmjei, például a Patyomkin páncélos vagy az Október Daumier képei alapján megkomponált jeleneteket rejtenek. Kettejük művészetének kapcsolatáról Ada Ackerman írt könyvet Eisenstein and Daumier címmel.

Olvasson tovább: