Kereső toggle

A fegyvertelen katona

Az életmentés véres himnusza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mel Gibson filmje természetesen nem a borzalmaktól túlcsorduló képek miatt jelentős, bár ez nagyon is jellemzi. A lényegi kérdés viszont az, hogyan lehet életben maradni a gyilkolás atmoszférájában, az önvédelem teljesen jogos igényét is feladva. Az alkotás szerint csakis egyetlen módon, lázban égve mások megmeneküléséért. És a végsőkig elszánt hittel.

Elméleti moralizálás lehetne mindez, ha nem lenne igaz történet a film alapja. A keresztény hívőként bevonuló Desmond Doss 75 embert mentett meg folyamatos életveszélyben forgolódva, a sebesültekért a pergőtűzön át visszafutva és kúszva. A helyszín Okinava, ahol az amerikaiak közismerten iszonyú veszteségeket szenvedtek a fanatikusan küzdő japánokkal  csatázva. Desmond viszont nem az ellenséget pusztította, hanem bámulatos vakmerőséggel  egyedül az életek megmentésére koncentrált – miközben fegyvert még megérinteni se volt hajlandó.

Azért az történelmi pillanat, hogy most, 2017-ben, bibliai verseket hallgat a plázák népe  világszerte, miközben papírpoharából a kólát szürcsöli. Ézsaiás próféta szavai („futnak és nem lankadnak meg…”) mennek a film lassított nyitóképei alatt, miközben pusztító lángtenger, lövések, robbanások és tengernyi fájdalmas halál képeit önti ránk a rendező. Meglehet, ezen valaki háborog, jóllehet a bibliai hitet ódon templomok és vasárnapi iskolák atmoszférájában szívesen látja. S bár (amott) nyájasan megengedő e „kulturális” jelenséggel szemben, a hétköznapi életben viszont, s főként a háborúban, a nyilvánosan elhangzó Igét asztalra csapott csizmának nézi.

Gibson tehát ad egy taslit e szekularizált közgondolkodásnak. Amúgy pedig nincs szó semmiféle kontrasztról. A háborús filmek legjava, de tényleg csak a legjobbak, mindig az élet mérhetetlen értékét járják körül. Meg mindazt, aminek ehhez köze van: igaz testvériség, halálmegvető bátorság, tudatos önfeláldozás. Ezek többnyire csak jelzős szókapcsolatok. Háborúban viszont – esetenként – valósággal telnek meg. Ettől még dehogyis vágyakozunk oda! Ám ha megrendít egy ilyen „művészi élmény”, tán jobban értékeljük a napot, a levegőt, a vizet… és persze a minket körülvevő embereket.

Mindezt lényeges leszögezni A fegyvertelen katonához, ami talán a Schindler listája, A nyomorultak és a Ryan közlegény megmentésének arányos metszete – ha nem is éri el azok mélységét és színvonalát.

A történet három részből áll. A gyermek Desmond majdnem megöli öccsét egy birkózásban, később alkoholista apjának (a Mátrix-beli Smith ügynök, az ausztrál Hugo Weaving játssza jól) őrjöngését állítja meg, pisztollyal fenyegetve a „nagy” háborúban megroppant veteránt. E két trauma konok ellenállást ültet bele az erőszakkal szemben, ám azért lelkes ő is, mint a korabeli srácok, szolgálni szeretné nemzetét. A fiatal férfiakban a nagy történelmi pillanatokban fellángoló, sokszor ábrázolt tenni akarás – egy tévedés folytán – egyenesen egy, a tűzvonalba készülő alakulathoz viszi. Ez lesz számára „a puszta”, a megpróbálás színtere. Kapásból hülyének nézik a meggyőződéséért, majd aljas árulónak. Hisz rá, úgymond, nem támaszkodhatnak, amikor csak egymásra számítanak majd a másnapi vérfürdőben. Desmond pedig, gúnynevén „Fűszál közlegény”, valaki egészen másban bízik – és ez gyanús. Bár a „maga módján” mindenki hisz a században, de a realitások, ugye…

Az elöljárói által gúnyolt és többször is megalázott (a saját esküvőjére sem engedik el) önkéntest a társai elé bűnbakként állítják, akik ennek megfelelően kiközösítik és verik. Aztán hadbíróság elé kerül.

Nem nehéz mindebben – a rendező felfogását és korábbi munkáit ismerve – krisztusi párhuzamokat fellelni, bár a „stációk” inkább jelzésszerűek.

A helytállás valódi forrását nem tudja érzékeltetni, pusztán jelezni a film. Ezt hitelesíteni a legnehezebb, így később, a harctéren is az említett párhuzam külső jelzéseire lehetünk figyelmesek: Desmond Doss, a megmentő szanitéc hirtelen egy mélységes, patkányoktól hemzsegő gödörbe esik, egyenest a szörnyeknek tűnő japánok búvóhelyébe. Majd innét kiszabadul, és amikor már annyi embert megmentett, maga is gránátrobbanástól sebesül meg. A magaslatról leereszkedő hordágya alá bukik a kamera, így testét a fények különös, de nyilván nem véletlen játéka miatt mintha mennyei fények vennék körül.

Ám e „mintha” azért fontos. Gibson kamerája (és a hatásos, de nem dagályos filmzene) ugyanis még épp elkerüli a giccset, a pátosznak ez a mértéke elismerő rokonszenvet szül bennünk a főhős iránt. És ahogy várjuk, a végén meglátjuk a szerep eredetijét is, pár régebbi felvételen, meg az idős bajtársakat. Barázdált arcú öregurak keresik megindultan a szavakat, mint Az elit alakulat utolsó epizódjában, az idős Desmond pedig a katonasíroknál emlékezik, akárcsak Ryan közlegény Spielberg munkájában. És nem a magas kitüntetésére büszke, hanem arról beszél, hogy a véres sárban csúszkálva azért imádkozott, „csak még egyet” ki tudjon ragadni a háború poklából. Aztán megint még egyet.

Egyszerű embernek, sőt őszintének tűnik, ahogy ezt mondja. Számunkra veszteség, hogy tíz éve nincs köztünk. De ő biztos nem bánja. Ott van már, ahová egész életében készült, miután a futását elvégezte.

Olvasson tovább: