Kereső toggle

Tanulj meg prezentálnI!

Számít-e az oktatási rendszer színvonala?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Általános tapasztalat, hogy főiskolán, egyetemen a nyugat-európai diákoknak általában könnyebben megy az órákon a prezentáció, a csoportmunka és a kommunikáció, mint a kelet-európaiaknak, függetlenül attól, hogy ki milyen személyiségjegyekkel rendelkezik. Négy diákot kérdeztünk arról, hogy milyen volt náluk az általános és középiskolai oktatás. Haakon és Herman Norvégiából, Erik Svédországból, Dennis Németországból érkezett. Négy évig tanultak Magyarországon angol nyelven.

Főiskolai oktatóként az órákon sokszor tapasztalom, hogy a nyugat-európai diákoknak természetesebben megy a prezentáció, mint sok kelet-európainak. Mit gondoltok, mennyiben köszönhető ez annak az általános és középiskolai oktatásnak, amiben részetek volt?

Herman: – Az általános iskolában nekünk sok drámaóránk volt, amelyeken hozzászoktunk ahhoz, hogy más szerepekbe is belehelyezkedjünk, játszunk. Ráadásul színpadon is sokat kellett előadnunk, tehát megszoktuk azt, hogy más emberek előtt szerepeljünk.

Dennis: – Nekünk az általános iskolában főleg könyvbeszámolókat kellett tartanunk mások előtt, és volt drámaóránk is, ami kötelező volt. Ezenkívül voltak olyan választható óráink is, amelyek mindig valamilyen plusz aktivitást és elkötelezettséget kívántak tőlünk. Például valamit képviselni kellett, ki kellett állnunk valami mellett, vagy el kellett magyaráznunk valamit a többieknek.

Tudtok mondani konkrét példákat erre?

Erik: – Például földrajzórán, amikor azt a feladatot kaptuk, hogy egy országból készüljünk fel, akkor egy nagy plakátot kellett készítenünk, amit aztán be kellett mutatnunk az osztály előtt.

Dennis: – Nálunk rendszeres volt, hogy egy-egy tárgyhoz kapcsolódóan negyvenöt perces órákat kellett tartanunk az osztály bevonásával, workshop jelleggel, interaktív módon. Gyakorlatilag a tanárt helyettesítettük egy teljes órán keresztül. Kisebb prezentációk pedig folyamatosan voltak, például amikor valamilyen újságcikket kellett öt percben elmondani az osztály előtt.

Haakon: – Előfordult az is, hogy húznunk kellett egy előadás témát, amit nem tudtunk előre, és 30 percünk volt arra, hogy felkészüljünk belőle, utána pedig elő kellett adnunk. A felkészüléshez bármit használhattunk, akár számítógépet is.

Erik: – Svédországban az az elvárás, hogy középiskolára ne csak előadni tudjanak a diákok valamilyen aktuális témát, hanem képesek legyenek érvelni is valami mellett. 17–18 évesen pedig valódi vitákra kerül sor, érvekkel és ellenérvekkel.

Mennyire voltatok zavarban, amikor szerepelnetek kellett?

Erik: – Emlékszem, hogy zavarban voltam, mert féltem a barátaim véleményétől, de mégis sokat segítettek ezek a helyzetek abban, hogy most már sokkal könnyebben megy ez.

Herman: – Igen, izgultunk, és lehet, hogy ez most is így van egy előadás előtt, de ugyanakkor ez pozitívan is inspirál minket. Most már egy kicsit játéknak is fogjuk fel az egészet.

Milyenek voltak az említett drámaórák?

Haakon: – Nagyon sok szerepjáték volt, különböző élethelyzeteket kellett eljátszanunk. Egyszer például valamilyen politikai párt képviselőjeként kellett vitáznunk. Volt valaki, aki az egész vita moderálásáért felelt, mi pedig a különböző pártok képviselőiként szólaltunk föl. Egy óránk volt a felkészülésre, és utána ezt a vitát le kellett folytatni. Bele kellett ásni magunkat a témába, azonosulni kellett a szereppel, és hinni kellett abban, amiről beszéltünk ahhoz, hogy meggyőzőek legyünk.

Erik: – Amikor megkap az ember egy szerepet és azt újra és újra el kell játszania mások előtt, ráadásul csoportban kell dolgoznia, akkor fontos, hogy megtalálják a tagok egymással is a hangot, ez pedig nagyon sokat fejleszti a kommunikációs képességeket. A tanárok ismertek minket, és sokszor szándékosan olyan szerepet adtak, amiről tudták, hogy kényelmetlen vagy szokatlan lehet a számunkra. Például egyszer az egyik legnagyobb hangú fiúnak egy kiszolgáltatott öregembert kellett eljátszania. Olyan gyakorlatok is voltak, amelyek a bizalmat erősítették, így megszoktuk azt is, hogy rátámaszkodjunk a másikra.

Dennis: – Nekünk egyszer egy ismert német darabot kellett betanulnunk, majd a félév végén igazi színházban, közönség előtt előadnunk. Olyan drámaóráink is voltak, amikor improvi-zálnunk kellett. Ez valóban segített abban, hogy magabiztosabbak legyünk.

Milyen gyakran kellett csoportosan dolgoznotok?

Dennis: – Mi eleve már úgy ültünk az osztályban, hogy egymással szembe voltak fordítva a padok, és arra motiváltak minket, hogy amikor csak lehet, segítsünk egymásnak. Később a felső tagozatban és a gimnáziumban nagyon sok csoportos projektünk volt.

Erik: – Fontos, hogy mindezek ellenére a tanulásunkban mégis az egyéni fejlődés és az egyéni fejlesztés volt a fókuszban. Nálunk mindenkiről egyenként vezették a tanárok, hogy mik az erősségei és a fejlesztendő területei. A tanárok ez alapján számoltak be félévente a szülőknek egy személyes találkozó során. Ez az értékelés mindenféle képességre vonatkozott, nemcsak a tárgyi tudásra, hanem például a viselkedésre vagy egyéb kompetenciákra is.

Mi történt akkor, hogyha olyan csoportban voltatok, amibe gyengébb képességű gyerekek is kerültek, akik nem voltak olyan jók a prezentációban vagy a kutatómunkában?

Erik: – Én mindig arra törekedtem, hogy őket is bevonjam, és találjunk olyan dolgot, amiben ők is jók.

Herman: – Igyekeztünk, hogy olyan feladatot kapjanak, amit meg is tudnak csinálni. És persze támogattuk, segítettük is őket, hogy sikerélményük legyen.

Erik: – A jegy, amit kaptunk a csoportmunkára, egy közös jegy volt. Ez is arra ösztönzött minket, hogy mindenkit egyformán bevonjunk, és együtt a legjobbat hozzuk ki a feladatból.

Mi történt, ha valaki nem vett részt a csoportmunkában?

Erik: – Ha valaki nem vett részt aktívan csoportmunkában, az nagyon komoly következményekkel járt...

Herman: – Ha probléma volt, előfordult, hogy bevonták az igazgatót, a szülőket, szóval nagyon nehéz helyzetbe kerülhetett az, aki nem végezte el a feladatát.

Jól látom, hogy a ti esetetekben a tanár nagyon sokszor egy kicsit

a háttérben volt és inkább hagyta, hogy ti kezdeményezzetek, tanuljatok és fedezzétek fel az adott tárgyat?

Erik: – Igen, de azért ez attól is függött, hogy milyen tárgyról volt szó. Matematikából, irodalomból vagy történelemből jellemzőbb volt, hogy valamit elmondtak nekünk, persze interaktív módon. Az igazán jó tanárok interaktívan tanítottak, vagyis folyamatosan kérdéseket tettek föl, ráadásul úgy, hogy az osztály minden tagját bevonták, úgyhogy senki nem maradt ki. Az oktatási idő elég rövid volt, fél 8-tól 1-ig, viszont ez nagyon intenzív volt, mert az a szemlélet, hogy interaktív és gyakorlati módon tanuljunk, sokkal nagyobb energiát igényelt, de ugyanakkor ez fel is gyorsította a tanulásunkat.

Mi volt az aránya a gyakorlati és elméleti jellegű óráknak?

Dennis: – Körülbelül 70–30 volt az arány: 70 százalék volt a normál és 30 százalék a gyakorlati órák aránya.

Haakon: – Mindig vártuk ezeket az órákat, amikor többet dolgozhattunk magunk, mert ez sokkal élvezetesebb volt, és jobban meg is maradt bennünk.

Mennyire kellett versenyeznetek egymással?

Herman: – A cél nem az volt, hogy egymással versenyezzünk, hanem hogy megcsináljunk valamit, részt vegyünk valamiben.

Erik: – Sokkal inkább az volt a cél, hogy megtanuljunk egymással együtt dolgozni.

Hogyan motiváltak titeket a tanárok?

Dennis: – Nálunk nagyon szigorú az oktatási rendszer, és egyáltalán nem ritka, hogy valaki évet ismétel. Különösen igaz ez a magasabb szintű iskolákra, ahol nagyon nehéz bennmaradni. A német rendszer ugyan nagyon jó, és van sok olyan tantárgy, ami élvezetes, mégis nagyon nagy a nyomás a diákokon és ez bizony nehézzé teszi a tanulást.

Herman: – Ahhoz, hogy a helyi gimnáziumba bejussunk, bizonyos átlagot el kellett érni, és ez nagyon motivált minket. Ezenkívül a szüleink rendszeresen bejöttek az iskolába, és a tanárral és velünk együtt volt egy megbeszélés, ahol közvetlenül hallhatták, hogy hogyan haladunk. Számunkra nagy motiváció volt annak a tudata, hogy be fognak jönni a szüleink, és nekik be kell számolnunk. Igen, sokszor ki kellett lépni a komfortzónánkból, de végül is hozzá tudtunk szokni ezekhez a helyzetekhez.

Erik: – Nálunk is ez volt. Nem a tanárnak, hanem nekem kellett beszámolnom a haladásomról, ez az én felelősségem volt. Például el kellett mondanom azt is, hogy hogyan fejlődtem abban, amiben nem voltam olyan jó, miért azt a jegyet kaptam, miért nem sikerült javítanom, milyen akadályok voltak, mit fogok majd csinálni a jövőben, hogy jobban menjen.

Haakon: – Azt is hamar megtanultuk, hogy ha szeretnénk elérni valamit, akkor az ennek megfelelő órákat kell választanunk, ahol fejlődni tudunk, hiszen különben nem tudtuk volna elérni a céljainkat, például azt, hogy a jó nevű gimnáziumba bekerüljünk.

Említettétek, hogy szokatlan volt számotokra, hogy voltak olyan diákok, akik a főiskolát csak időtöltésnek tekintették, nem felelősséggel tanultak. Mit gondoltok, van ennek a hozzáállásnak köze az oktatási rendszerhez?

Erik: – Szerintem ez inkább egyedi, például én saját magam finanszírozom a tanulásomat, diákhitelt vettem föl, amit nekem kell majd visszafizetni, és ez nyilván más hozzáállást eredményez. De igaz az is, hogy a csoportmunkák során megtanultunk már egész kicsi korban felelősséget vállalni. Például amikor csoportvezető voltam vagy koordinátor, vagy én feleltem azért, hogy beadjuk, feltöltsük az elkészült anyagot. Az is érdekes lehet, hogy mi sokszor azért is kaptunk je-gyet, ha megpróbáltunk valamit. A tanárok értékelték azt, amikor látták, hogy a tőlünk telhető legtöbbet tesszük meg, még akkor is, ha az a végén nem volt jó.

Dennis: – Nem tudom, de lehet, hogy ez inkább egyedi, illetve a kultúra és az is befolyásolhatja, ahogy felnőttünk. Én a tanulással úgy voltam, hogy tudtam, hogy ezt nekem meg kell csinálnom.

Haakon: – Ez a felelősségtudat attól is függhet még, hogy kikkel barátkozol, milyen hatással vannak rád a többiek.

Mi az a legnagyobb előny, amit kiemelnétek az oktatási rendszeretekkel kapcsolatban?

Erik: – A kis létszámú osztályok (kevesebb mint 20 gyerek egy osztályban), és az alsó tagozaton két pedagógus van, tehát egy tanárra maximum 10 gyerek jutott. Ezenkívül az, hogy már kicsi korban egyedileg voltunk kezelve, ami nagyon nagy előnyt jelentett.

Haakon: – A gyakorlati és az elméleti oktatásnak jó aránya, mert az egy dolog, hogy megtanultuk az elméleti hátterét valaminek, de megtanultuk alkalmazni is azt.

Herman: – Az angol nyelvtudás szintén egy nagy előny, kezdetektől fogva tanultunk angolul, így korán hozzászoktunk ahhoz, hogy angolul beszéljünk és előadjunk.

Névjegy

Pozsgai Anita közgazdász, több éven keresztül dolgozott multinacionális cégeknél, jelenleg a gazdasági felsőoktatásban főiskolai oktatóként tanít, valamint business coachként dolgozik. A Hurry sickness help – Állítsátok meg a kiégést című blog szerzője.

Olvasson tovább: