Kereső toggle

Fegyelem és belső szabadság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kiadók nem fukarkodnak nevelési tanácsokkal. Létezik útmutató ahhoz, hogyan neveljünk környezetbarát, pénzügyileg ravasz, „gluténmentes” vagy éppen kétnyelvű gyereket. A legtöbb szülő számára azonban napi szinten jelent dilemmát, hogy akár egy adott vitában, akár összességében a nevelés során engedékeny legyen vagy kemény. Mit mondanak erről a pszichológusok?

Az első nevelési modell, ami behozta a köztudatba az engedékeny szülő gondolatát, 1964-ben született. Becker professzor és kollégái agresszív, illetve jól beilleszkedő tinédzserekkel készítettek interjúkat, melyek alapján a szüleik hozzáállását két tényező alapján írták le: mennyire szerették a gyerekeiket, illetve mennyire voltak szigorúak velük. Az elutasító szülői magatartás minden esetben szorongást és agresszív viselkedést váltott ki a gyerekekből. Akiket szüleik erősen kontrolláltak, de szeretetviszonyban éltek velük, tekintélytisztelő, jól nevelt, ám konformista és kevésbé kreatív vonásokkal bírtak. A kutatás az engedékeny és szeretetteljes szülőtípust minősítette a legjobb kombinációnak, mivel úgy találták, hogy ezek a gyerekek kreatívakká, kezdeményezővé váltak, valamint jó vezetői kvalitásokat fejlesztettek ki. Az elmélet nemcsak a kor szociológusaira, de a laikus közvéleményre is nagy hatást gyakorolt, mivel ki ne szeretné, hogy a gyerekei kreatív, kezdeményező és vezetésre alkalmas felnőttekké váljanak?

Diana Baumrind pszichológus kutatásai azonban némileg megcáfolták az engedékenység jótékony hatását. Baumrind és munkatársai száztíz óvodás gyereket figyeltek meg, s ezek alapján három csoportba osztották őket. A kompetenseknek nevezett gyerekek vidámak, magabiztosak, a visszahúzódók félénkek, szégyenlősek, míg az úgynevezett éretlen csoportba tartozó gyerekek impulzívak, érzelmileg labilisak voltak. Baumrind ezt követően megvizsgálta az egyes csoportokban lévő gyerekek családi hátterét, és ez alapján három szülői nevelési stílust írt le. A tekintélyelvű szülők feltétlen engedelmességet vártak gyermekeiktől, az ő gondolkodásmódjukban a gyereknek főleg kötelezettségei vannak, a szülőnek pedig jogai. Ez a nevelési mód visszahúzódó magatartást, alacsony önbecsülést és az új szituációktól való félelmet váltott ki a gyerekekből. Bár Becker modelljéhez hasonlóan Baumrind is elítéli a túlzott szigort, de kutatásai azt bizonyítják, hogy a kompetens, kreatív gyerekek nem az engedékeny szülők gyümölcsei, hanem azoké, akik a korrekt párbeszéd és szeretetteljes légkör mellett erősen kontrollálták is gyermekeiket, és felelős viselkedést vártak el tőlük. A nyolcvanas években Maccoby és Martin nevelési modellje egy újabb stílussal egészítette ki Baumrind elméletét, ez pedig az elhanyagoló, közömbös szülői típus, aki engedékeny, ugyanakkor nem fordít elég figyelmet a gyermekeire. Ez a szülői magatartás legtöbbször depresszióval küzdő személyeknél, illetve válás után lévő szülőknél figyelhető meg.

A fegyelmezéstől ma sokan tartanak, mivel úgy vélik, ha szigorúak lesznek, megromlik a kapcsolatuk a gyerekeikkel. Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutató egy előadásában azonban úgy fogalmazott, hogy pontosan a fegyelmezettség az a jellemvonás, ami felruházza a gyermeket belső szabadsággal. A szakértő szerint nem szabad szükséges rosszként tekinteni a fegyelmezésre, mivel enélkül felnőttkorra szétesik a psziché, nem lesz meg a kellő belső motiváció a döntések meghozatalához, fegyelmezettség nélkül gyakoriak lesznek az olyan kifogások, hogy „most nem, mert nincs kedvem” vagy „nem mentem el, mert nem tudtam felkelni”. Ezenkívül a gyerek a figyelem hiányaként értelmezheti a fegyelmezés elmaradását, így ő maga próbál irányító szerepbe lépni, amire természetesen nincs képessége, ezért csak követelőzik és kaszabol.

Ugyanakkor a neveléskutató hangsúlyozza, hogy a szófogadás és szabálykövetés még nem egyenlő a fegyelmezettséggel, mivel fegyelmezett csak egy érett ember lehet, ezt az érettséget pedig jó, ha húszéves korunkra elérjük. A gondos szülői munka eredményeként a gyerek megtanulja, hogy az önfegyelem jó érzés, „magamat kézben tartani jó”.

 

Nevelés határok nélkül 

Christine Gross-Loh, a Nevelés határok nélkül című könyv szerzője munkájából kifolyólag az év egy részét Japánban tölti, ahol négy, hét és tizenegy éves gyerekeit felügyelet nélkül engedi Tokióban közlekedni. „Ha Amerikában tenném ugyanezt, nemcsak rosszalló pillantásokat kapnék, valaki rám hívná a Gyermekvédelmi Hatóságot is.” A japán szülők már korán önállóságra szoktatják a gyermekeiket, ez ugyanakkor nem párosul a gyerekek teljes függetlenségével, a távol-keleti kultúrák ugyanis nagy fontosságot tulajdonítanak a szülők és a tekintélyek tiszteletének. A japán szülők az amerikai gyakorlattal szemben nem hisznek a családi demokráciában, és kevesebbet dicsérik gyermekeiket. Gross-Loh szerint ez így helyes, mivel az amerikai szülők általában elbizakodottá teszik gyermekeiket, akiknek megtanítják, hogy saját önbecsülésük a legfontosabb érték. Viszont amíg a szülők azt tudatosítják a gyerekeikben, hogy nagyon tehetségesek, alábecsülik, hogy mit is tudnak elérni puszta erőfeszítéssel. Ugyanakkor az is igaz, hogy az amerikai szülők arra készülnek, hogy egy olyan világba bocsátják ki csemetéiket, ahol egyre nagyobb versenynek vannak kitéve. Wendy Mogel, pszichológus-bestseller író azt tanácsolja a szülőknek, hogy mindig tartsák szem előtt, hogy a gyerekeik egyszer elhagyják őket, ezért olyan képességekkel kell felruházni őket, mint az önállóság, rugalmasság és találékonyság.
„Olyan célokat tűzz magad elé, amik elérhetőek! Természetesen megteszel minden tőled telhetőt, de nincs nyomás, hogy valami kiugrót teljesíts. Csak egy elég jó életet szeretnénk, amiben minden megvan, anélkül, hogy te legyél a legjobb”– mesélte Gross-Loh-nak egy svéd tinédzser. A skandináv attitűdöt jól tükrözi a Janteloven, vagyis Jante tíz törvénye, melyet Aksel Sandemose dán-norvég író örökített meg: „Nehogy azt hidd, hogy vagy valaki; Nehogy azt hidd, hogy egyenrangú vagy velünk; Nehogy azt hidd, hogy okosabb vagy nálunk; Nehogy azt képzeld, hogy jobb vagy nálunk; Nehogy azt hidd, hogy többet tudsz nálunk” – és így tovább tíz ponton át, vagyis az individualizmus nem éppen skandináv erény, de még a tehetség vagy szorgalom révén megérdemelt kiemelkedést sem nagyon veszik jó néven. Ami a németeket illeti, Sara Zaske, a Time újságírója rendkívül megdöbbent, mikor először látogatott meg egy játszóteret Berlinben a nyolcéves kislányával. Beszámolója szerint a szülők a gyerekektől elkülönülve egy csoportban beszélgettek, kávézgattak, míg csemetéik felügyelet nélkül mászókáztak a homokozó közepén lévő magas fasárkányon. „Hol vannak a puha szivacsok, hol vannak a figyelmeztető kiírások?” – kérdezte az amerikai viszonyokhoz szokott anya. Zaske a kezdeti meghökkenés után azonban rájött, hogy a német szülők nem felelőtlenségből, hanem bizalomból nem jártak a gyerekeik sarkában. A sztereotípiákkal ellentétben a német apák és anyák egyáltalán nem szigorúak, a nevelésben a hangsúlyt itt is a függetlenségre és a felelősségre fektetik.

Olvasson tovább: