Kereső toggle

A házasság mint ünnep

Esküvői szokások az ókortól napjainkig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Farsang van, hagyományos lakodalmi időszak: régen az esküvők ideje, ma az esküvői vásároké, ahol sokan gyűjtik az ötleteket nyári egybekelésük részleteihez. De tudjuk-e, hogy a hagyományosnak, szinte kötelezőnek tekintett esküvői külsőségek többsége voltaképpen mennyire új keletű szokás?

Persze a házasságot, mint az élet nagy és – reméljük – mindenki számára örömteli eseményét már az ókorban is szokás volt vendégséggel, eszem-iszommal ünnepelni, szépen felöltözve megadni a módját. Már a Bibliában is láthatjuk ezt, gondoljunk csak Eszter királyné lakodalmára, Jézus első csodatételére Kánában, vagy azokra a példázatokra, ahol királyi menyegzőhöz hasonlítja Isten országának eljövetelét. Az ünneplés részleteit előíró hagyományok azonban korról korra, helyről helyre nagy változatosságot mutattak.

Csön-csön gyűrű…

Például a jegygyűrű használata már az ókori Rómában is szokás volt, és talán az egyiptomi fáraók koráig visszavezethető, mégis az, hogy az esküvőn a menyasszony is gyűrűt húz a vőlegény ujjára, csak egészen későn, gyakorlatilag a második világháború után terjedt el Európában, érdekes módon Amerikából. A nagy gazdasági válságból sikeresen kilábaló, gazdagodó országban az ékszerészek is igyekeztek előbbre jutni, ezért valóságos reklámkampányt indítottak a férfiak jegygyűrűviselése érdekében. Ugyan eleinte több felekezetben külön feladatot jelentett a dupla gyűrűváltás beépítése az egyházi szertartás rendjébe, de megoldották, és a divatból mára általános szokás lett, ritka példájaként annak, hogy divattrend is tartalmazhat gyakorlati életbölcsességet: egyértelmű jelzést ad.

A magyar népi kultúrában gyűrű helyett inkább jegyajándék volt az összetartozás jele, ami tájegységről tájegységre változott. Lehetett akár faragott fésű, hímzett kendő, kalapdísz vagy szövött szalag, a lényeg az volt, hogy mindenki számára láthatóan mutassa az egymás iránti elkötelezettséget már a jegyesség alatt is. Az esküvő után a megfelelő népviselet felöltésével egyszersmind családi állapotukat is világossá tették az emberek, így a félreértések kellemetlenségét mindenki elkerülhette.

Még messzebb visszapillantva a történelmi hagyományok világába, olyan érdekességek tárulnak elénk, mit például az ikergyűrű (gimmel ring). Ez a díszes, gyakran vésett feliratos ékszerészremek nem egy, hanem két egymáshoz simuló, egymásba fonódó karikából állt. A jegyesség alatt az egyik karikát a vőlegény, a másikat a menyasszony viselte, így fejezték ki összetartozásukat. Az esküvőn aztán ünnepélyesen egyesítették a két karikát, mely ettől fogva általában a feleséget ékesítette. Luther Márton hasonló ikergyűrűvel jegyezte el feleségét, Bora Katalint.

Édes ünnep

Az esküvői torta magas, emeletes formája talán – bár nem biztosan – abból a középkori szokásból ered, hogy az ifjú párnak a lakodalmon minél magasabban egymásra halmozott édes sütemények, kalácsfélék felett kellett csókot váltania. (Persze úgy, hogy a halom ne boruljon el!)

A kapcsolat azért tűnik kissé távolinak, mert a mai esküvői tortákhoz hasonló cukrászati teljesítmények létrehozására csak a cukorgyártás elterjedése után nyílt lehetőség, bőven a modern korban. A finomított, hófehér cukor még a 19. században is olyan luxuscikknek számított, hogy az egészében marcipán- vagy fondantbevonatú torta fehér eleganciáját csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak.

A 20. század elején vagy közepén a cukor tömegcikké válásával alakulhatott ki például a Balaton-felvidéken a grillázs esküvői torta hagyománya. Az olvasztott cukorba forgatott fehér mandulaforgácsból ügyes falusi asszonyok gyors mozdulatai nyomán akár egy méternél is magasabb, hat-hét emeletes tortaépítmény emelkedett, melyet grillázscsíkokból formázott ívek, karikák és csigavonalak díszítettek gazdagon. Végül az egészet porcukorral kikevert tojásfehérjével „írták meg”, mint a mézeskalácsot. Ezt a barokkos remekművet persze nem lehetett felszeletelni: a menyasszonynak kellett a tetejére mért egyetlen, jól irányzott ökölcsapással összetörnie, hogy minden vendég vehessen és vihessen a szabálytalan darabokból.

Hercegnők fehérben

De még ne képzeljük a fehér torta mellé a fehér menyasszonyt! Az, hogy ma minden kislány álma egy nagy szoknyás, fehér habcsókruha, amiben egy napig igazi hercegnő lehet, viszonylag új kulturális fejlemény. Jane Austen romantikus regényeinek nemes kisasszonyai – noha a műfaj követelményeinek megfelelően valamennyien álmaik lovagjának nyújthatták kezüket – még nem töltöttek hónapokat esküvői előkészületekkel, különleges menyasszonyi ruháról pedig szó sem esett. Az esküvői ruhák beszerzéséről igen, de ezen ebben az időben – a 19. század első évtizedeiben – még azt értették, hogy mind a menyasszony, mind a vőlegény, mind jelen lévő családtagjaik új ünneplőt viselnek a nagy napon, anyagi lehetőségeikhez mérten a legjobbat. Mással nem igyekeztek látványos eseménnyé tenni a házasságkötést, a nagy, koszorúslányos bevonulás vagy a templom feldíszítése nem volt szokás ekkoriban. Sőt, főúri körökben elegáns megoldásnak tartották, ha nem is a templomban, hanem szűk családi körben otthon, a kastély nappalijában mondták ki a boldogító igent.

A menyasszonyok tehát gyakorlatilag bármilyen színösszeállítást választhattak a fontos pillanathoz, ahogy az egész középkor, a reneszánsz és a kora újkor évszázadai alatt mindig. Általában praktikus szempontok szerint döntöttek: drága, jó minőségű anyagot kerestek, hogy új ruhájukat még sokáig használhassák jeles napok alkalmával. Emiatt a fehér kimondottan szokatlan választás volt, hiszen a kezdetleges mosási módszerek nagyon hamar tönkretették. Egy-egy erős akaratú, egyéni ízlésű királyi hercegnő megengedhette magának, hogy tetőtől talpig fehér selyemben legyen – a legkorábbi dokumentált eset az angol születésű Lancasteri Filippa dán királynéé volt 1406-ból – ám példájuk nem volt széles körben követhető. A fehér menyasszonyi ruha elterjedése viszont egyértelműen egy másik angol hölgy, Viktória királynő 1840. február 10-ei esküvőjével veszi kezdetét.

Viktória királynő esküvője már a mai értelemben vett médiaesemény volt. Már koronázásakor világossá vált, hogy a régensség időszakának királyi botrányai miatt az összeomlás szélére jutott monarchiára milyen remek hatással van az ifjú királynő nyilvános megjelenése, és hogy házasodását is érdemes kihasználni az alattvalói lojalitás megerősítésére. Viktória tehát királynőhöz illő pompával tartotta meg esküvőjét, ugyanakkor a részleteken sokat újítva, mivel nem szeretett volna egyfajta második koronázást csinálni belőle. Ezért választott gazdag fehér csipkeruhát a koronázási arany selyem helyett. Az esküvőről készült képes tudósítások elárasztották a sajtót, egész Európában divatba hozva a fehér menyasszonyi ruhát.

Persze csak ott, ahol az ara választását nem kötötte valamilyen erősebb hagyomány. Akárhol ütünk fel egy néprajzi albumot, szembe fog tűnni, hogy legtöbbször milyen színes a menyasszonyi viselet, hiszen a fő szempont a gazdagság megmutatása volt, a legkiválóbb elérhető anyagok, a legkidolgozottabb díszítések felvonultatása. Ezek a díszes ruhadarabok gyakran generációkon át öröklődtek a családban.

Hogy a menyasszonyi ruha egyetlen napra szóljon, szintén nem lehet túl régi szokás, hiszen Viktória királynő az említett híres fehér ruhát még – igaz, némileg átszabva, módosítva – később számos alkalommal viselte, csipkéjét idős korában, immár egy sötét ruhán, koronázása 60. évfordulóján is felvette. Egészen a 20. század hatvanas éveiig természetes volt, hogy a hölgyek később is viselték menyasszonyi ruhájukat, mert annak anyaga és szabása jól illett az éppen aktuális divatba. Csak a hetvenes évektől vált szokássá, hogy a menyasszonyok olyan különleges szabású ruhát vegyenek fel, melyet soha máskor nem viselhetnének.

Angolos stílusban

Az angol királyi esküvők később is a figyelem középpontjában álltak. Diana hercegnő emlékezetes házasságkötése 1981-ben korának legnézettebb élő tévés eseménye volt, 750 millió nézővel világszerte. Ruhája is alapvetően befolyásolta az esküvői ruhák divatját, a hatalmas puffos ujjak a nyolcvanas évek meghatározó stílusjegyévé váltak.

Igazán egyedi azonban a jelenlegi brit uralkodó, II. Erzsébet ruhájának története. A fényes fehér, uszályos selyemszatén ruhát hímzett virágminták borították tízezer apró igazgyöngyből. Csakhogy 1947-ben Angliában még a háború alatt bevezetett jegyrendszer volt érvényben a ruházati cikkekre, és ez alól a királyi család sem vonhatta ki magát, ezért a ruha selymét Erzsébetnek is jegyre kellett megvennie. A parlament plusz 200 ruhajegyet szavazott meg a számára, míg Nagy-Britanniában a teljes évi „ruhapénz” személyenként 50 és 25 jegy között mozgott, mindennek ebből kellett kikerülnie. És, csak gondoljunk bele: szerte az országban voltak menyasszonyok, akik a saját ruhajegyeiket küldték el az ifjú hercegnőnek, hogy ezzel az ajándékkal járuljanak hozzá a nagy nap sikeréhez. Azonban a ruhajegyek a törvény szerint személyre szólnak, nem adhatók át, így Erzsébet köszönettel visszaküldette őket.

Ami fontos

Manapság, ahogy a tévében sorra jönnek a ruhaválasztó, tortadíszítő műsorok, esküvőszervező vetélkedők, és a mozikban a nagy esküvői előkészületek díszletei között zajló, zűrös szerelmi vígjátékok futnak, miközben egész iparág szolgálja ki az általuk felkeltett újabb és újabb igényeket, fontos, hogy az „igazi” esküvői kellékek özönében ne veszítsük szem elől a lényeget! Akár hét országra szóló lakodalomban gondolkodunk, akár egyszerű, meghitt egybekelésben, akár egy egzotikus helyszín nyújtotta felejthetetlen élményekben, azért tartsuk szem előtt, hogy a házasság nem sprint, hanem maraton: a siker itt sem a rajt pillanatán, hanem a kitartáson múlik.

Olvasson tovább: