Kereső toggle

Robinson szkafanderben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Divatba jött a Mars. Folyton bekerül a vezető hírekbe: a tudós vizet talál rajta, az elnök embert küldene rá. Neve jól fut a csokipiacon és az ufó-sztorikban egyaránt. Régen a csillagász csatornát látott rajta, ma kozmikus katasztrófa nyomát sejtik a felszínén. A Mentőexpedícióban egy otthagyott űrhajósnak kell belaknia a rejtélyekkel teli bolygót, amíg érte nem jönnek. Ehhez van pár ötlete, egy marék krumplija és némi diszkózenéje.

Matt Damont legalább harmadszor mentik meg komoly erőkkel. Előbb a klasszikussá nőtt Ryan közlegényben adják többen az életüket érte, majd az elmélkedő Csillagok között-ben (Interstellar) szabadul meg egy nagyon távoli bolygóról. Ott is magányos űrhajós, aki csúnyán átveri társait a hazajutás érdekében, annyira szenved a honvágytól. Ellenben most elég laza. Miután egy vad marsi vihar miatt társai halottnak hiszik, és ő (Mark Whatney) teljesen egyedül marad a bolygón, munkához lát, mint Robinson a maga szigetén vagy akár a Számkivetett hőse egy másikon. Számba veszi a készleteket. Hümmög és mérlegel, tervez, majd megvalósít. Gumókat nevel a barkácsolt fóliasátorban, vizet csinál hidrogént égetve, napelemet porol és minden űrszemetet hasznosít, mint úrfikorunkban a találékony MacGyver, aki erdei tobozból is bombát csinált – legalább a régi tévésorozatban. Közben folyton monologizál. Részint a hajónaplónak, de inkább a mozi fő célcsoportjának, aki ővele könnyen azonosulhat, s szívesen csetelne vele máris a világhálón. Talán épp ez okozza fő hiányérzetünket. A hasonló drámát megélő Számkivetett (Tom Hanks) vagy a Gravitáció (Sandra Bullock) hőseinek lelki folyamatairól ugyanis jóval többet megtudunk kevesebb szó mellett, mint ebben a filmben. Szorongásaikba belelátunk, csaknem átéljük, milyen lehet, amikor a civilizáció ruhaként foszlik le az emberről, csak a lét legnagyobb kérdései maradnak. És nem épp ez az azonosulás a műalkotások (egyik) nagy célja?

Mostani főhősünket inkább kívülről tanulmányozhatjuk. Persze önirónikus poénjai, meg a lavírozó NASA-főnökséget ekéző beszólásai kellően gördítik előre a cselekményt. És van pár magvas részlet is eközben. Mert bár elsőrangú képeket látunk a marsi tájakról, a Földön mégis amiatt szoronganak, hogyan festene az űrhajós fagyott porhüvelye főműsoridőben. Ezért is fedezik fel nagy sokára hősünk életjeleit a vörös sivatagban.

A „hogy fogunk szerepelni a médiában”-szál végig erős, egyebek közt butácska szóvivővel, kaotikus sajtótájékoztatókkal rajzolja korunk lényegét, az előre eltervezett látszat üzemeltetését.

Aztán itt van a furmányos háttéremberek csapata. Bogaras matekzsenik, pólós informatikusok és borostás ezermesterek, akik a „Houston, We have a problem”-üzenetnél jönnek mindig lázba és éjt-napot nem ismerve oldják meg az űrhajósok lehetetlen problémáit valami garázsféle műhelyben – vagy ezer liter kávéval üzemelve. Ahogy például az Apolló 13-ban, itt is ők, az űripar proletárjai hozzák a megoldást, a jól fésült nyakkendősök árnyékában.

Közben átéljük persze a „hozzuk haza a fiunkat”-fílinget, amivel egyre több földlakó tud együttérezni, ahogy a megmentőprogram részletei az egész világra eljutnak. Persze hogy a CNN jóvoltából. Így lesz globális, élőben közvetített médiaesemény (akárcsak több háború az utóbbi húsz évben) a mentőakcióból, ami a feszes dramaturgia elvárásai miatt időnként pengeélen táncol. Ám a Time Squaren, a Piccadillyn és Kínában valami nagy téren együtt szurkoló tömeg végül persze ujjonghat és tapsolhat, mikor hősünket végül egy toldozott madzaggal befogják az űrben, majd végre zuhanyozhat egy jót. Kína bevonása a történetbe időszerű, végtére is az Egyesült Államok legnagyobb hitelezőjéről van szó, természetes, hogy egy hordozórakétával is kisegítik az amerikaiakat, bár eddig (lásd: Armageddon) világvész esetén az oroszokkal volt szokás összefogni.

Nem csak ebben más ez az Amerika. Nincsenek már imák a filmben, pláne zsoltárrészletek, amelyek nagyon is jellemzőek voltak az efféle megmenekülős történetekben. Hitre, természetfeletti reménységre azért két helyen is utalás történik, amolyan posztmodern-ironikus formában. „Hiszel Istenben? Anyám baptista volt, apám hindu, úgyhogy sok istenben hiszek. Akkor most az összes istent kérd, hogy segítsen…” – zajlik egy párbeszéd Houstonban azután, hogy a Marsi (ez a film eredeti címe) a társak cuccai közt talált kis fa feszületből készít forgácsot, hogy tüzet gyújtson a hidrogén elégetéséhez. Lám, mire jó a vallás.

 Ezzel együtt Ridley Scott nézhető mozit készített az informatikus Andy Weir igen egyszerűen megírt, ám viharos gyorsasággal bestsellerré vált történetéből. A végeredmény nem ér fel a Gladiátor igényes kompozíciójával vagy a Sólyom végveszélyben mélyebb üzeneteivel, de szerencsére (egy kemény, önműtéti jelenetet leszámítva) a szintén a Scott-műhely készítette Alien-filmek vizuális horrorjával sem.

Leginkább talán a Mars, a bolygó miatt időszerű a téma. Mert ki tudja miért, de mostanság vonz és foglyul ejt, (a filmben ugye szó szerint) minden, ami „vele” kapcsolatos. Többen úgy vélik, hogy erről a harcias fejedelemségről nevesített égitest valamilyen módon szerephez jut az emberiség holnapi történelmében.

Olvasson tovább: