Kereső toggle

Hippik, keresők vagy közízlést diktáló tinédzserek?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ahhoz, hogy markánsan eltérő kulturális miliőbe születő generációk megértsék egymást, fontos, hogy megismerjék a közeget is, ami az adott generációt körülveszi. A mai 50–70 évesek, a második világháború utáni emberöltőben született népes nemzedék jelentőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a 60-as évek (ellen)kultúrája a 20. és a 21. század egyik legfontosabb szellemi örökségévé vált.

Az 1950-es évek Amerikája egyfajta aranykor volt, amelynek végére a hidegháború enyhülni kezdett, s úgy tűnt, hogy kialakul a nukleáris egyensúly. A második világháború után az országban a gazdaság rohamos fejlődése addig soha nem látott változásokat hozott az életszínvonalban, az Egyesült Államok a világ legerősebb fogyasztói társadalmává lett. Marlon Brando, Marilyn Monroe, James Dean és Elvis Presley voltak az évtized csillagai. Különlegességük, hogy olyanok voltak, mint „egy közülünk a szomszéd házból”, alulról indult egyszerű emberek, akik megvalósították az amerikai álmot.

A gazdasági fellendülés kedvezett a gyerekvállalásnak is, demográfiai robbanás következett be: 1946 és 1964 között hetvenmillió gyerek született az Egyesült Államokban, ők voltak az úgynevezett babyboomerek. A szülők bármit megadhattak a felnövekvő nemzedéknek: színvonalas iskoláztatást, kertvárosi házakat medencével, nagy autókat. A felnövő generáció nagy része fuldoklásként élte meg ezt a gondtalan jólétet, és sokan nem találták helyüket a világban. A Beat-korszak nagy irodalmi művei, Salinger Zabhegyezője, vagy Keronac modern Odüsszeiaként is emlegetett Úton című regénye egy olyan nemzedéket mutat be, amelynek általános életérzése a magány, hősei azt sugallják, hogy nincs helyük az életben, cél és jövőkép nélkül utazgatnak.

A második világháború után született gyermekekből az 1960-as években 70 milliót számláló tizenéves lett. Miközben folyt a sorozás a vietnami háborúba, egyre több fiatal egy másik utat választott: babyboomerek tömegei vándoroltak a nyugati partra, hogy elsajátítsák a hippi életmódot, amelynek részét képezte a szabad szerelem, a kábítószerek és a rock and roll. Ez a háborúellenes generáció ellentétbe került mindazzal, amit szüleik képviseltek. A társadalmi és kulturális életben vissza nem fordítható változásokat idéztek elő azzal a céllal, hogy a „teljes ember” eszményét megvalósítsák, az egyént felszabadítsák az addig elfogadottnak tartott, de egyszeriben elavultnak minősített normák és kötöttségek alól: az abortusz, a fogamzásgátló tabletták széles körben is elérhetővé váltak, a hatóságok tekintélye rohamosan csökkent, és az ötvenes évekhez képest kilencszeresére nőtt a bűnözés. Ungvári Tamás Azok a hatvanas évek című írásában úgy emlékszik vissza, hogy ezeket az éveket egyfajta felszabadulásként élte meg a fiatalság: „Az ifjúságnak vágyai vannak, s ezeknek kielégítése már nem eszköz, hanem cél lett.”

A hippi közösségekben általánosan elterjedt volt a drogok használata. A pszichedelikus szerek elterjesztésében nagy szerepe volt Dr. Timothy Leary-nek. A Harvardról elbocsátott professzor körútjain népszerűsítette a kábítószerezést és a drogokhoz a fesztiválokon mindenki hozzáférhetett. Jerry Rubin híressé vált mondása találóan érzékelteti a kábítószer elterjedtségét ebben a korszakban: „Ha jól emlékszel a hatvanas évekre, akkor valószínűleg nem voltál ott.”

Új spiritualitás

Robert S. Ellwood az 1960-as évek spiritualitását tárgyaló könyvében méltán nevezi az 1968–1970-es éveket az évtized „keserű éveinek”. Könyve bevezetőjében sorra veszi a korszak döntő hatású politikai eseményeit (1968-ban Martin Luther King és Robert Kennedy elnökjelölt gyilkosság áldozata lett, számos rendbontásra került sor), ugyanakkor rámutat arra, hogy az évtized legnagyobb horderejű eseményeit mégsem a politikai életben kell keresnünk. Az író szerint ugyanis az újfajta spiritualizmus virágzása sokkal jobban meghatározta ezt a korszakot, mint az utcai forradalmak. A „Love Generation” kihívást intézett az addig dominanciát élvező zsidó-keresztény kultúrával szemben, szinte az összes létező szellemi irányvonalat kutatta, sőt újakat is létesített a meglévők mellé.

1962-ben a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az iskolai imádságot. Az 1971-ben megjelent Gallup-felmérés szerint a megkérdezettek harmincegy százaléka nem tartotta már fontosnak a vallást, tizennyolc százalékuk pedig úgy vélte, hogy az egyházak nem elégítik ki a szükségeiket. A Focus on the Family (Fókuszban a család) nevű szervezet alapítója, James Dobson szerint soha nem volt olyan egyetlen társadalomban sem, hogy olyan hirtelen eldobták az erkölcsről alkotott addigi felfogást, mint a hatvanas évek Amerikájában.

A hippi mozgalom egyik kulcsfigurájának számító Barry Miles néhány éve megjelent könyvében hosszas felsorolást írt azokról a jelenségekről és irányzatokról, amelyeket a hippizmus hozott be elsőként a saját kultúrájába, amelyek innen beszivárogva mára már a tömegkultúrában is gyökeret vertek: „A kommunákban és a hippiboltokban elhelyezett hirdetőtáblák tele voltak poszterekkel, jóga- és meditációs tanfolyamokról, valamint „gurukkal” való beszélgetésekről szóló szórólapokkal. A modern tánc, a jogging, az egészséges élelmiszerek, a vegetarianizmus, a tajcsi, a meditációs csoportok, az akupunktúra, a masszázs, a bioenergetika, az agykontroll (...) a hatvanas évekből származik, vagy akkor vált népszerűvé.”

A keresők nemzedéke

Wade Clark Roof, szociológus professzor a babyboomerek sprituális életét tanulmányozva a keresők nemzedékének nevezte őket azonos című könyvében (A Generation of Seekers). A csoportra ható társadalmi tényezőket vizsgálva Roof rávilágít arra, hogy az 1960-as évek intézményellenes erkölcsi világképe egy olyan erőteljes individualizmust idézett elő, amely az egyént az igazság és a tekintély egyedüli forrásának tekintette. Sokak számára az igazi vallást az önkeresés jelentette, amely nem volt más, mint annak megtalálása, ami „nekem beválik”. Az alternatív vallásgyakorlatok iránti érdeklődés megnőtt. Roof professzor úgy véli, hogy mindez a keresők nemzedékét arra ösztönözte, hogy minden vallást egyenlőnek és igaznak fogadjanak el.

Konok Péter 1968 – Az új határok című tanulmányában a következőt írja: „visszatérést hirdettek a kereszténység feltételezett gyökereihez, összeházasították az anarchizmussal, a rockzenével, a buddhizmussal. Keresték az igazságot a pszichoanalízisben, a kábítószerekben, a sámánizmusban, a maoizmusban és a taoizmusban – a nyugati világ számára az ideológiák piaca is egyre inkább egy csillogó-villogó szupermarkethez hasonlított (...) mindenki az éppen neki tetsző »egyedül üdvözítő igazságot« pakolhatta eszmei bevásárlókocsijába”. A tudatmódosító szerek használatát, a szexuális tabuk levetkőzését, az új, főleg keleti vallásokat, kultuszokat legtöbb esetben a követőikké vált sztárzenészek népszerűsítették.

Újkonzervativizmus = új konzervativizmus?

A politikai csalódással együtt az évtized vége felé az új, sok esetben drog hatása alatt keletkezett spirituális irányzatok hibái sokak számára nyilvánvalóvá váltak. A zenei ikonoknak számító, kábítószer-túladagolásban elhunyt Janis Joplin, Jim Morrison halálhíre emberek tömegeit sokkolta. A megrázkódtatások hatására újabb hullámban egyfajta visszatérés kezdődött el a konzervatív irányba, jelentős tömegek olyan utat választottak, amely a szüleinek korábban konzervatívnak ítélt vallásánál is konzervatívabb volt. De ez már egy másik történet.

 

Amikor menő volt Kaliforniában kereszténynek lenni

A hatvanas évek második felében robbant be és söpört végig Kalifornia partjain az akkor népszerű vallási szinkretizmussal teljesen ellentétes, teológiailag konzervatív irányzatot képviselő Jézus-mozgalom. A hippik közül sokan akkor csatlakoztak a mozgalomhoz, miután a „szabadság” különféle formáival való kísérletük kudarcba fulladt. Többen ezekben a missziós szolgálatokban hagyták abba a kábítószerezést és a szabad szexet, sőt, egyesekből ismert prédikátor és keresztény rockzenész vált. A mozgalom népszerűségéhez hozzájárult, hogy hírnökei Jézust közvetlen módon, mint a bűnösök, paráznák és vámszedők barátját ismertették meg a ’60-as, ’70-es évek tékozló fiaival. Kritikusaik szerint túlságosan leegyszerűsítették a dolgokat, illetve nem tartották őket elég intellektuálisnak. Azt azonban még bírálóik sem vitatták, hogy a kor „Jézus-forradalmárai” Jézus Krisztus személyének és a Bibliának népszerűsítésében hatalmas sikert értek el. Nem túlzás azt állítani, hogy Jézus valósággal divatba jött. A Krisztus-trendet követők szakállt növesztettek, hajukat hosszabbra hagyták, fehér vászonnadrágot és tunikát hordtak. Filmek és könyvek, divatcikkek és dokumentumműsorok készültek Jézusról, akinek személye egyre több művészt ihletett meg. A Jézusról szóló dalok a toplisták élére kerültek; a mozgalom tagjait rendszerint behívták a legnépszerűbb rádió-, televíziós műsorokba. A Jézus Krisztus Szupersztár, minden idők egyik legkeresettebb musicalje lett. Sőt, a flower-power eszmével olyan hírességek is szembefordultak, mint Eric Clapton, Bob Dylan, Pat Boone, Little Richard, Johnny Cash, Jimmy Carter elnök és – néhányuk ugyan csak ideig-óráig, de voltak olyanok is, akik egy életre szólóan – krisztuskövetőkké váltak.
A mozgalom Billy Graham, az amerikai protestáns pápának is nevezett világhírű és befolyásos prédikátor szimpátiáját is elnyerte. Amikor megkérdezték, hogy nem zavarja-e ez az új hóbort, Graham így nyilatkozott: „Hóbort lenne? Én mindenesetre üdvözlöm.” Még a konzervatívabb felekezetekre is hatást gyakorolt a mozgalom fiatalossága, evangelizációs stílusa és nem utolsósorban zenéje.

Olvasson tovább: