A 20. század elején a háború utáni identitásvesztés az egyetemes értékek, a világról alkotott kép újrafogalmazására ösztönözte a művészetet. A formabontó „izmusok” a racionalitás csődjét hirdetik, a hagyományos formák lebontását és új valóság felépítését sürgetik. Az abszurd és olykor fekete humor, a megszokott szószerkezetek felszámolása, a véletlen felértékelése, új fogalmak bevonása szolgál eszközül az átértelmezett valóság kifejezésére. Legalábbis a dada és szürrealista mozgalmak ezekhez nyúlnak. Ha a világ megváltozott, a művészetnek is váltani kell – ebből kiindulva az avantgárd mozgalmak célja a művészet eszköztárának és szótárkészletének átformálása.
Az önmagát Dada-Maxnak keresztelő Max Ernst fogalmazta meg az avantgárd művészet új feladatát: az ember és a természet mitikus, spirituális harmóniáját kell visszaállítani, amit a nyugati racionalizmus és a kereszténység elveszített. Ez a meglátás egyre szélesebb körben terjedt el, és mivel a nyugati kultúra csődjeként értelmezték a háború okozta kiüresedést és értékvesztést, a dadaista, de főként a szürrealista művészek többféle (például keleti) miszticizmus felé fordultak. Európai kultúrkörben ez nem volt teljesen újkeletű, korábban Schopenhauer már felfedezte és bevonta filozófiájába az indiai hinduista spiritualitást. A német idealista filozófus szerint az akarat szándékos megtörése eszköz a révület, eksztázis állapotához, amit az indiai gondolkodók úgy fogalmaztak meg, mint „az én beleolvadása az istenbe”.
A zsidó származású osztrák neurológus, Sigmund Freud a pszichoanalízis elméletének kidolgozása mellett metapszichológiai írásaiban fogalmazta meg a modern emberről alkotott – máig vitatott – elméletét. Kutatásaiban a racionalista emberképet felváltja a modern emberkép, melyet a tudatalatti irányít, és személyiségének lényegét a gyerekkori élmények, elfojtott vágyak határozzák meg. A személyiség mozgatóereje pedig a szexuá-lis ösztön.
2014. 08. 29. (XVIII/35)
