Kereső toggle

Mitől mély a magyar lélek?

Hungarian pszicho

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A társadalmak általános elégedettségét, optimizmusát vizsgáló kutatások során még mindig rendszeresen a lista végén kullogunk. De mitől vagyunk mi magyarok a legboldogtalanabbak, a legpesszimistábbak? Tényleg nekünk lenne a legrosszabb a helyzetünk? Ujpál Zsófia „világjáró” pszichológussal beszélgettünk minderről és a lehetséges kitörési pontokról.

Mi az oka, hogy hajlamosak vagyunk magunkat, a helyzetünket, sőt a jövőnket is sokkal rosszabb színben látni, mint ami a valóság?

– Szociálpszichológiai kutatások szerint az általános elégedettségünk, nemzeti boldogságunk egyes afrikai országokéval vetekszik. Ez egyfajta nemzeti karakterisztika, belénk nevelt pesszimizmus – ilyen környezetben nevelkedünk, élünk, ez vesz minket körül. Az elégedetlenség szokás és elvárás is egyben. Nálunk nem illik dicsekedni, örülni, büszkének lenni. Részünkké vált, hogy szinte szeretünk panaszkodni: szívesen mondjuk el legkisebb bajunkat is, és még szívesebben hallgatjuk mások panaszait. Ha kipanaszkodjuk magunkat, kiadjuk magunkból (egy kis időre) a dühünket, az elégedetlenségünket, és már nem is érezzük akkora szükségét annak, hogy ténylegesen tegyünk is valamit a dolgok megváltoztatása érdekében. Márpedig mi magyarok szeretjük az állandóságot, a biztonságot jelentő változatlanságot. Panaszkodni mindig könnyebb, mint cselekedni. Ha valaki nap mint nap abban a hitben ringatja magát, hogy mennyire tragikus az élet idehaza, azt észérvekkel, példákkal, logikai alapon hiába is próbálnánk meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Úgy tűnik, annyira megszoktuk ezt az életérzést, hogy már ragaszkodunk hozzá, furcsa lenne máshogy gondolkozni.

Miért van az, hogy sokkal szegényebb, rosszabb helyzetű kontinenseken jóval boldogabbak az emberek, mint nálunk?

– Egyrészt ezekben az országokban a materiális dolgoknak kisebb jelentőséget tulajdonítanak – sokkal fontosabbak a családi, a társas kapcsolatok, a valahova tartozás érzése. Ez is bizonyítja azt, hogy nem a pénzen, nem az ország gazdasági helyzetén múlik a társadalom tagjainak elégedettsége, boldogsága. Ezek a szegényebb, ámde elégedettebb népek általában a kollektivista kultúrákhoz tartoznak, ahol a legfontosabb a közösség, az összetartozás érzése, szemben az individualista kultúrákkal, ahol az önmegvalósítás, a függetlenség jelenti az értéket. És a modern világ országainak nagy része az individualista kultúrákhoz tartozik.

Akkor csupán hozzáálláson dől el a dolog, és mentalitás kérdése?

– Abszolút, ugyanis mi szeretjük magunkat másokhoz hasonlítani, aminek eredményeképpen biztosan találunk olyan embereket, országokat, amikhez képest kevésbé vagyunk jómódúak. Mindez melegágya az elégedetlenségnek. Egy kollektivista kultúrában nincs értelme az ilyen összehasonlításoknak, hiszen ott a közösség számít, nem pedig az egyén. Velünk viszont elhitetik, hogy ha keményen dolgozunk, ügyesek vagyunk, akkor bármit elérhetünk. És ha ez a bármi, az álmaink mégsem jönnek össze olyan könnyedén, akkor azt a saját képességeinkről való negatív visszacsatolásnak vesszük, önbizalmunk hanyatlik, boldogtalanok leszünk. Amellett fogyasztói társadalomban élünk, ahol azt sulykolják a reklámok, hogy minél többed és többed van, annál boldogabb és elégedettebb leszel.

Ezért alacsony jellemzően az önértékelésünk is?

– Igen, a pesszimizmusunkat, reménytelenség-érzetünket az önmagunkba vetett hit hiánya is táplálja. Amíg nem tudjuk önmagunkat értékelni, becsülni, sőt, kellően magabiztosnak lenni, addig hogyan is lehetnénk a környezetünkkel elégedettek? Márpedig ha körbenézünk magunk körül és magunkban is, bizony kevés az olyan ember, aki egészséges önbizalommal rendelkezik. Tipikus gondolkodási hiba: a jövőbeli okság feltételezése, azaz ha eddig valami nem sikerült, valami rossz volt, akkor az a jövőben is így marad (hacsak még rosszabb nem lesz). Így bizonyítékok hiányában, automatikusan jutunk téves következtetésekre önmagunkkal, jövőnkkel, környezetünkkel kapcsolatban.

Történelmi elnyomatásunkkal, hányattatásunkkal mennyire magyarázható ez a búskomor nemzeti néplélek?

– Kétségkívül a múltbéli történelmi tragédiák fontos szerepet játszanak mindebben, de túl könnyű lenne csak ezzel magyarázni az okokat. Sokkal összetettebb a kép. Nem kísérlem meg az összes tényezőt számba venni, de a főbb meghatározók között vannak a már említett gondolkodási hibák – például ilyen a szelektív észlelés. A negatívumokat felnagyítva észleljük, nagyobb jelentőséget tulajdonítunk nekik, mint pozitív társaiknak. Könnyedén megtaláljuk azokat a szempontokat, miért is jobb más országoknak, de vajon azt észrevesszük-e, hogy miért jobb nekünk itt? Amellett a világ népességének (Afrika, Dél-Amerika, Ázsia) nagy részénél jobban élünk, de mindez mit sem számít nekünk, amíg vannak olyan országok, akikhez képest viszont rosszabbul. Nem vitatható, hogy a kudarcokkal teli történelmi múlt is meghatározó szerepet tölt be. De más országokban is vannak múltbeli tragédiák. Ha már a távoli kontinenseket említettük, akkor például ott van a vietnami háború, amelynek nyomait még most is láthatjuk; vagy Kambodzsa, ahol a vörös khmer diktatúra irtotta a saját népét, mégis mosolygós embereket látunk az utcán, bármerre járunk is. De az elnyomás és a boldogság egymás melletti megférésére az afrikai országok is példaként szolgálnak.

Sokan mondják: miért örüljünk, hogy magyarok vagyunk, hiszen a legtöbben a napi megélhetéssel küzdenek?

– Az önismeret az, ami segít a reális önkép felé, azaz a jó tulajdonságok felismerése, értékelése és a rossz tulajdonságaink elfogadása, fejlesztendőként kezelése. Amíg másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, csak vesztesek lehetünk. Hiszen mindig lesz nálunk jobb. De nemcsak a közvetlen környezetünkben mérjük magunkat a többiekhez, hanem tesszük ezt más országokhoz képest is. „Bezzeg ebben vagy abban az országban mennyivel jobb, könnyebb az embereknek!” Ha már körbenézünk a határainkon kívül, lássuk a teljes képet!

Az éhezést, a nyomort, a háborúkat, vagy ahol az ivóvíz, az oktatás, az ablak a lakáson luxus. Jártam olyan országokban, ahol nincs például ingyen ivóvíz (míg mi tulajdonképpen még a WC-t is ezzel húzzuk le), nincs ingyenes oktatás, ingyenes egészségügyi ellátás. Hazánk élhető méretű ország, ahol nem kell napokat utazni egyik várostól a másikig, és fűtés is mindig van, a boltokban beszerezhető elég élelem, nem kézzel kell mosnunk a ruháinkat a Duna partján térdelve. Budapest pedig a legszebb, legélhetőbb fővárosok egyike a maga kétmilliós lakosságával.

Egyáltalán hogyan, minek a hatására változik a közhangulat?

– A médiának fontos szerepe van a közhangulat alakításában. Amíg a híradók legtöbbször a halálról, balesetekről, erőszakról, tragédiákról szólnak, addig nem csoda, ha kissé borúlátók vagyunk. A tévé képernyőjén keresztül a rossz hangulat befolyik az otthonunkba. (Persze minden híradó végére betesznek egy cuki kis pandamacit.) Ám a közhangulat, mint általában a rendszerek, kétféleképpen, két irányból változtatható. Változhat felülről, amiben a médiának és az ország vezetőinek lenne vezető szerepe. És változtatható alulról is azzal, ha a rendszer alkotóelemei, azaz mi, változunk. Utóbbi a hosszabb, lassabb, nehezebb folyamat, mert hát nekünk kell tenni érte! Ahogy mi változunk, ahogy változik akár csak egy alkotóelem, úgy már a rendszernek is változnia kell. Úgy látom, valami már elindult. Egyre több a magabiztos, optimista, pozitívumokat kereső és értékelő ember.

A magyarok miért nem tudnak örülni egymás boldogságának, sikerének sem?

– A boldogság nem függ az anyagi jóléttől, ezt bizton állíthatom. Ázsia, Dél-Amerika sok országában nagy a szegénység, az elnyomás, a tragédia, és háború is bőven akad az országok múltjában, és mégis, ahogy említettem, ott mosolygós arcokkal találkozunk. Ahogy ezeket a kontinenseket jártam, próbáltam megfigyelni, hogyan csinálják ezek az emberek, mi a titkuk, hogy bár minden okuk meglenne a kesergésre, mégis csillogó szemmel néznek előre. Ezzel szemben, mintha mi abban hinnénk, hogy ha mások boldogok, mi egyből kevésbé lehetünk azok. A másikat versenytársnak tekintjük, nem pedig embertársunknak. Feltűnő, hogy főleg az individualista kultúrákban, ahol az önmegvalósítást, függetlenséget hangsúlyozzák, ott üti fel a fejét az irigység, rosszmájúság. Kollektivista társadalmakban nincs jelentősége a „te” és „én” szavaknak, sokkal inkább a „mi” szóban gondolkoznak. Együtt örülnek, és együtt szomorkodnak.

Ugyanakkor miért van a magyarokban az, hogy sokszor különbnek hiszik magukat más nemzeteknél?

– Erre talán szükségünk is van. Ha már rosszabb gazdasági helyzetben vagyunk, legalább valamiért legyen nekünk jobb. Az „Ingroup – outgroup” elmélet szerint saját önértékelésünkhöz szükségünk van a saját csoportunk felértékeléséhez más csoportokkal szemben. Ily módon arra van szükségünk, hogy a saját nemzetünket, amelynek tagjai vagyunk, különbözőnek érezzük más nemzetektől. Saját nemzetünk értékelése szükséges az önértékelésünk fenntartásához.

Hova vezet ez a nagyfokú egoizmussal párosuló elégedetlenség, irigység?

– A magyar ember nagyon érzelmes típus: gazdag a költészetünk, de az érzelmekben gazdag nyelvünk is bizonyítja ezt. A „valahova tartozás” és „szeretve lenni” alapvető, mély szükségleteink.

A bizalmatlanság, az egymástól való eltávolodás, elszigetelődés depresszióhoz és egyéb lelki problémákhoz vezethet.

Mi a hosszú távú optimizmus, a harmónia, a jóllét titka? Hogyan lehetne a negatív tendenciákat, a pesszimista panaszkultúrát megváltoztatni?

– A helyes önértékelés, az önbizalom a kulcsszavak ebben. Illetve, hogy kezdjen el mindenki tenni a saját lelki jólléte érdekében, és ne felülről, másoktól várjuk a változást. Pesszimista kultúránk csak úgy változhat, ha mi kezdünk el változni, felhagyunk a panaszkodással, és a panaszkodásban kiengedett energiáinkat a változtatásra, megoldások keresésére fordítjuk. Kesergés helyett tegyünk önmagunkért, más ezt úgysem fogja megtenni helyettünk! Fontos továbbá, hogy tudjunk egymásnak is segíteni, tudjuk egymást dicsérni, de ehhez nekünk is reális énképre van szükségünk. Ha megtettünk minden tőlünk telhetőt, és elégedettek vagyunk önmagunkkal, csak akkor tudunk másokat is dicsérni. Csak egy saját helyzetével elégedett ember tud örülni és önzetlenül segíteni másokon.

Névjegy

Ujpál Zsófia az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai karán végzett pszichológusként 2006-ban. Magánrendelőjét 2007 elején nyitotta meg a fejlődni, változni vágyó felnőttek és serdülőkorú fiatalok számára. 2010 januárjától a www.webbeteg.hu és a www.kamaszpanasz.hu internetes oldalaknál pszichológus szakértőként segítségnyújtással foglalkozik tinédzserek és felnőttek lelki problémáinak megoldásában. Szakmai és személyes érdeklődéstől sarkallva pályafutása során, többször is „világgá ment”, fél évet töltött Ausztráliában és Új-Zélandon, és nemrégiben tért haza egy egyéves útról, melynek során Dél-Amerikát és Ázsia keleti részét volt lehetősége mélyebben megismerni.

Olvasson tovább: