Kereső toggle

Abortusz helyett szeretet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Veleszületett rendellenességgel élő gyermekek szüleinek olykor felteszik a tapintatlan kérdést: „És ez nem derült ki a terhesség alatt?” A kérdés azért szerencsétlen, mert azt sugallja, ha „időben” tudomásukra jut, a szülők akár meg is akadályozhatták volna gyermekük világrajövetelét. A korai diagnózis azonban nem minden esetben vezet automatikusan terhességmegszakításhoz. Luca ennek élő példája.

Dana és férje számára első kislányuk öt hónapos korában derült ki, hogy jön a kistestvér. A meglepetés örömét követően nem sokkal kiderült, hogy a kistestvér Down-szindrómás. A terhesség folytatásával kapcsolatos felelősségteljes döntéshozatal előtt Dana háromdiplomás könyvelőhöz illő alapossággal igyekezett körbejárni a kérdés minden oldalát. Nyomozása eredményeképpen eljutott a Down Alapítvány Korai Fejlesztő központjába, ahol egészséges kislányával és férjével együtt részt vettek csoportos foglalkozásokon, s ezalatt alkalmuk nyílt megismerkedni Down-szindrómás gyerekekkel és családjaikkal.

„Te megtartanál egy Down-kóros babát?” – tette fel a kérdést Dana tavaly júliusban egy internetes fórumon. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a fórumolvasók többsége nem. Dana és férje azonban hosszas mérlegelés, valamint néhány véletlen esemény sorozata után végül Luca megtartása és felnevelése mellett döntöttek. Amúgy Dana egy veleszületett rendellenesség, valamint egy autóbaleset következtében mozgássérült, és korábban alkalmatlannak tartották a gyerekszülésre.

Első látásra egyáltalán nem tűnsz mozgássérültnek. Sürögsz-forogsz, vidáman társalogsz, és egy meglehetősen problémás terhességet követő császármetszés után hat héttel máris dolgozol.

– Nem voltam én mindig ilyen vidám. Csípőficammal és dongalábbal születtem, majd tizenkét évesen egy autóbalesetben szinte minden csontom összetört, elvesztettem két ujjamat, számtalan műtét nyomát viselem. Serdülőkoromban a járás újratanulásával voltam elfoglalva, aztán többször próbáltam öngyilkos lenni, évekig nem tudtam magam elfogadni.

Hogyan jöttél ki ebből az állapotból?

– Egyszer a toxikológián feküdt mellettem egy terhes nő, akinek a hasában meghalt a baba. Akkor rádöbbentem, hogy ez akár velem is megtörténhet egy-két év múlva. Ez az élmény kijózanított. Addig a saját nyomorom tűnt a legnagyobbnak, de miután láttam, hogy az enyémnél sokkal nagyobb nyomor is létezik, muszáj volt felállni. Elszégyelltem magam, hogy ennyi miatt eldobtam volna az életemet. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok. Ha már fizikailag korlátozott voltam, úgy döntöttem, hogy tanulással, munkával fogom elérni a céljaimat.

Honnan meríted az erőt?

– Két embert szeretnék itt megemlíteni: a férjemet és a doktornőmet. A férjemmel nagyon jó csapat vagyunk. Nélküle nem tartanék itt, minden döntésben támogat. Mellette tanultam meg a hiányosságaimat elfogadni, nőnek érezni magam. Olyan, mintha mindig is ismertem volna. Korban fiatalabb nálam, de sokkal érettebb.

Mivel a jövedelmünk nagyjából egyforma, viszont az én munkám jóval kevesebb munkaórát és kisebb terhelést jelent, úgy döntöttünk, ő marad otthon a lányokkal, mert így jut több időnk egymásra. A terhesség utolsó két hónapját kórosan sok magzatvíz, fenyegető koraszülés miatt szigorú ágynyugalomban kellett töltenem, amihez ő teremtette meg a feltételeket. Ki is rúgták emiatt az állásából, így a GYED-től elestünk.

És a szülészorvosodat miért tartod sokra?

– Nega doktornő nagyon emberséges, óriási szakmai, jogi, munkaügyi kockázatot vállalt velem, aminek részleteiről csak utólag értesültem. Döntésemben mindvégig támogatott. A kórházban mindenkivel közölte, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy én ott szüljek, és ezért minden felelősséget vállalt. Előre szólt, hogy a vége nehéz lesz. A 9 liter magzatvíz miatt…

Meghökkentő nyíltsággal tártad a világ elé Luca blogjában és a Bezzeganya fórumján az érzéseidet. Az anonimitást élvező kommentelők nem kíméltek. Felelőtlenséggel vádoltak, válást vizionáltak, volt, aki még a szülésről szóló beszámoló után is kérdőre vont, hogy biztos jól meggondoltátok-e a döntést. Befolyásoltak bármiben is a hozzászólások?

– A fórumtopikot csupán közvélemény-kutatásnak szántam, nem olvasói szavazás alapján készültem dönteni. Az ilyen aggodalmaskodó kommenteken csak mosolyogtam. Szeretném, ha hasonló helyzetbe került kismamák és családjaik a bejegyzéseimet olvasva látnák, hogy ez nem a világ vége. Ha látnak egy ilyen példát, talán elgondolkodnak, hogy akkor most menjünk abortuszra vagy sem, utánaolvasnak, ők is körüljárják a témát, és úgy hoznak felelős döntést. Akkor már megérte.

A Lucával kapcsolatos döntés végül hogyan született meg?

– Háromszor indultam neki az abortusznak, de mindig közbejött valami. A genetikai eredmény után, a 13-14. héten azonnal abortuszt akartam, de mivel a genetikai papír alapján erre a 24. hétig volt lehetőségünk, előtte körül akartam járni a kérdést – így jutottam el a Down Dada szolgálathoz.

Amikor családostul megnéztük a Down Alapítvány Korai Fejlesztőjét, vegyes érzelmek kavarogtak bennünk. Nyilvánvaló, hogy egészséges gyereket szeretnénk, de ottjártunkkor meggyőződtünk arról, hogy a Down-szindróma nem a világ vége.

Beszéltem az orvosommal, aki elmondta, orvosként a terhesség megszakítását javasolja, emberként, nőként, anyaként viszont semmiképp. A kívánságomat tiszteletben tartva szerzett nekem időpontot a 16. héten a Semmelweis Egyetem I. női klinikájára. Ott egy idősebb orvos leültetett és részletesen elmesélte, miként zajlik a beavatkozás. Elmondta, hogy ilyen előrehaladott terhességnél először tömény sóoldattal megölik a babát, majd méhszájtágítás és erőteljes fájáskeltés következik, ami feltehetőleg összezúzza, majd megszülöm, kikaparnak, és másnap hazamehetek.

Mindezt otthon felvázoltam a férjemnek, aki nem akart helyettem dönteni. Először az abortusz mellett állt, majd a körülmények hatására inkább a megtartást szorgalmazta, én viszont a műtétet. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, epehólyag-gyulladással kórházba kerültem. Na, ez igazi csapdahelyzet volt, mert a gyulladás miatt ellenjavallt volt az abortusz, a terhesség miatt pedig a sebészek halogatták a röntgenvizsgálatot és az invazív beavatkozást. Ezt a dilemmát minden nap megemlítették nekem. Napokig húzódó éhezés, gyógyszeres kezelés és infundálás után jött egy takarítónő, és megkérdezte, miért vagyok ott. Elmeséltem neki, mire közölte, hogy neki van egy Down-szindrómás nővére. Azt javasolta, beszéljek másnap a kórházi lelkésszel. De hát én nem haldoklom, miért jönne ide a lelkész? És úgyis tudom, mit mondana. A takarítónő addig erősködött, hogy végül szóltam a recepción, hogy küldjék be hozzám a lelkészt. Nemsokára jött is, nagyon fiatal volt, és közölte, hogy ő csak helyettesít, és pár nap múlva már megy is vidékre, az állomáshelyére. De ha már itt vagyunk, beszéljünk, mi a gond. Elmeséltem neki a történetemet, noha sejtettem, mit fog mondani. Végighallgatott, aztán megemlítette, hogy az ő testvére családos ember, három gyereke van, és a középső Down-szindrómás. Boldogok stb. Azt hittem, viccel, de erősködött, hogy ha nem hiszek neki, behozza őket látogatóba. Nevettünk a sok véletlenen. Végül megkérdezte, akkor mi a kérdés. Az volt a meglátása, hogy azért kerestem meg a Down Dadákat meg a Korai Fejlesztőt, mert tudat alatt mindenáron a baba mellett akartam valamit felépíteni és nem ellene.

Jött a sebész, közöltem vele, hogy döntöttünk, megtartjuk a babát. Jó, de ő akkor sem tud megoperálni. Azt javasolta, ha már lelkészt hívtam, imádkozzam, nehogy epeút-elzáródás miatt sürgősségi műtétre legyen szükség. Végül endoszkópos epeúttágítást javasoltak, de a hétvége miatt azt sem azonnal. Eltelt a hétvége, és a hétfőre tervezett beavatkozásom is elmaradt. Ekkor, a 18. héten lett elegem a két hét kórházból, az éhezésből, a patthelyzetből, és bejelentettem, hogy saját felelősségemre hazamegyek. Mellesleg az epepanaszaim is elmúltak.

Ezután jelentkeztem terhesgondozásra, laborra, ultrahangra. Addig két bejegyzés volt a kiskönyvemben: 1. Terhes, 2. Downos. Nem sokkal ezután, a 20. héten derült fény arra, hogy Lucának van egy kis szívhibája, valamint szülés után azonnali műtétet igénylő patkóbélszűkülete is. Újra elsötétült a világ, mert pont a társuló betegségek, sorozatos kórházi kezelések miatti hercehurcát szerettük volna elkerülni. Ekkor merült fel, hogy arra az esetre, ha esetleg mégsem bírunk megbirkózni a nehézségekkel, nézzünk körül, van-e lehetőség Luca számára örökbefogadó szülőket találni. Aztán majd meglátjuk, élünk-e ezzel a lehetőséggel.

Talán ezen háborodott fel a legtöbb anonim hozzászóló. Volt, aki eleve képtelenségnek tartotta, hogy bárki is igényt tartana más tökéletlen gyerekére. Mit tapasztaltatok e téren?

– A Down Dada szolgálaton keresztül rögtön kaptunk tíz ajánlatot, aztán az interneten keresztül még jó párat, Budapesttől Alaszkáig. Megdöbbentett ez a lelkesedés. A lehetőséget nem vetettük el, de vésztartalékként kezeltük.

Aztán mindez csak emlék lett, amint Luca megszületett. Épp a műtőből toltak ki, a műtéti komplikációktól még kótyagosan hevertem a kocsin, a férjem meg azzal köszöntött, hogy „Ez egy gyönyörű baba. Nem megy sehova.” – Mi van? Hova nem megy? Nem viszi el a Cerny mentőműtétre? – „Velünk marad, érted?” És ezzel le volt zárva az örökbeadás kérdése.

És hogy van most Luca?

– Már mosolyog, pedig azt mondták, nem fog. Végigalussza az éjszakát, nem sír. Forgatja a fejét, tologatja magát. A bélműtét után két héttel hazaadták, mert annyira jól volt. Pedig korábban azt mondták, két hónapig kórházban lesz. A kamrai sövényhiánya összenőtt, a pitvari sövényén van egy kis lyuk, amit műteni nem kell, csak ellenőrizni. Minden egyéb lelete jó.

Az első gyermek érkezése, aztán a másodiké akkor is gyökerestől felforgatja az ember életét, ha amúgy a gyermekek és a körülmények is átlagosak. Tekintve a sajátos helyzeteteket, mennyiben változott meg az életetek az elmúlt évben?

–Teljesen más két gyerekkel, mint eggyel, valamiben könnyebb, valamiben nehezebb; de minden nehézséggel együtt úgy érezzük, fizikailag, lelkileg és mindenhogyan többek vagyunk, mint korábban. A kapcsolatunk megerősödött, a világnézetünk megváltozott. Emberibb emberek lettünk.

Család, barátok?

– Átrendeződtek a viszonyaink. Kiderült, kikre számíthatunk, és kikre nem; kik igazából a barátaink, és kik azok, akik mégsem. A nagyszülőknek volt idejük megbirkózni a helyzettel, a helyükre kerültek, mire Luca megszületett.

Terveztek még gyermeket vállalni?

– Mindenképpen. A férjemmel négy gyermekben gondolkodunk, a doktornőm maximum öt császárt vállal. De egyelőre egészségileg rendbe kell jönnöm, úgyhogy most legalább egy évet várunk a testvérrel.

A következő terhességnél is végeztetnétek genetikai vizsgálatot?

– Erre kettős válasz van. Az érzelmeim azt mondják, nem szeretném tudni, mert bármi is van, élvezni szeretném a terhességet. A racionális énem ugyanakkor azt mondja, tudni akarom a bizonyosságot, hogy ne érjen hidegzuhany, hanem mindenképpen fel tudjak rá készülni. Szóval szeretném tudni az eredményt, de már csak az információért, a gyerek érdekében. Legközelebb már nem fog felmerülni az abortusz. Tapasztaltabbak lettünk, máshogy tekintünk már bizonyos dolgokra, a káosz letisztult, minden és mindenki a helyére került. Innen visszafele már nincs út.

Hogy értékeled a véletleneket?

– Nem véletlen semmi, a fogyatékosságom, a balesetem, a férjem, a védekezés mellett fogant terhesség, az epegörcs, a takarítónő, a beugrós lelkész, a beforrt kamrai sövény, Luca sikeres bélműtétje, korai hazaadása… Ennyi véletlen nincs. Én rendkívül racionális gondolkodású vagyok, nehéz meggyőzni. Ha viszont sikerül, onnan már nehéz kibillenteni. Nem vagyok mélyen vallásos, de már hiszek. Biztos, hogy van Isten.

Olvasson tovább: