Kereső toggle

A legnagyobb fogyatékosság a közöny

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagy a várakozás az egyik budai gyermekotthonban. Itt élnek a Csemeték, azok az állami gondozott gyerekek, akikről lemondtak a szüleik, és legtöbbjük valamilyen speciális ellátásra is szorul. Néhány év óta az ő életüket igyekszik szebbé tenni Snow Andrea, aki nem csak az ünnepek idején gondol rájuk. Andrea maratoni futó, és rendszeresen jótékony célokért áll a rajtvonalhoz. A jótékony futás- nak köszönhetően a Csemetéknek már a második speciális felszereltségű kisbuszt készülnek megvásárolni.

Régóta futsz?

– Az egész életem a futásról szól. Régen valami elől futottam, ma már a valamiért, valakikért futás jellemzi a mindennapjaimat.

Mikor döntöttél úgy, hogy nem csak öncélúan, az egészséged érdekében sportolsz?

–2009 tavaszán futás közben hatalmasat estem a közeli erdőben. A baleset szó szerint térdre kényszerített. Akkor fogalmazódott meg bennem egy gyermekkori trauma okozta kérdés, és azonnal meg is kaptam rá a választ. Egy távoli kisgyermeket láttam a múltban, aki feladta az álmait, mert nem kapott sem szeretetet, sem biztatást. Arra gondoltam, hogy az állami gondozott gyerekeknek is csak biztatásra, szeretetre van szükségük. Megfogalmazódott bennem, hogy létrehozok egy alapítványt, és a futásaimmal segítem őket. Az úton menni kell tovább, nem szabad feladni dolgokat, azért élünk, hogy legyenek céljaink, álmaink – és ha mi magunk akarjuk is ezeket a célokat és álmokat, akkor azokat valóra is válthatjuk. Legyen az bármi, ha igazán akarjuk, el tudunk jutni bárhova. Hazaérve beneveztem a New York City maratonra, és 2009 óta közel 40 millió forintot gyűjtöttem jótékony futással a 25 maratoni versenyem alatt.

Korábban vettél már részt maratonon?

– A maratoni futást csak hírből ismertem – tudtam, hogy vannak a világon maratoni versenyek, de nem gondoltam, hogy képes lennék lefutni egy maratont. Amikor beneveztem a NYC maratonra, azonnal bejutottam, és az első futásom alkalmával több mint 5 millió forintot gyűjtöttem. Ezek után egyenes út vezetett a többi maratonig. 2010-ben Londonban például a WaterAid szervezeten keresztül jutottam be a maratonra, ahol a Vizet Afrikáért programon keresztül megtapasztalhattam, mi is a  jótékony futás: „mezítlábasan”  közel 2000 angol fontnyi összeget gyűjtöttem Ghánának kútra.

Hogyan lehet futással pénzt gyűjteni? Ki fizet azért, hogy te vagy bárki más cipőt húz és nekilendül?

– Ez egy nagyon egyszerű, de hosszú folyamat. Kitartás kell hozzá, pont úgy, mint egy maratonhoz. Először a barátaimat kértem meg, hogy támogassanak egy jó ügyet, amiért futok, majd nagyobb cégeket és így tovább. A saját példámon felbuzdulva ma már nagyon sokan bejárták ezt az utat. Az Egy ütemre dobban a szív című könyvemet azért írtam, hogy Magyarországon is bevezetődjön a jótékony maratonok futása. Egy fecske ugyanis nem csinál nyarat. 2009 óta százával futnak most már itthon is jótékonyan. Boldog vagyok, hogy a futással olyan sok jó ügyre hívjuk fel a figyelmet, mint a rákos betegek, a fogyatékkal élők, az éhezők, a mellrák elleni kampány és a többi.

Könnyű volt népszerűvé tenni a jótékonysági futást?

– 2009-ben hittem, hogy eljött az idő a jótékony maratonok meghonosítására, ma már tudom, hogy enélkül nem is érdemes rajthoz állni. Lehet futni kedvtelésből, azért, hogy lefogyjunk, vagy azért, mert jólesik. Viszont a másokért való küzdés saját magunkban is felszabadít olyan mélységeket, olyan hatalmakat, amire azt gondolom, nincsenek is szavak. Amikor egy jó célért futunk, nincs megállás, futni kell tovább – ez adja a motorját az egésznek: a szívünk. Én szívből futok, és nagyon sokan rajtam kívül már tagjai a Team Heart mozgalomnak.

A karitatív tevékenység mindennapos gyakorlattá vált az életedben. Olyannyira, hogy idén a hajadat is úgy vágattad le, hogy azt egy leukémiás kislány kapta meg. Keresed az alkalmat, hogy kin tudsz segíteni, vagy valahogy belesodródsz az ilyen szituációkba?

– Véletlenül találkoztam Viviennel, aki mellett nem tudtam elmenni. Nem gondolkoztam azon, hogy nekem ez mivel jár, hanem a célt láttam magam előtt: egy kislányt, akinek a haja elvesztése hatalmas traumát okozott.  Nekem volt hajam, és tudtam, hogy meg is nő majd, ha levágatom. Neki viszont nem volt haja, és ez nagyon fájt neki. Amikor megkapta az általam készített parókát, kisétált a mosdóba, és mosolyogva jött vissza. Tudtam, hogy célba értünk.

Jobban szeretek adni, mint kapni. Olyan dolgokat éltem át ez alatt a pár év alatt, amire azt mondhatom, csoda. Csoda az, amikor levelet kaptam Ghánából, amelyben egy asszony megköszönte, hogy nem kell kilométereket mennie vízért. A mellrák elleni kampányfutás alkalmával elém állt egy ismerősöm, aki elvesztette a mellét, és sírva azt mondta, hogy ilyen barát nincs még egy a földön, mint én. Vagy amikor az egyik kis lebénult Csemete megemelte a fejét az úszásoktatásokat követően. Ezek igenis csodák, és boldog vagyok, hogy közreműködhettem ezekben.

A kislányod elég hamar a nyomdokaidba lépett. A napokban a nyolcéves Sarah kiárusította ruhásszekrényének nagy részét, amit utána felajánlott a Csemetéknek. Magától jutott eszébe, vagy szülői nyomásra cselekedett?

– Ahogy mi élünk, az a természetes a gyermekeinknek is. A példamutatás az egyetlen dolog, amit a gyermekek követnek. Mi nem beszélünk arról, hogy sportoljunk mindennap, éljünk egészségesen. Együtt étkezünk reggelente iskolába menet előtt és este is. Mindennap futunk – mindenki, még a kutyák is. Egészségesen gondolkozunk, élünk. Szeretünk adni, ilyen példát látva a gyermekünk is ezt lélegzi be, fontos számára az, hogy segítsen. Az iskolában sok gyermek kapott kitüntetést nemrégiben, Sarah piros arccal futott hozzám a sajátjával: „Kimagasló emberi teljesítményért” kapott díjat. Beleborzongtam.

Mit kaptak – ahogy te hívod őket – a Csemeték idén karácsonyra?

– Már harmadik éve, hogy a Villa Bagatelle és a Csemete Alapítvány közös mézeskalácsszívecske-projektjéből a kívánságok alapján a gyerekek egyedi, a számukra valóban áhított ajándékokat kapják. Minden szívecske gazdára lelt idén is – több száz gyermekhez jut így el az ajándék.

Mit kell tudni róluk?

– A Sztehló Gábor Gyermekotthonokban állami gondozott kisgyermekek, köztük fogyatékkal élők vannak, sajnos nagyon sokan. A XII. kerületi gyermekotthonnal kezdtük a kooperációt 2009-ben, ma már azonban majdnem minden otthonban szervezünk programokat. Az első adománygyűjtésből megvett, speciálisan átalakított minibusszal külső helyszínekre: úszás, lovaglás, sportprogramokra is tudjuk vinni rendszeresen a gyerekeket.

Mi a legnagyobb segítség az állami gondozásban élő gyerekeknek?

– Az, hogy ott vagyunk  – értük vagyunk. Tudják, ha megjelenünk, akkor valami jó dolog fog történni, valami olyan, ami a mi gyermekeinknek mindennap megadatik–nekik mégis különleges. A legnagyobb segítséget abban látom, hogy az önkénteseink nem a saját lelki megnyugvásukért jönnek el ezekhez a gyerekekhez, hanem azért, mert az adni és kapni elve jó. Azáltal, hogy adunk, mi magunk is sokat kapunk. Az életben ez a folyamatosság a fontosabb. Számomra a legnagyobb fogyatékosság a közöny: az, hogy az emberek nem törődnek egymással, nem számíthatnak egymásra.

Olvasson tovább: