Kereső toggle

Fagyi, nagyi és a nagy indiánkönyv

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nyár egyenlő: meleg, napsütés, fagyi, nagyi, s ha épp nincs strand és utazás, akkor jön az unalom… hogy ez ne így legyen, egy kedves meseboltos magyartanárnő, nem mellesleg egy „fészekaljra való gyermek” anyukája, akinek szívügye, hogy minden gyermek jó barátságban legyen a könyvekkel, szinte minden hétre gondoskodik egy-egy könyvbemutatóról, kiállításról, kézműves foglalkozásról. A biatorbágyi Kisgombos Mesebolt megálmodója és tulajdonosa, Gombos Kata számtalan ötlettel és programmal rendelkezik a 11 hetes nyári szünetre, hogy a gyerekek számára a könyvek a szórakozás, a lazítás, az élményszerzés képzetét keltsék, s ne pusztán a kínos kötelességét.

Itt a nyári szünet, van otthon egy csomó szabad idejük a gyerekeknek. Éppen nincsenek valamilyen táborban, vagy különórán, az udvaron való focizástól már elfáradtak. Néhány kötelező és ajánlott olvasmány várja, hogy a gyerek kézbe vegye, de ő inkább tévét nézne vagy számítógépezne. Hogyan motiválod, mivel teszed vonzóvá az olvasást? Mivel vennél rá egy tinit, hogy szívesebben „kattanjon rá” egy könyvre, mint egy számítógépes játékra?

– Nyilván sok szülő tapasztalja, hogy hiába ajánl egy jó regényt, ami gyerekkorában őt teljesen lebilincselte, a kiskamasz üveges szemmel végighallgatja, aztán visszafordul a géphez. Ez pont olyan, mint ha gyerekünknek vennénk egy klassz robogót, aztán azt kérnénk tőle, hogy ennek ellenére járjon gyalog, mert akkor iskolába menet gyönyörködhet a kiskertek virágaiban, beszélgethet a társaival, megsimogathatja a szomszéd macskáját, és meg fogja hallani a madarak énekét. Hát nyilvánvaló értetlenséget és ellenállást váltanánk ki vele.

Ha egy gyereket már hagytunk parttalan számítógépezés vagy tévénézés élményéhez jutni, akkor valóban nagyon nehéz a figyelmét, érdeklődését visszafordítani a könyvek felé. Nem csak azért, mert az olvasáshoz le kell lassulni, de ráadásul összehasonlíthatatlanul nagyobb belső aktivitást igényel. S aki sokat gépezik, annak bizony a belső képalkotó képessége ellustul. Márpedig az olvasás egyik legnagyobb örömforrása épp az önálló fantáziamunka, a belső „film” lejátszása, ahogy elképzeljük, amit olvasunk. A tévé passzív befogadásra nevelő konzervélménye mellett ez fárasztó és megerőltető. A gyerekeket pedig teljesen meg lehet érteni abban, hogy iskola után vagy a nyári szünetben pihenni, lazítani akarnak. 

Éppen ez a legnagyobb kihívás: hogyan éred el, hogy a gyerek számára az olvasás is élmény legyen, ne kötelesség?

– Az olvasóvá nevelés korai megalapozást igényel. A fejben szőtt mesék, a sétálás közbeni beszélgetések, a könyvek lapozgatása, később az esti mesék már egészen kicsi kortól mind-mind azt a képzeleti játékteret teremtik meg, amire az olvasásélmények is épülnek majd. A mese alapvető nyelve a gyerekeknek. Nem egyszerűen a szórakozás egy fajtája, hanem szükségük van rá, hogy fel tudják dolgozni az őket érő jó és rossz élményeket.  

Ám nem mindegy, hogy mit hívunk mesének vagy mesekönyvnek. A könyvpiacot elárasztják olyan kiadványokkal, amelyek kívülről mesekönyvnek mutatják ugyan magukat, ám tartalmukban silány, se füle, se farka történeteket kínálnak, ráadásul gyakran igen rossz fordításban, vagyis még nyelvileg is helytelenül. Ezek a könyvek nagyon nagy kárt tudnak tenni az olvasóvá válás folyamatában, mert nem adnak élményt, nem segítik a világ megértését, s közömbössé teszik a gyerekeket a könyvek iránt. 

Az olvasástól könyvekkel is el lehet venni a kedvet! Lásd az iskolai jutalomkönyvek helyzete. Évek óta harcolunk azért, hogy a környékbeli iskolák az általunk kínált valódi könyveket válasszák jutalomkönyvnek.

Általános jutalomkönyv-választási gyakorlat: azokat a könyveket, melyek már senkinek sem kellenek, alacsony áron felkínálják az iskoláknak, akik szűkös kereteik miatt örömmel elfogadják ezeket, s nem nézik a könyvek minőségét.  Ha pedig egy tanár egy silány, semmire sem való könyvet ad át jutalomként (!) egy gyereknek, mit üzen vele? Ha nincs pénz valódi könyvre, akkor inkább adjanak egy tábla csokit, csak rossz könyvet ne.

Vagyis az olvasóvá nevelés másik kulcsa a jó könyvek megismerése. A Kisgombos Mesebolt egy olyan hely, ahol épp ebben igyekszünk segítséget nyújtani. Összeválogattuk és folyamatosan gyűjtjük azokat a gyerek- és ifjúsági könyveket, melyek értékesek, igényesek mind szövegileg, mind képileg. 

Személyesen te hogyan csinálod? Milyen tapasztalataid vannak a módszereddel kapcsolatban?

– Sajnos nincs rá olyan recept, ami mindenkinél biztosan beválik. Van, hogy elég egyszerűen egy jó könyv. Kedvenc történetem, mikor egy anyuka behozta a boltba a kisfiát, aki nagyon nem szeretett olvasni. Beszélgettünk, aztán a kezébe nyomtam a Lafkádió, avagy az oroszlán, aki visszalőtt című könyvet. Két nap múlva este hétkor csörgött a telefonom: Benedek volt az, aki titokban hívott fel anyukája mobilján és sürgős segítséget kért. Rájött, hogy aznap estére már nem lesz mit olvasnia, mert Lafkádiót bekebelezte, és kért, találkozzunk a Kisgombosnál és adjak neki még valami vicceset. Boldogan rohantam! 

Ám ha valakiben már kialakult egy könyvfóbia, azt igen nehéz fellelkesíteni, ez tény. Én ilyenkor azt szoktam ajánlani, hogy próbáljunk meg egy új műfajt megmutatni a gyerekünknek: például ha az utóbbi időben csak vastag, apró betűs kötelező olvasmányok voltak  a kezében, mutassunk neki egy egészen vékony humoros kisregényt – megkönnyebbülés lesz! Ha eddig csak klasszikusokkal próbálkoztunk (s valljuk be, hányszor akarjuk a saját gyerekkori élményeinket rátukmálni gyermekünkre), adjunk neki kortárs szövegeket – felüdülés lesz! Ugyanilyen újszerű élményt jelenthet egy jó krimi, egy napló, egy Romhányi-verseskötet, egy képregény, mint olyan műfajok, melyekkel eddig esetleg nem találkozott.

S nem csak az olvasás megszerettetéséhez, de a kötelező olvasmányok mellé mintegy „gyógykönyvnek” is mindig adnék ilyesmit. Talán érdemes néhány figyelemfelkeltő címmel megáldott könyvet csak úgy az asztalon tartani, mindig szem előtt…

Nekünk, szülőknek nagy felelősségünk van, s nem csak abban, hogy mikor és mennyire nyitjuk meg a különböző médiumok csatornáját a gyerek előtt, de maga a kommunikációnk is nagyon fontos, hogy hogyan beszélünk a könyvekről a családban. Ha folyton csak fenyegetőzünk velük („ha nem olvasol, nem mehetsz le a térre, nem nézhetsz tévét, nem jöhet át a barátod stb.), akkor szinte biztos, hogy utálat tárgyává válnak, s ezután képtelenség elvárni, hogy a gyerekünknek pozitív legyen a viszonya az olvasással. Ismerek olyan családokat, akik egyszerűen olyan egyezséget kötöttek kamaszukkal, hogy „ahány órát olvasol, annyi órát gépezhetsz”. Az elvárás szintjén ez nem sokban különbözik az előbb mondottaknál, mégis támogatóbb magatartást tükröz, és sok esetben tényleg beválik.

A másik módszer, ha csak a könyvválasztásban van nézeteltérésünk: „ha elolvasod, amit én ajánlok, én is elolvasom, amit te ajánlasz” Ilyenkor nagyon nyitottnak kell lennünk:  lássuk meg, mi az, ami gyermekünket megszólította, s a közös tapasztalás mentén egyrészt közelebb kerülünk egymáshoz, másrészt van egy alapunk, aminek segítségével elkezdhetjük őt finoman terelgetni.

Azt hiszem, hogy sok szülő ott rontja el, hogy abban a pillanatban, hogy a gyerek önállóan is megtanul olvasni, kijelenti, hogy „most már nem lesz több esti mese”, vagy  „most már nem én olvasok neked, olvass egyedül!” Mi mindenről marad le, aki így tesz! A közös élményszerzés, mikor együtt izgulunk végig egy történetet, együtt nevetünk, együtt állunk meg elgondolkodni valamin, nem csak a kisgyerekek számára fontos, de a nagyobbaknak, még a kamaszoknak is hiteles és vonzó. Hiszen a szülő ilyenkor nem tukmál, hanem maga is példát mutat. Egy jó ifjúsági regény amúgy sem csak a gyerekek számára élvezetes, de a felnőtteknek is. A Ruminit például mindig így ajánlom: legyen nyári családi olvasmány, olvassák közösen (aztán a gyerek úgyis el fogja olvasni többször maga is)! 

Nálunk a felváltva olvasás vált be a legjobban, s ebben a család minden tagja részt vesz. Így olvasunk meséket, regényeket, sőt verseket is.

Olvasson tovább: