Kereső toggle

Röhög az egész osztály

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A baj azzal kezdődött, hogy egy drogliberalizációban jeleskedő mozgalmárt az ellenzéki összefogást koordináló közösség tisztségviselőjévé választottak. Valószínűleg úgy gondolták, hogy a kormányt leváltani akarók tömege elsiklik a vitatható előzmény felett, s az új tisztségviselőnek a civil mozgalomban elsajátított ismeretanyaga hasznára lesz a még szervezeti keretek nélkül működő kezdeményezésnek. S akkor mindenki jól fog járni. Csakhogy a múltat nem lehet végképp eltörölni.

A változás, a megújulás protézise rendre kicsorbul – kedvelt jelzőnkkel élve – a „gránitszilárdságú” előzményen, amit egyénre lebontva előéletnek, közösségi szintre emelve múltnak szoktunk nevezni. Még inkább így van ez akkor, ha valaki nem is nagyon akar változni. Önmagához következetesen újra elmegy oda, ahol hasznosítható tapasztalatait korábban szerezte. Ami nem bűn, hanem Talleyrand cinikus kifejezésével élve, nagyobb annál: hiba. A felejthetőnek gondolt és ezért elhanyagolhatónak vélt bajból politikai hiba lett. Amivel kapcsolatban az ellenzéki összefogást szorgalmazó grémium sem nyilatkozhat meggyőzően; mondja ugyan, pedig nem mondhatná, hogy neki ehhez semmi köze sincs.

Ezért nem lehetünk annyira megbocsátóak, hogy pusztán a rokonszenvezők aggodalmával, fejcsóválkozó sajnálkozással, az eltévelyedett kiskorú iránti – a felnőttekre nézve kötelező –megbocsátással térjünk napirendre a dolog felett, és a magunk megnyugtatására mondogassuk: „Szegény Bajnai, nem vigyáztunk rá eléggé, úgy látszik, rossz társaságba keveredett. Pedig amúgy csendes, jóravaló fiú!” 

Egyszer már beleesett a magyar társadalom az ilyen atyáskodó-anyáskodó szemléletmód hibájába, amikor a rendszerváltoztató politikai elit legfiatalabbjainak vitathatatlan hibáit elnézően vette tudomásul; emezek ugyan nem voltak annyira visszafogottan csendesek, de igen jóravalónak és életkoruknál fogva a diktatúrától kevésbé besározottnak mutatkoztak. Csak most derül ki a zsenge ifjúkor ártatlanságáról szőtt ábránd csalfasága! Hogy amennyire az életkoruk engedte, annyira azért ők is benne voltak. Mert a rendszerváltoztatás előtti időt ők sem töltötték semmittevéssel: akkor sajátították el a hatalomszerzés és -gyakorlás alapelveit, amit a kormányzásban most hasznosítanak.

A kommunista ifjúsági mozgalomban megtett bizonytalankodó lépések idővel egyre határozottabbá lettek. De a koreográfia alapelemei azért most is ugyanazok, hiszen az ember nem szokta elfelejteni azt, amit a tanulásra fogékony éveiben lesett el.

Ilyen az élet! Van, aki rossz társaságba keveredik; van, akinek sikerül a családi hinterlandjánál előkelőbb környezetbe jutni, de ha már bejutott, nem mindig tudja megbecsülni magát.

Vannak, akik azt hirdetik, hogy nekik semmi közük az előzményekhez: ők már egy másik generáció. Csakhogy az elődök hagyományától ezúttal sem lehet egykönnyen szabadulni. A bűn strukturális jellegére, történelmi kontinuitására Walter Benjamin mutatott rá igen meggyőzően. S ez sokkal általánosabban, egyetemesebben és mélyebben érinti a rendszerváltoztató magyar politikai elit egészét, mint azt a jobb- vagy a baloldalon önmagukról gondolnák.

Kormányzati csínytevések

Egy jó kormányzat mindig akar tenni valamit a rábízottakért. S ha már egyszer olyan a társadalmi rétegződésünk, hogy sok a nagyon szegény és kevés a nagyon gazdag, akkor a tennivalónak is ehhez kell igazodnia. Beszéljünk hát – immár sokadszor – a rezsicsökkentésről! Mert ez újra egyesíti a szétszakadni látszó társadalmat. A nagyon szegény és a nagyon gazdag ugyanis csak egyetlenegy dologban hasonlít egymásra: nem igazán szeretnek fizetni. Az egyik azért, mert nem tud, a másik meg azért, mert nem akar. És kezdjük azzal, amit az ellenzék igyekszik elkerülni, s ami ezúttal elkerülhetetlen, a kormányzat leleményességének dicséretével. A rezsicsökkentés ugyanis briliáns ötlet. Így a kormánykoalíció nemcsak a saját oligarcháival finanszíroztathatja a kampányát, hanem azokkal is, akiknek – adott esetben a közüzemi szolgáltatóknak – ez eszébe se jutna. Nem beszélve az ellenzéki kritikák felhajtóerejéről! Mert ezek, ugye, ellenzik a dolgot. Úgy érzik, nem is tehetnek egyebet: ez helyzetük szükségszerű követelménye. Kézzel-lábbal magyarázzák tehát, hogy az ostor végül azokon csattan, akik most örülnek a csökkenésnek.

Vagyis a rezsicsökkentéssel a magyarázatokat versenyeztetik. Noha tudniuk kellene, hogy ez eleve reménytelen. Hogy az ilyen csalafinta makro- és mikrogazdasági fejtegetések befogadására nem alkalmas a – válságos időkben különösképpen – zsugorodó választói türelem. Ha itt és most egyáltalán nem kell vagy legalábis kevesebbet kell fizetni, akkor annak gondtalan örömét senki sem cseréli fel nehezen követhető közgazdasági elméleteken való tűnődésre.

Hát már senki sem emlékszik a pártállam idején a május elsejei avagy a bányásznapi ingyen virslire és ingyen sörre? Az se volt ingyen. Nem a párt- és szakszervezeti vezetők zsebét terhelte, de ha még onnan is származott, oda se kerülhetett másként, mint a konszolidált proletariátus munkájából. Mindannyian tudjuk ezt, mégis, mind a mai napig él az a tudást messze felülmúló hiedelem, hogy a virslit és a sört ingyen adták a felvonuló dolgozóknak.

Ilyen a diákhitel is: a szegény rákényszerül, a gazdag – mivel a kamat alacsony – elfogadja. Jól jön. S ha jól jön, senki sem gondol arra, hogy a jövőjét adósítja el. A bányász sem tudta, hogy a gyermekének, az unokájának kell majd helytállnia a szocialista nehézipar ráfizetéses termeléséért.

A pályakezdő fiatal hamarább eszmélkedik. Kényszerűen hamarább. Akkor, amikor kínkeservvel munkát keres, és rádöbben, hogy bére még ugyan nincs, de fizetési kötelezettsége annál inkább. Ha nem kap munkát, és gyereket vállal, akkor a családi pótlékból fizeti vissza a diákhitelt. Mert ez egy családbarát kormányzat! Amit a Diákhitel Központ hirdetése meg is erősít: Fókuszban a jövőd! – olvassuk a plakáton. Talán inkább célkeresztben...

A felnövekvő nemzedék eladósodása tehát korábban kezdődik, mint például a devizahiteleseké, akiket a kormányzat folyamatosan meg akar menteni – kevés sikerrel. A fiatalok nem az ingatlanjukat veszítik el, hanem az ingatlanszerzés lehetőségét. Könnyű belátni, hogy aki önálló egzisztencia nélkül csinál adósságot, az a jövőjét kockáztatja.

De ez megint csak a végén derül ki. A legvégén, amikor már késő.

Márpedig a politikai csínytevéseknek éppen az a természetrajza, hogy az elkövető tudatában van annak, hogy egyszer ki fog derülni a turpisság, de azt is tudja, hogy csak utóbb. Amikor már elévül.

A Ház és annak elnöke

Ezért aztán kormányzatunk nem is fukarkodik a kamaszos csínytevésekkel. Tévednek tehát azok az elemzők, akik a negyedszázados fennállását ünneplő Fideszen korábbi, általuk mindmáig romlatlannak tartott ifjúságát kérik számon. Ez két okból is téves. Ahogy már előbb jeleztem, a szocializáció a rendszerváltoztatás előtt elkezdődött. És a huszonöt évvel ezelőtti attitűdök sem változtak. Különösen látszik ez a parlamenti patkóban, ahol az alapítók a már általuk nevelt nemzedékkel egy tömböt alkotva  egymásra néznek és összenevetnek. Amikor – Karinthy szavával élve – „röhög az egész osztály”.

Mi tagadás, otthonosan érzik magukat. Mint mindenütt, ahol fölényes többségben vannak.

A komolyságát csak a házelnök őrzi meg. Mert ő többet tud az egyszerű frakciótagoknál. Szélesebb a horizontja. Csak azért nem emeli fel gyakran a tekintetét, nehogy a közvélemény összetévessze a csillagszemű juhásszal.

Nemcsak a rendszerváltoztatást követő évek nagy tanúja, hanem az előzményeké is. Ezért aztán őt nem szelídíti meg a kétharmados többség, mert tudja, hogy a többségnél az egység értékesebb. Azért tette szóvá, hogy az általa elnökölt Házban még így is vannak olyanok, akiknek nem kellene ott lenniük. Többnyire tehát szúrós szemmel néz, mint azok a gazdák, akik a saját portájukra ügyelve a kerítésen kívüli világot idegennek, ellenségesnek gondolják. Legszívesebben nem is vennének tudomást róla; de hát kell, mert onnan jön a veszély.

Ezért és a tisztségéből fakadó kötelezettsége miatt igyekszik bővíteni a mozgásterét. Külföldön-belföldön egyaránt. Odakinn persze nincs akkora sikere, mint idebenn. Legutóbb Európa legjobb értelemben vett legkonzervatívabb parlamentjének, a bajorokénak az elnök asszonya nem állt vele szóba. Meglepetésünkre a hazai sajtó ezt az eseményt besorolta a többi, a kormányzat szereplőit érintő, immár szokásos kritikai megnyilvánulások tárházába. Pedig e mögött sokkal nagyobb teljesítmény rejlik. Hogy éppen a bajorok részéről jött és éppen a parlament elnökét érte az elutasítás, az nem kevesebbről, mint a magyar parlamentáris demokráciáról szól, a magyar demokrácia egészéről, amelyet a bajorokéhoz hasonló fölfogásúnak hirdetett jobboldali többség működtet. Ezt aztán nem lehet semmiféle, a legnyakatekertebb magyarázattal sem úgy értelmezni, hogy egy balliberális nyomásra történő politikai lépés volt, hiszen aki ismeri Németország második világháborút követő politikájának történetét, az nagyon is jól tudja, hogy a CSU sokszor még a vele szoros szövetségben lévő, a vele együtt kormányzó CDU-t sem kímélte, ha saját originális alapelveit, szociális elkötelezettségét és valóban keresztény-nemzeti identitását kellett védelembe vennie.

De mit tehet a parlament elnöke arról, hogy Európa kritikus módon kezeli a magyar kormányzatot? Hogy a végrehajtó hatalom által beterjesztett törvényjavaslatokat a törvényhozó hatalom kormánypárti többsége rendre megszavazza? Hiszen ő csak az ülést vezeti. – Ezek a fajta mentegetőzések azonban csak abban az esetben állnák meg a helyüket, ha a házelnök nem pártkatonaként viselkedne. De hát ő tudja, mi a hűség. Amit sem a volt köztársasági elnök, Sólyom László és az alkotmánybíró, Stumpf István sem tud. Az egyikük sértettségből, a másik hálátlanságból felejtkezett el a hűség nemes eszméjéről. S mindezt éppen a házelnök nyilatkoztatta ki. Teheti, mert ő aztán igazán nem felejt: ő már a rendszerváltoztatás előtt elsajátította a „Hűség a néphez! Hűség a párthoz!” közismert jelszavát.

Nemcsak barátok, elvtársak

Szerettük volna hinni, hogy ennél a reménynél lelkesítőbbek is kínálkoznak a magyar demokrácia számára. Ámde legutóbb a Bajnai Gordon érkezésére várakozó szocialisták egyik – hangsúlyozottan a fiatalabb generációhoz tartozó – személyisége azt nyilatkozta, hogy székházukba nemcsak egy barátot, hanem az elvtársukat várják. Persze erre azt is mondhatnánk: legalább őszinte! De hát miért is ne lenne éppen itt, politikai éle-tünknek ezen az oldalán erősen jelen az a reminiszcencia, ami a másik oldalon – ügyesen leplezve bár, de – ugyancsak jelen van?

Ha mindenáron mentséget akarunk keresni, lehet találni. Csakhogy a mentegetőzésekből elegünk van. Sokkal célszerűbb tudomásul venni, ami most már a magyar sajtó egészének szinte egyöntetű megfogalmazása nyomán amúgy is tényszerű: amit korábban általánosságban ellenzéki összefogásnak neveztek, az mostanára baloldali avagy a baloldalon szerveződő ellenzéki összefogás lett.

A jobboldal megszólításának a kérdése persze amúgy is csak igen vázlatosan, elnagyoltan és kevés meggyőződéssel volt körvonalazva. Sokkal fontosabbnak látszott a lehetséges miniszterelnök-jelöltek közötti rivalizálás. Habár a jelöltség fényévnyi távolságra van a tényleges tisztségtől. Ha pedig a távolság nem nagyon akar csökkenni, akkor fölösleges akkora feneket keríteni neki. Annál is inkább, mert volt példaadó előzmény, amikor a Fidesz elnöke – a bekövetkező eredmény tudatában – maga helyett Bod Péter Ákost jelölte miniszterelnöknek. Ez is csak egy politikai csíny volt. Hiszen könnyű, a legkönnyebb dolog a világon az embernek arról lemondani, azt odaadni, ami nincs a birtokában.

Nagyobb a baj azonban, ha azt is elveszítjük, amit jószerével meg lehetne szerezni. Ha arról mondunk le, ami nélkül a vállalkozás sikerét kockáztatjuk. Ha általános érvényű üzenet helyett pusztán a baloldali választók visszahódítására korlátozódik a figyelem. Ha egy kezdetben széleskörűnek hirdetett összefogás beszorul a politikai paletta egyik oldalába. Merthogy – legalábbis ez idő szerint – kétségtelenül beszorult.

S ez akkor is így van, ha a szocialisták választmányával zárt ajtók mögött lefolytatott tanácskozásról kiszivárgott, hogy a felek – az előzetes nyilatkozattal ellentétben – nem is voltak annyira barátságosak. Talán elvtársak se. S itt Paul Ricoeur megállapítására gondolhatunk hálával, aki szerint az ember nem esik egybe önmagával. Lehet a valóságban annál kisebb, de nagyobb is, mint amit önmagáról gondol. Az egyeztető tanácskozáson a résztvevők között az előrejelzésben szereplő egyetértésből kevesebb látszott, ami viszont a széles közvélemény számára akár többet is jelenthet. Mert nyitva kell hagyni egy ajtót még azok számára is, akik a másik oldallal együtt nevetnek, mert nem vették észre, hogy az ő hátukra is került az össznépi mulatságot kiváltó cédulákból – ahogy a Karinthy-novellában olvasható.

Rosszul gondolják a szocialisták, ha azt hiszik, hogy csak ők vitték el a balhét. Ha így lenne, akkor ez az összefogás valóban nem lenne, nem lehetne több, mint egy párt belügye. Másrészt túl kell esni azon a magyar politikai életben tapasztalható gyermekbetegségen, hogy az együttműködéshez egymás bőrébe kell bújni. Hogy az összefogásban részt venni szándékozóknak mindenben egyet kell érteniük. Nem kell! Ez nem az elvtársak ügye. Nem is csak a barátoké. Még rokonszenvezni sem kell egymással. Elég, ha néhány dologban – netán egyetlenegyben, a legfontosabban – szót tudnak érteni, és képesek egy időre félretenni az ellentéteiket.        

Rövidesen elválik, hogy a következő megállapodások során bővül vagy szűkül az ellenzéki összefogás mozgástere. De addig egy pillanatra se nyugtassák magukat azzal, hogy az nevet, aki a végén nevet. Mert a végét, a befejezését még számos politikai csínytevés odázhatja el.

Olvasson tovább: