Kereső toggle

A felesleges ember

Írók, akik a lélek mélyrétegeit kutatták

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Felmérések szerint a világon a legtöbbet az oroszok és az izraeliek olvasnak, a magyarok viszont nem tartoznak a sokat olvasó nemzetek közé. Pedig a világirodalomban – és különösen az európaiban – számos olyan szereplő bukkan fel, akiknek jelleme sok tanulsággal szolgál, akár még modern korunk számára is. Ezekből szemezget ez az írás.

A legfrissebb kimutatások szerint a nyugati fiatalok egyre több orosz irodalmat olvasnak, maguk az oroszok pedig a világon a legolvasottabbak. Ahogy egyszer Jancsó Miklós fogalmazott, a hosszú téli estéken nemigen marad más hátra az oroszok számára, mint olvasni - és remekműveket írni. Az orosz irodalom nagyságát, mélységét és jelentőségét nehéz lenne eltúlozni. Mások mellett Puskin, Gogol, Lermontov, Csehov és Turgenyev az emberi lélek mélyrétegeit kutatta, és megteremtette a „felesleges ember" típusát, akinek sorsa, gondolkodásmódja ma is meglepően modernnek és aktuálisnak hat.

A felesleges ember a 19. századi orosz irodalom egyik alaptípusa. Olyan karakterek tartoznak ide, akik általában tehetséges, művelt, nemesi származású emberek, de nem találják helyüket az életben. Sok mindennel próbálkoznak, hogy unalmukat elűzzék, de nem jutnak semmire, emiatt cselekvésképtelen, kiábrándult, kallódó emberek lesznek.

Az egyik leghíresebb felesleges ember Jevgenyij Anyegin, Puskin verses regényének címszereplője. Anyegin nemesi családból származik, és jó nevelést kap ahhoz, hogy a társasági életben feltalálja magát. Szentpétervárott él, bálokba, színházba jár, amit azonban hamar megun. „Nem: már kihűlt s pihenni vágyik, / megunta a világ zaját, / a nők sem bűvölték sokáig, / udvarlásban már célt se lát; / Fárasztja hűtlenség, csalárdság, / untatja már barát, barátság" (Áprily Lajos fordítása). Aztán Anyegin egy vidéki birtokot örököl, ezért odaköltözik. Barátságot köt egy Lenszkij nevű költővel, aki a Larin család lányába, Olgába szerelmes.

A két ifjú ellátogat hozzájuk. Olga nénje, Tatjána szerelmes lesz Anyeginbe, és ezt levélben bevallja neki. Anyegin elutasítja, Olgának kezd el udvarolni, ami miatt Lenszkij párbajra hívja ki. Anyegin végül megöli barátját. Nyolc évvel később Anyegin visszatér a városba, ahol találkozik egy idős herceggel. Kiderül, hogy a herceg felesége Tatjána. Anyegin rájön, hogy szereti a hölgyet, és ezt személyesen bevallja neki. Tatjána elmondja, hogy még mindig szereti, de a házastársi hűség előbbre való számára, mint a szerelem. A műnek, amit az orosz élet enciklopédiájának tartanak, az igazi főhőse Tatjána, aki valódi jellemről tesz tanúbizonyságot. Anyegin viszont, bár nagyra hivatott, nem talál értelmes életcélt, ezért fölöslegessé válik. Szánja, de egyben csodálja is a Lenszkij-féle romantikus rajongókat, akik szerinte illúziókban élnek. Anyegin terméketlen életén keresztül kritikát kap a meddő, elmaradott orosz valóság is, amelyben a vidéki élet tespedő, a városi élet pedig felszínes.

Anyegin karakterével mutat rokonságot Pecsorin, Lermontov Korunk hőse című művének főszereplője, aki - akárcsak Puskin hőse - egy észak-oroszországi folyóról kapta a nevét, és a kiábrándult nemzedék tagja. Lermontov lazán összefüggő elbeszélések segítségével meséli el Pecsorin történetét, aki szintén a felesleges emberek közé tartozik. Pecsorin alakjában Lermontov tulajdonságai, sorsában az író sorsának fordulatai köszönnek vissza. Korunk hőse tehetséges, jobb sorsra érdemes ember, de mivel nem tudja adottságait kibontakoztatni, byroni hőshöz méltóan cinikussá és kiábrándulttá lesz. Nagyszerű fizikai és szellemi képességekkel rendelkezik, de nem használja fel őket nemes célokra. Vándorol Oroszország-szerte, de semmit nem talál, ami a belső űrt be tudná tölteni. Sem a hagyományokat, sem az emberi kapcsolatokat nem tiszteli. Pusztán unalomból átgázol embereken, és tönkreteszi őket. Végül életunt lesz, és hamarosan meg is hal. Lermontov is a kor jellegzetes jellembetegségét ábrázolja, de ő maga is bevallja, hogy az orvoslás módja ismeretlen számára. (Lermontov egyébként kaukázusi katonai szolgálata idején vált nagy költővé, és Puskinhoz hasonlóan párbajban halt meg.)

Az orosz irodalom első felesleges embere azonban Gribojedov: Az ész bajjal jár című vígjátékának főszereplője, Csackij. Ő is magányos, művelt byroni fiatal nemesember. Szeretne javítani a környezetén, amelynek maradiságát ostorozza, de társasága végül kiveti magából, ő pedig elmenekül Moszkvából. Csackij azoknak a tehetséges orosz irodalmi hősöknek a hosszú sorát nyitja meg, akik a (cári) önkény körülményei között szenvednek attól, hogy a társadalom sem az emberi méltóságot, sem a tehetséget nem ismeri el és nem karolja fel. Személyiségük lényegéből fakadó szerepigényük nem talál beteljesedést, mivel elmaradott, visszahúzó környezetük más szerepeket kínál fel. Ezeket elutasítják, kiábrándultan magukba fordulnak, és pusztítják önmagukat, illetve környezetüket.

A byroni hőst viszont, akiből sokat merítettek az orosz felesleges ember ábrázolói, természetesen az angol és az egész európai romantika nagy alakja, George Byron teremtette meg. Childe Harold című költeményének hőse az európai szabadságmozgalmak közepette bebolyongja Dél-Európát, amelynek egzotikus népei, városai, tájai sorra megjelennek a műben.

A Childe Harold nyomán a romantika legfőbb védjegye lett a kiváló intellektuális képességekkel rendelkező főhős kiábrándultsága, a tettek hiábavalóságából táplálkozó fáradt közönye, világfájdalma, individualizmusa, elvágyódása, a tekintélyi rend elleni lázadása, önpusztítása, cinizmusa, hősies gesztusai, embergyűlölete és szexuális kicsapongása. Ez az életérzés divat - némelyek szerint valóságos járvány - lett Európában, és alighanem beépült az európaiak kollektív tudatalattijába.

Ugyancsak a csalódott, az élet értelmét kutató irodalmi hősök közé tartozik Goethe Faustja. Az idősödő doktor okkult praktikákkal foglalkozik, megidézi például a Földszellemet. Érzi azonban, hogy tudománya erősen korlátozott. „Ó, jaj, a filozófiát, / a jog- s az orvostudományt / és - haj! - a teológiát: / mind buzgón búvároltam át. / S most mégis így állok, tudatlan, / mint amikor munkámba fogtam" (Jékely Zoltán fordítása). Faust meghasonlott, megfáradt, már az öngyilkosságra készül, amikor meghallja, hogy a húsvéti templomi kórus Krisztus feltámadását hirdeti. Ez visszatartja. Később megjelenik neki Mefisztó, vagyis maga az ördög, a tagadás megtestesítője, aki kihasználja, hogy a tudós kiábrándultnak érzi magát, és szövetséget köt vele: az ördög elveheti Faust lelkét, ha Mefisztó segítségével a tudós megtalálja a boldogságot és megelégedettséget. Az első kísérlet a boldogságkeresésre a szerelem. A szépséges Margittal való kapcsolata azonban gyilkosságok sorozatába torkollik: megölik a lány anyját, bátyját, majd újszülött gyermekét. Faust ráébred, hogy ő az oka mindennek, és kétségbeesetten esedezik a lány üdvösségéért. A második részben Faust a császár udvarában szolgál, és szellemidézéssel meg egy lombikember létrehozásával foglalatoskodik. Aztán elhatározza, hogy visszahódítja a tengertől a földet. A halottak ártó szellemei már a sírját ássák, de Faust azt gondolja, hogy az ő nagy műve készül. Úgy érzi, hogy az alkotómunkában megtalálta az élet értelmét, a legszebb pillanatot, és ezt ki is mondja. Mefisztó viszont már mozgósítja seregét, hogy elvigyék a lelkét, de angyalok lépnek közbe, és ők viszik el Faustot. A tudós sorsa azt példázza, hogy az ember akkor a legsérülékenyebb és leginkább nyitott Mefisztó kísértésére, amikor a legnagyobb akadályokba ütközik egyénisége kibontakoztatásának útján. Goethe felfogásában azonban a tevékeny ember nem vallhat kudarcot: a legnehezebb pillanatban érkezik a megváltás.

Alighanem a világirodalom legnagyobb szkeptikus hősei közé tartozik Shakespeare Hamletje. A dán királyfi nehéz helyzetben találja magát: apja, a nemrég elhunyt Hamlet király halála után annak bátyja, Claudius sietve feleségül veszi az uralkodó özvegyét. A király szelleme tudatja Hamlettel, hogy Claudius megmérgezte, és felszólítja, hogy álljon érte bosszút. Hamlet nem teljesen bizonyos a szellem megbízhatóságában, ezért őrültnek tetteti magát, és kivár. A melankolikus, sápadt és fekete ruhát viselő Hamlet az életet üresnek és kisszerűnek érzi, ezért már a szellem megjelenése előtt foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata. Hamlet egyik legfőbb jellemzője a hitetlenség, a szkepszis: „Az elszántság természetes színét / a gondolat halványra betegíti; / Ily kétkedés által sok nagyszerű, / fontos merény kifordul medriből / s elveszti tett nevét" (Arany János fordítása). Hamlet éles szemmel látja környezete és saját hibáit, és arisztokratikus magaslatról lenéz mindenkit. Semmiféle tekintélyt nem tisztel. Kételkedik a jó létezésében, de a gonoszéban már nem. Élete saját maga és világfájdalma körül forog, és végül meddő, befejezetlen marad.

A Hamlettel egy időben jelent meg Spanyolországban a 17. század elején az első modern regény, a Don Quijote. (Érdekes egybeesés, hogy Shakespeare és Cervantes egy napon halt meg.) A búsképű lovag azon (kevés számú) hősök közé tartozik, akik önmagukon túl keresik az élet értelmét, és megtalálni vélik. Igaz, feltétlen hite egy elképzelt világra irányul, ezért ábrázolása komikus. Cselekedeteinek fő motívuma mégis a hit, az igazságkeresés, ami szolgálatot és önfeláldozást kíván. Teljes valójával elkötelezi magát az ideáljának, ami miatt mindenfajta megpróbáltatást hajlandó elviselni. Életének értelmét találja abban, hogy a gyengék és elnyomottak védelmezője, és soha nem kételkedik abban, hogy sikerrel jár. Don Quijote hagyománytisztelő, de szereti a szabadságot, és mások szabadságát is tiszteletben tartja. Mivel egy cseppet sem kételkedik eszméiben, duzzad a tettvágytól, és azonnal akcióba lép, ha szükségesnek látja. A lovag azonban halálos ágyán mindenkitől bocsánatot kér. „Don Quijote de la Mancha voltam, s most - mint már említettem - a jó Alonso Quijano vagyok" - mondja, arra utalva, hogy bár végül minden füstként eloszlik a világon, a jó cselekedetek mégsem múlnak el nyomtalanul...

Olvasson tovább: