Kereső toggle

Miért válnak zsarnokká a gyerekeink?

Avagy: a gyermekkor elrablása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ezzel a címmel jelent meg minap Michael Winterhoff gyermek- és ifjúsági pszichiáter könyve, aki élesen bírálja azt a modern, leginkább az 1968-as lázadó generáció által kialakított divatos nevelési módszert, amely „kis felnőttként”, extrém módon egyenrangú partnerként kezeli a gyermekeket. A német orvos véleménye szerint – aki nem lecsúszott helyzetű, hanem inkább a jólétben élő középosztálybeli családok problémáival foglalkozik – ezzel elrabolják a gyerekek gyermekkorát, aminek az a következménye, hogy a fiatalok nem érnek meg lelkileg, és beteg lelkű felnőtté válhatnak.

Winterhoff a könyv első fejezetében hosszasan elemzi, konkrét példákon mutatja be, hogy milyen viselkedési zavarokkal találkozik praxisa során. Ezeket arra vezeti vissza, hogy az elmúlt évtizedekben, de főleg a kilencvenes évek elején divatos lett Németországban, hogy az oktatásban elsősorban a túlzott partnerséget és a gyermekek igényeinek olykor luxusszintű kiszolgálását helyezték előtérbe. Az óvodákat fitneszedzésekkel, balettórákkal, illetve különleges nyelvtanulással hirdetik, miközben a nevelőkre már nem mint „iránymutató vezetőkre", hanem mint szórakoztatásért felelős munkatársakra tekintenek. A gyermekeket már nagyon korán egyéniségként kezelik, holott nyolc-, kilencéves korukban kezd csak a személyiségük formálódni. Hibásan úgy tekintenek a gyermekre, mint aki érzelmileg képes komoly dolgok megértésére, a felnőttek (különösen szüleik) partnerévé, barátjává válni.

Ennek a gondolkozásnak egyik alaptézise az, mikor a szülők azt hangsúlyozzák, hogy mennyire „kis egyéniség" a gyermekük, miközben a szerző tapasztalatai szerint újabban egyre több csemete még a hároméves korra elvárható szobatisztaságot sem éri el, nemhogy (miként sok szülő reméli, vágyja) zseni lenne. Winterhoff azt figyelte meg, hogy az óvodai és iskolai nevelők újabban ahelyett, hogy „iránymutató tekintélyből" helyben megoldanák a gyermekek problémás viselkedését, inkább diagnosztizálják a „bajt", és továbbküldik a gyermekeket pszichológusokhoz. A szülők és a pedagógusok ugyanis inkább arra „hajtanak", hogy a gyerekek fogadják el őket, holott a problémák többségét maguk is meg tudnák oldani, ha megfelelő lenne a tekintélyük, illetve használnák azt.

Hipermodern szülők, viselkedészavaros gyerekek

A német pszichiáter szerint a felnőtteknek a gyermeknevelés során éles határvonalat kell húzniuk maguk és gyermekük közé, ami persze még véletlenül sem jelenti a ridegséget és a szeretetnélküliséget.

A gyermekek korához mérten szükséges a dédelgetés, ölelgetés és fejsimogatás, de jó, ha tisztában vannak a szülők azzal, hogy milyen fejlődési szakaszokból áll a lelki érettség kialakulása. A gyermeknevelés célja, hogy minden „szakaszon" átjusson a gyermek, és kialakuljanak nála olyan pszichés funkciók, mint a frusztrációtűrés, a lelkiismeretesség, a munkához való hozzáállás, munkamorál vagy a teljesítőképesség.

A fejlődési lépéseket a gyerek akkor tudja bejárni, ha a szülők az adott szakasznak megfelelően bánnak velük. Súlyos tévedésnek tartja a szerző, hogy olyan döntéseket és ezzel „terheket" is rábíznak a szülők a gyermekekre, amelyeket a pszichés fejlődési szakaszukhoz képest nem tudnak meghozni, elhordozni. Találkozott olyan esettel, amikor az anya a tinédzser lányával beszélte meg a bizalmas párkapcsolati problémáit, aminek az lett a következménye, hogy a lánya tizenöt éves korára koravénné vált. Nem nevelendő gyermekként, hanem partnerként, „kis felnőttként" tekintett lányára, amivel elrabolta a gyermekkorát.

Az 1968-as „forradalom" előtt létezett a felnőttek és a gyerekek különálló világa, s ezek között éles határvonal volt. A felnőttek intuitív módon másként beszéltek a gyermekek jelenlétében, a (kis) gyermekek lelke nem terhelődött meg olyan családi ügyekkel, mint például az anyagi kérdések, a betegségek vagy éppen a szexualitás. Winterhoff azt is kiemeli, hogy a média is „beavatkozott" a családi életbe: megváltozott a társas kapcsolatok minősége, mert nagyon sok információt nem képesek az emberek feldolgozni, a „rosszhír"-dömpingben lelkileg kifáradnak, így a gyermekekben keresnek érzelmi társat, amire viszont a gyermekek az éretlenségük miatt nem alkalmasak.

A német pszichológus sajnálatosnak tartja, hogy három-hat éves gyermekeket sok esetben zsenge koruk ellenére önálló személyiségként kezelnek. „Ha tovább terjed ez a modernnek tartott, de fontos neurológiai ismereteknek ellentmondó felfogás, és netán a gyereknevelés kizárólagos módjává válik, elkerülhetetlen, hogy a gyermekeinktől erőn felülit követeljünk. Így válik szükségszerűvé, hogy királyfik, szörnyetegek és zsarnokok legyenek belőlük, mert senki sem érzi feladatának, hogy kijelölje számukra a helyes utat ahhoz, hogy értelmes lényekké váljanak, akik képesek beilleszkedni a társadalomba" -írja Winterhoff.

Mindennek a következménye, hogy a modernitás ellenére a gyermekek egyre rosszabb eredményeket érnek el az iskolában (egyre nagyobb arányban küszködnek beszéd- és írás-, valamint tanulási zavarokkal), aminek sokszor az a következménye, hogy a tanárok is akarva-akaratlanul lejjebb viszik a színvonalat. Sőt, a társadalmi elvárások is lejjebb „csúsznak" a fiatalok esetében. A következmény drámai lehet: hisztiző, zsarnok kisgyermekek, a szülők és tanárok iránti tiszteletet nem ismerő tizenévesek, munkába állni képtelen, erőszakos fiatalok.

Michael Winterhoff szerint a félrenevelt tinédzserkorú gyermekek esetében a hirtelen elkezdett büntetés is az ellenkezőjét válthatja ki, mert a gyermekek azt a következtetést fogják levonni, hogy az ilyen magatartásukkal is irányítani tudják a felnőtteket. A szülők és a nevelők ilyenkor olyan hatalmi harcokba bonyolódnak bele a gyermekekkel, amelyeket eleve nem nyerhetnek meg, s közben a gyermekek előtt nevetségessé válhatnak.

A kapcsolati káosz a pszichiáter szerint azzal állítható helyre, ha a gyermekeket a fejlődési korszakukhoz mérten nevelik.

A hanyatlás lépcsőfokai

A szerző három egyre problémásabb kapcsolati viszonyt ír le: a már említett „beteges" partneri viszonyt; a projekciót, amely már az a szint, amikor a felnőtt alárendeli magát a gyermeknek, és az utóbbi veszi át az irányítást; ám ennél még súlyosabb a szimbiózis, mikor a felnőtt pszichéje egybeolvad a gyermekével. Ez utóbbi esetben, amikor valami rosszat tesz a gyermek, akkor a felnőtt nem tudja, nem képes felelősségre vonni, mert úgy érzi, hogy a gyermek a saját „testrésze". Ilyenkor a szülők észre sem veszik sokszor, hogy gyermekük rosszul viselkedik.

A könyv deklaráltan azoknak akar szólni, akik a szerzővel együtt meg kívánják akadályozni, hogy társadalmunk egyszer csak gyűlölni kezdje saját, félrenevelt gyermekeit, és szembeforduljon velük. Michael Winterhoff maga is úgy gondolja, hogy a kötete társadalmi vitát robbanthat ki. Való igaz, hogy vitára ingerlő a könyv némely állítása, de aktualitása nehezen tagadható.

Olvasson tovább: