Kereső toggle

Feltűrt ingujjal nekigyürkőzni

Az új polgármester ünnepi vacsorája Toszkánában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Szólni kéne a szomszéd Leila fiújának, hogy kiégett az égő az utcai lámpában” – mondja az idős Rometta néni egyik reggel. Így tudjuk meg, hogy Leila vőlegénye nyert a polgármester-választáson, jobban megnézve tényleg ő szerepel a plakátokon szerte Gaiole in Chianti járásban. Pár nappal később személyesen is gratulálunk a harmincnégy éves Michele Pescininek, aki meg is invitál a másnapi festára, egy ünnepi győzelmi lakomára.

Péntek este, amikor megérkezünk a vacsorára, tele van a terem az asztaloknál ülő emberekkel, nekünk már csak a teraszon jut hely, de ezt cseppet sem bánjuk. Ráadásul így az egyik szomszédunk, a szicíliai Vito (kinézetre tiszta Denny De Vito) családja mellé kerülünk, a gyerekek is nagyon boldogok. Ennivaló az tényleg van bőven, különféle ragukkal elkészített tészták, panzanella, ami kenyérmorzsából, paradicsomból, sülthús-darabokból és más friss finomságokból készített toszkánai specialitás, valamint toszkánai sonkák, sajtok és szalámik, rengeteg házi sütemény és egy vagon cseresznye. Biztatnak, hogy együnk, amennyi belénk fér, és öntenek is a poharunkba, hogy kóstoljuk meg az egyik helyi borspecialitást, a vinsantot. Egyszer csak hátulról megölelget valaki, simogatni kezdi a hajamat, amely gesztusok itteni teljes hétköznapiságát a tartózkodóbb magyar viszonyok és a kezdeti fura érzések ellenére kezdjük megszokni. Eközben berobban az ajtón egy jókedvű harmonikás kisöreg, nyomában társaival, és nagy hévvel belevágnak az Avanti Popolo kezdetű dalba. Néhány dal után beszáll egy szaxofonos is, segítségével mindenki együtt énekli tovább a „Bella ciao”-t. Vito, a szicíliai elkurjantja magát, ő ezt a dalt annyira szereti, hogy libabőrös tőle.
Michele Pescini száztíz szavazattal kapott többet, mint helyi ellenfele. A legnagyobb arányú győzelmet szülőhelyén, Monti in Chiantiban aratta. Köztudomású, hogy mindössze három szavazatot kapott például Brolióban, ahonnan ugyanakkor legalább harmincan vannak itt a vacsorán, nagyrészt tehát olyanok, akik nem is rá szavaztak. Az utcákon még kint vannak a plakátok, ideiglenes, bádogból készült falakat is felállítottak erre a célra, máshová nem volt szabad ragasztani. Teljesen kulturáltan néz ki, senkié nincs összefirkálva vagy letépve, leragasztva.
Kérdezgetjük közben a helyieket, hogy mit jelent számukra a polgármesterváltás, azon kívül, hogy örülnek, hogy a szimpatikus és közülük való Michele nyert. A hétköznapi életben nem túl sokat, de még a városházán dolgozó irodai alkalmazottaknál sem jellemző az ötévenkénti váltás, van, aki húsz éve ott dolgozik. Itt a szicíliai értelemben vett maffia nincsen, viszont olyan fura eset azért előfordul, hogy mindig egy bizonyos kertészeti vállalkozás szállítja a virágokat a közterekre meg az ünnepekre évi kétszázezer euró értékben.
A közbiztonság döbbenetesen jó, egyszerűen nem emlékeznek olyan esetre, hogy bárhová illetéktelenül bement volna valaki, pedig a bejárati ajtókat alig zárják, az autókban meg gyakran benne van a kulcs. Talán fura, de ezeken a szőlő- és olajfaültetvények között fekvő településeken komoly gond a parkolás, ugyanis minden családnak több, átlagosan három autója és néhány robogója is van, amelyek már a mi érkezésünk előtt is egymás hegyén-hátán álltak. Azonban itt a budapestivel gyakran teljesen ellentétes közlekedési gesztusok dívnak, ha valaki sokáig gondolkozik, hogy merre kanyarodjon az útkereszteződésben, akkor sorban állnak mögötte csöndben, és kivárják, míg eldönti (megtörtént eset). A lámpavillogás azt jelenti, hogy meg ne próbálj elém kikanyarodni vagy zavarni, a dudálás pedig azt, hogy gyere nyugodtan, el foglak engedni. Az a mobillefedettség, ami itt van, Magyarországon tüntetéseket robbantana ki, míg például ha az olasz gyerekek olyan menzát kapnának, mint a magyarok, az itt keltene felzúdulást.
Közben megismerkedünk egy hetvenhat éves öregúrral, Vittorióval, akiről az itteni idős emberekhez hasonlóan messziről virít, hogy nagyon szeret élni. Földművesként élt egész életében, napi tizenkét-tizenöt órát dolgozva. Ma is egyfolytában talál valami matatnivalót az olajfaültetvényén meg az állataival. Kérdezzük tőle, hogyan kapcsolódik ki, néz-e például tévét. „Nem, azt legfeljebb a feleségem nézi, én inkább itt beszélgetek délutánonként a többiekkel a klubban. Csak úgy együtt vagyunk majdnem mindennap, hogy örüljünk egymásnak, vagy kiülünk a ház elé beszélgetni.”
„Neked akcentusod van!” – rikkantja el magát egy testes, elegáns fickó. „Persze, mert magyar vagyok. És neked miért?” „Én Michael vagyok Kansas Cityből, itt vezetek San Sanóban egy klubot.” Így áll elő többedszer az a helyzet, hogy olaszul sikerül egy amerikaival beszélni, miközben mindketten kifinomultabban kommunikálunk angolul, ám a körülöttünk lévők meg az egész helyzet miatt valahogy így természetesebb. Ellenállhatatlan stílusával Michael pillanatokon belül kiragadja a százharminc négyzetkilométernyi terület és kétezer-nyolcszáz lakos életét ezentúl öt évig befolyásoló újdonsült polgármestert barátai köréből, így megtudhatjuk, hogy a városi elöljáró zsenge kora ellenére dolgozott már Brüsszelben, és hosszú évek óta részt vesz a városházán folyó munkában. Amikor arról kérdezem, hogy mi lesz az, amit ő másképp csinál majd, mint a többiek tettek volna, fejlesztésekről kezd beszélni, miközben a legyőzöttek plakátjaikon a hagyományokat hangsúlyozták. A politikai ellenfeleiről pedig így nyilatkozik: „Emberileg semmi gondunk egymással, ismerősök vagyunk, ha találkozunk, köszönünk, beszélgetünk is. Barátok azért nem vagyunk, például egyik sincs itt ezen a vacsorán.”
A magyar és az olasz korrupciós problémák között sok hasonlóság van, ugyanakkor az emberek hétköznapi jóérzését valahogy nem járja át annyira a politika, mint nálunk, még akkor sem, ha Berlusconi neve azért elő-előjön vicces megjegyzések kiséretében. Itt kultúrája van egymás segítésének, ebből kívülről érkezettként mi is számos alkalommal részesültünk. Ahogy a negyvenöt éves gazdálkodó, Simone fogalmaz, Olaszországban végül is soha nem volt kommunizmus, úgyhogy az emberek nem az államtól várják a problémáik megoldását, hanem mindig készen álltak egy itteni kifejezés szerint „feltűrt ingujjal nekigyürkőzni” a munkának.
Hazafelé sétálva Vito mutatja, hogy nézzük, vörös a hold, öt  napon belül eső lesz. Higgyük csak el – kiskorában szicíliai nagypapájától tanulta –, fogadjunk egy kávéba. „Biztos vagy benne, hogy meg akarod kóstolni a magyar kávét?” – kérdezzük. „Ne izguljatok, kóstoltam már, mikor Debrecenben jártam kamionnal, és mégis itt vagyok!” – mondja nevetve.

Olvasson tovább: