Kereső toggle

A chatelés volt az életem

Becsapottak klubja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fiatal férfinak adta ki magát a huszonéves Vali, és úgy szédítette a
lányokat az interneten – bár ezzel az erővel akár magukat lánynak tettető
férfiakat is becsaphatott volna. A chat ma már – a korlátlan internetnek is hála
– össznépi szerepjátékká vált, amibe meglehetősen kockázatos belemerülni. Nem
kevesek szórakozásáról van szó, hiszen a GfK kutatóintézet szerint a magyar
fiataloknak szinte csak virtuális barátaik vannak. A józan határt nehéz
meghúzni, miközben Vali tapasztalata szerint skizofrénia, nemi identitászavar,
kóros netfüggőség és totális magány lehet az ára a több verzióban működtetett
virtuális személyiségnek.

Hogyan került a chat közelébe?

–Az egyetemen, amikor a számítógépteremben felsőbb éveseket hallottam
beszélgetni a chatelésről. Kíváncsiságból kipróbáltam én is. Hu- szonkét éves
lehettem, amikor elkezdtem, és négy-öt évig voltam benne. Megtetszett, mert így
jóval könnyebb kapcsolatot létesíteni másokkal: nyitottabb, lazább mindenki.

A nyitottság miben nyilvánul meg?

–Fél óra ismeretség után nem fogok egy idegen embernek olyat elmondani, mint
amit a chaten leírok. Van, aki eleve azért megy fel, hogy a legdurvább
magánéleti problémáit kiteregesse a „közösbe”, ahol harminc-negyven-ötven ember
olvassa egyszerre. Ettől vár megoldást, hogy majd valaki reagál rá. Írásban
nagyon sokan szeretnek segíteni a másiknak, és „bölcs” tanácsokat adni. Ez nem
kerül semmibe. Viszont igen erős, ámde hamis kötődések jönnek így létre: az, aki
a chaten a legjobb barátom, nem valószínű, hogy a valóságban is segíteni fog
rajtam. Van olyan anyuka például, aki a chaten mindenkivel kedves, mindenkinek
segít, a házimunkát meg nem csinálja meg, a gyereket leordítja, ha vacsorát kér,
és csak a gép előtt ül, napi öt-hat órát. Azt láttam, hogy akik általában fent
vannak a chaten, azok saját maguk is olyan gondokkal küzdenek, amit nem tudnak
kezelni. Többnyire hosszan megbeszélnek mindent, de előre nem megy semmi tőle.

Hány emberrel tartotta a kapcsolatot?

–„Közösben” negyven-ötven emberrel, úgynevezett privátban volt, hogy
egyszerre hét-nyolccal is. Az évek alatt összesen több száz emberrel
beszélhettem, a tíz-tizenkét évestől a hatvanévesig. Az első chatszobában, ahová
felmentem egy kiválasztott nicknévvel, összejött tizenöt-húsz fő, akikkel élőben
is találkoztunk. Másfél évig jártunk közös programokra, de aztán szétment a
társaság. Ami a virtuális térben nagyon jól működik, az a valóságban egy idő
után tönkremegy. Ha a gép előtt megsértődik valakire az ember, akkor egyszerűen
kikapcsolja, de az életben kezelni kell a konfliktusokat.

Mikor jött össze ez a társaság?

–2002-2003 környékén. Akkor még nem volt elterjedve a korlátlan internet,
így rengeteg pénzem ment el erre, ami némileg visszatartó erő is volt. Ma már
viszont havi három-négyezer forintból korlátlanul lehet otthon internetezni, és
pont ez az, amitől igazán veszélyes.

Mi visz valakit a chatelésbe?

–Talán az unalom és a hiányérzet. Sokan úgy gondolják, hogy ami a valós
életben látszik belőlük, az nem azonos velük, nem tudják magukat megvalósítani.
A chaten viszont azt találnak ki magukról, amit akarnak, például, hogy három
diplomájuk van. Hacsak nem futnak bele egy valódi szakemberbe, nem fognak
lebukni. Nagyon sok a pánikbeteg is, aki nem mer a négy fal közül kimozdulni. A
chat nem javít a helyzeten, sőt, tudok olyanról, aki napokig nem mosdott, mert
nem mozdult el a gép elől. Sokan teljesen elvesztik a realitásérzéküket,
időérzéküket, mindent. A baráti társaságunk egyik tagját kirúgták a
munkahelyéről, mert egész nap chatelt. Ez is lehet függőség, ugyanúgy, mint a
fórumozás, blogolás vagy a játékok. Sokan inkább blogot írnak, és nagyon
személyes információkat adnak meg. Komolyabb számítástechnikai tudás nélkül
tudnék olyan adatokat begyűjteni emberekről, amivel simán vissza lehet élni.
Van, akit lelkileg terrorizáltak, SMS-eket írtak neki, hívogatták éjjel-nappal,
követték. Vagy ocsmány telefonokat kapott, mert kiderült, hogy egy
szexhirdetésbe tették ki az adatait.

Ön őszinte volt?

–Igen, kezdetben saját magamat adtam. Eszembe se jutott, hogy hazudjak, csak
élveztem, hogy sokféle emberrel tudok kapcsolatot teremteni. Nagyon sokan
informatikával foglalkoznak, aztán amikor a való életben is megismertük egymást,
jöttek a csalódások. Elmúlt a varázs. Akkor azt gondoltam, milyen érzés lenne
másnak adni ki magam. A legkeményebb az volt, hogy azzal csináltam meg ezt
először, akit a valóságban is ismertem, tulajdonképpen a barátnőm volt.

Ő tudta, hogy ezt a játékot űzi vele?

–Nem. Egyszer viccből hamis néven reagáltam egy kérdésére, fiúként, de ő
elzárkózott. Másnap eszembe jutott, hogy mi lenne, ha folytatnám. Felléptem
ugyanazzal a hamis nickkel, kerestem egy fotót is az interneten, és elküldtem
neki.

Kitalált egy ideális férfit?

–Igen. Amikor elkezdtem beszélgetni vele, olyan valakit kezdtem eljátszani
abban a szerepben, akivel én is szerettem volna találkozni. Ez a kettős játék
két éven át ment így, miközben barátnőkként élőben is tartottuk a kapcsolatot.
Végül beleszeretett abba a kitalált valakibe, akinek a nevében írogattam neki.
Nem volt visszaút: egyik hazugság jött a másik után, azt mondtam, hogy külföldön
vagyok, hogy baleset ért, hogy nincs pénzem, hogy ellopták a telefonomat, és
hónapokra eltűntem. Mellesleg szinte általános, hogy az emberek így szórakoznak
egymással, például megbeszélnek valahová egy találkozót valakivel, és utána a
közelben röhögnek a barátokkal azon, aki naivan elmegy, és vár rájuk.

Két év hosszú idő, főleg napi szinten, több órán keresztül chatelve. Hogyan
lett vége?

–Kiprovokáltam egy veszekedést, és szakítottam vele minden téren. De a
szereptől nem tudtam szabadulni. Más helyekre is be kellett lépnem, ugyanezzel
vagy más karakterekkel, és újrakezdeni más emberekkel – többel is egyidejűleg.
Kiszálltam egy-egy helyzetből, amikor kiéleződött, de rögtön el is indítottam a
másikat. Olyan ez, mint a drog, tudja az ember, hogy nem jó, de muszáj menni és
csinálni. És láttam, hogy nagyon sok jóhiszemű ember fenn van a neten.

Hogyan végződött a többi hasonló „kapcsolata”?

–Egy másik eset során tudtam végleg kijönni az egészből. Az a lány
Németországban tanult. Amikor komolyra fordult a kapcsolat, itt is próbáltam
eltünedezni, de egyre kevésbé tudtam megszakítani ezeket a kapcsolatokat.
Lelkileg nagyon mélyre kerültem, és ez átjött a vele való beszélgetéseinken is.
Nem sokkal később bizonyságot tett neki valaki, megtért, és utána már nekem – a
képzelt fiúnak – is csak Jézusról, Istenről volt hajlandó beszélni. Folyton
elhajtottam, de egyszer csak eltalált. Kezdettől éreztem, hogy nem jó, amit
teszek. Jogra jártam, bújtam a Btk.-t, hogy bűncselekmény-e, amit csinálok, de
nem találtam rá paragrafust.

Mit mond a jog a személyazonosság meghamisításáról?

–Csak akkor bűncselekmény, ha haszonszerzés céljából történik. Ez nem
nyugtatott meg. A lány meg addig beszélt nekem, míg megtértem: ő Németországban
beírta a chatablakba a megtérő imát, én meg Budapesten elmondtam hangosan. Ő
kint járt egy gyülekezetbe, ott ismerte meg a férjét is. Mindez 2005-ben
történt. Hosszas vívódás után e-mailben kértem tőle bocsánatot a hazugságokért,
de a valódi kilétemet akkor sem tártam fel – csak hónapokkal később, egy
személyes találkozás során a Hit Gyülekezetében. Oda az ő javaslatára
csatlakoztam, amikor éreztem: egyedül soha nem leszek képes leválni a netről.
Ismertem ezt a lányt fotóról, és mikor megláttam, félrehívtam, és elmondtam
neki, hogy én vagyok az, aki négy éven keresztül hazudott neki, köszönöm, hogy
bizonyságot tett nekem, és kértem, hogy bocsásson meg. Átölelt, és azt mondta:
nem haragszik. Ezt követően annak a másik két hölgynek is színt vallottam,
akikkel szorosabb kapcsolatba kerültem a chaten keresztül.

Mivel magyarázza ezt az egészet?

–Nem tudok rá racionális okot, talán a szeretetéhség.

Voltak elvonási tüneteid?

–Megtérés után már nem, mert eltűnt a vonzása, kijózanodtam. Előtte viszont,
ha nem volt valami miatt internet, akkor tiszta ideg lettem, dühömben szét
tudtam volna verni a gépet. Mára nagyon óvatos lettem a chattel. Próbáltam a
hitemről bizonyságot tenni a neten más függőknek, de rájöttem, hogy ez nem
működik. Vannak olyanok is, akik virtuális istentiszteleteket tartanak, és ezzel
letudják a közösségi életet. De ez nem leszokás, lényegében ugyanaz marad
minden.

Az iWiWről vagy MSN-ről mi a véleménye?

–Idő és idő, ráadásul nagyrészt feleslegesen. A messengeren saját adataikkal
szerepelnek ugyan az emberek, de többnyire olyan beszélgetések mennek több
óráig, amit telefonon két percben el lehetett volna intézni.

Végül is mi a határ?

–Nehéz kérdés. Bizonyos korlátok között hasznos az internet, a chat. Akkor
egészséges a dolog, ha ott van az ember a gép mellett, mégis elvan anélkül, hogy
bekapcsolná. És ha úgy érzi, hogy valami nem stimmel, akkor lehetőleg ne azoktól
kérjen segítséget, akikkel az interneten keresztül tartja a kapcsolatot.

Mit tehetnek a szülők?

–Sajnos a szülők nincsenek tisztában azzal, hogy a gyerekek mit csinálnak a
gép előtt. Nálunk amikor a szüleim lefeküdtek aludni, mindig szóltak, hogy
kapcsoljam ki a gépet. Vártam még egy órát, hogy elaludjanak, és újra
visszakapcsoltam. Aki benne van, az nem érzi, hogy ezzel baj lenne, azt hiszi,
teljesen normális, ha pár emberrel beszélget. De ez egy betegség. Sokan
felszámolnak minden kapcsolatot a való életben, és inkább a chaten élnek.
Egyszerűen minden gátlástól meg tudnak szabadulni az emberek, amikor több életet
élnek egyszerre.

Ez elég skizoid módon hangzik.

–Igen, a skizofrénia nagyon találó kifejezés. Amikor az ember belép egy
ilyen szobába, főleg ha nem saját magát adja, akkor teljesen átveheti az uralmat
ez a személyiség felette. Vannak, akik öt-hat karaktert tudnak egyszerre kezelni
úgy, hogy nem kavarodnak bele, mesterien megtanulnak hazudni. Vannak
házastársak, akik külön-külön chatelnek esténként: ahelyett, hogy leülnének
egymással megbeszélni a dolgaikat, felmennek chatszobákba, és kitárulkoznak
idegeneknek.

Pontosan hogy érti azt, hogy a karakter irányítást vesz az élet felett?

–Egy idő után a való életemben is belehelyezkedtem a fiú szerepébe. Ha a
valóságban jött egy nehéz szituáció, elkezdtem úgy gondolkodni, mintha ő lennék.
Fantáziálásba ment át az egész. Közben folyamatos bűntudat gyötört, tudtam, hogy
másokat tönkreteszek, de nem tudtam, hogyan hagyjam abba. Igazából nekik is
segíteni szerettem volna, szerettem volna „önmagamként” is megismerkedni velük,
mert értékes emberek, de rájöttem, hogy már erre sincs lehetőség. Annyi
személyes vonást, történetet is beletettem a kitalált illetőbe, hogy lebuktam
volna, amitől egyébként folyton rettegtem. Innentől kezdve én valahogy
elvesztem.

Mindebből semmi sem tűnt fel a környezetének?

–Kívülről ez az őrlődés nem látszott rajtam: egyetemre jártam, barátaim
voltak, sikereket értem el, de mégsem mentek a dolgok. Volt olyan, hogy egyetemi
barátokkal mondtam le találkozót, és inkább beültem a gép elé. Éreztem, hogy ez
egyre mélyebbre visz, egy spirál, ami egyre inkább húz lefelé, és nem tudok
belőle kitörni, mert amikor egyszer megpróbáltam, a vége az lett, hogy még több
embernek hazudtam.

Elidegenedtem az emberektől. Eljutottam arra a pontra, hogy biztos velem van a
baj. Saját magamat sem tudtam elfogadni: miért vagyok nő, és miért nem lettem
férfi, itt valami tuti el lett rontva. Fel kellett ismernem azt, hogy önmagam is
érték vagyok, a hibáimmal együtt is szerethető, és aki nem fogad el, az nem is
kell hogy elfogadjon.

Milyen érzés volt „kijönni” a függőségből?

–Szabadság. Kommunikálni kezdtem és tudtam is az emberekkel. Felnőttem,
rájöttem arra, hogy a konfliktusokat fel kell vállalni, és meg kell tudni
oldani. Vannak már valódi barátaim, akik számíthatnak rám és én is rájuk.
Másként mentem be vizsgákra, magabiztosabb lettem, tudtam, hogy ki vagyok, és
mit akarok. Azelőtt nem így volt.

Öt év kiesett az életéből?

–Semmi értelme nem volt visszanézve. Korábban nagyon sok időt töltöttem a
tévé előtt, sorozatokat néztem, tehát több mint öt évről van szó. Felszabadítja
az embert, ha bevallja, hogy hazudott, és bocsánatot kér, még akkor is, ha a
reakció nem feltétlenül neki tetsző.

Olvasson tovább: