Kereső toggle

Zárkózott magyarok

Gyanús a barátságos ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar ember hagyományosan nem túl barátkozós fajta – honfitársaink
egymáshoz való viszonyulását meglehetősen bizalmatlan, érdekorientált szemlélet
vezérli.

A vagyoni különbségek és a politikai nézetek minden korábbinál erősebben
meghatározzák nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek közti viszonyok alakulását
is. Viszont meglévő kapcsolatainkban előszeretettel kisajátítjuk és
kontrolláljuk egymást.



Fotó: Somorjai László

„Magyarországon az embereknek mindig is kevesebb barátjuk volt, mint a
hasonló korú és társadalmi helyzetű nyugati embereknek” – mondja Tóth Olga
szociológus. Ennek több oka is van. Egyrészt a sok munkával és stresszel járó
életmód, amit az emberek korábban is folytattak – gmk-zás, kalákában felépített
házak stb. –, nem hagyott sok fölös energiát a baráti kapcsolatok ápolására. A
rendszerváltozással a helyzet drámaira fordult: a krónikus időhiány, a vagyoni
különbségek növekedése, sőt a politikai nézeteltérések nemcsak meglévő
barátságokat ástak alá, hanem sok esetben házasságokat is, s egyben
megnehezítették az új kapcsolatok kialakulását is.

Leginkább szociális okokra vezethető vissza, hogy 1993 és 1997 között különösen
nagyarányú volt a baráti kapcsolatok leépülése a magyar társadalomban. A Tárki
kutatásai szerint 1993-ban az emberek egyötödének, 1997-ben már az egyharmadának
nem volt egyetlen barátja sem. A barátságok jelentős része ugyanis munkahelyi
kapcsolatból adódik, aminek nem tesz jót a fokozott létbizonytalanság, a tömeges
munkanélkülivé válás meg különösen nem. 1997 után pár évig megtorpanni látszott
az emberek elmagányosodása, majd ezt követően újból felerősödött: 2000 óta mind
a vagyoni helyzet, mind a politikai hovatartozás szerepe kimutathatóan
megnövekedett a kapcsolathálózatok kialakításában. Ma minél fiatalabb és
iskolázottabb valaki, annál több barátja van – különösen, ha férfi, pláne, ha
városlakó is egyben.

Az sem mellékes, hogy egyáltalán mit várunk a barátainktól. Egy kiterjedt
kutatás szerint az emberek fele kifejezetten egyoldalúan, énközpontúan
nyilatkozik a témáról: „értsen meg engem”, „hallgasson meg engem”, „elmondhassam
neki a gondjaimat”, viszont meglepően kevesen írták le kölcsönös, kétoldalú
viszonyként a barátságot.

Honfitársaink zárkózottságának legfőbb okát a szakember abban látja, hogy a
magyar társadalomban egy nagyon erős gyanakvás él a felnőttek barátkozásával
kapcsolatban. Hihetetlenül erősek a valamikori paraszti társadalom hagyományai:
a családon kívüli kapcsolatok kialakítása máig nem igazán kedvelt és elfogadott
dolog Magyarországon. A fiataloknak többnyire kiterjedtebb baráti körük van, de
ha valaki megházasodik, vagy tartós kapcsolata lesz, attól kezdve a párjával
bezárulnak, elkezdik egymást borzasztó szorosan tartani, kisajátítani. Sőt, a
külvilág, a szülők is rossz szemmel nézik a külső kapcsolatokat, mondván: minek
jár el az illető másokkal beszélgetni vagy más közösségbe kikapcsolódni, amikor
ott a családja. Nem véletlen, hogy a barátok számának legdrasztikusabb
csökkenése átlag huszonhat éves korban – a házasodási átlagéletkorban –
következik be.

„Én pont azt látom, hogy gyakran azért bomlanak fel jónak hitt házasságok, mert
nincs olyan kívülálló, akivel meg lehetne beszélni a problémákat – véli a
társadalomkutató. – Gyakoriak a bezárkózó házasságok, olykor ellendrukker
szülőkkel súlyosbítva. Sokan ilyenkor kapaszkodnak bele a gyerekeikbe. Egy
2002-es vizsgálatunk során, amelyet 22–27 éves diákok körében végeztünk,
kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának egyaránt elsőrendű –
és gyakran egyetlen – bizalmasa az édesanyja. Sőt, ez az érzelmi kötődés gyakran
kölcsönös, tehát az anyának is elsődleges bizalmasa a gyermeke – nem pedig a
saját férje.”

A magyarok kapcsolatai a családra korlátozódnak, és nem könnyen fogadják el a
különböző erősségű, szerteágazó kapcsolatok jótékony hatását. „Pedig nem muszáj
belemászni mások életébe, szorosan fogni, kisajátítani, kontrollálni néhány
embert, ahelyett hogy egy könnyed, üdítő nexust alakítanánk ki sokakkal,
tiszteletben tartva egymás egyéni szabadságát” – mondja a szociológus.

Amíg egy élethelyzet, egy közös cél összeköt, addig él a legtöbb baráti viszony.
Dinamikus dolog a barátságépítés, nem tragédia, ha nincsenek életre szóló
barátságok, amennyiben az ember mindig tud újakat építeni. Kérdés persze, hogy
mennyire tud egy bizalmatlanságra épülő társadalomban. A Tárki májusi
vizsgálatában például a megkérdezettek túlnyomó többsége egyetértett olyan
állításokkal, mint: „Az emberek csak akkor hajlandóak másokkal együttműködni, ha
érdekük fűződik hozzá”; illetve: „Ha az ember nem figyel oda állandóan, mások
kihasználják.” Sőt, minden ötödik-hatodik válaszadó szerint, ha valaki komoly
bajba kerül, akkor biztos, hogy senki nem törődik majd vele. A kollektív
bizalmatlanság legerősebben a Dél-Alföldön, legkevésbé pedig
Közép-Magyarországon volt jellemző.

Olvasson tovább: