Hollywood új témákat keresve fél szemét mindig a világfolyamatokra, a
közhangulat változásaira veti, s az aktuális problémából (pl. hidegháború,
terrorizmus, természeti erők tombolása vagy a misztikum iránti tömegvágy)
gyorsan filmet csinál. A biológia egyszerre sokkoló és reményt adó kutatásai
nyomán persze filmek készültek az emberi génállomány manipulálásáról is. A gének
megbütykölése a mai köztudatban Pandora szelencéjének szerepét játssza. Bár
egyelőre tiltják, de sejthető, hogy valahol valakik már javában „Istent
játszanak” (vagyis embert klónoznának), ahogy ez a vonatkozó sajtópolémiában, de
az ilyen témájú filmekben is gyakorta elhangzik. Mert a kísérletezgetésből a
forgatókönyvek szerint rendre bajok lesznek, s a lombikból torz egyedek és/vagy
totális államok bújnak elő.
Aldous Huxley neves regényéhez, a Szép új világhoz hasonló a Gattaca című
alkotás, ahol az öltönyösök közé, vagyis a kulturált, elitértelmiségi iskolába,
majd a szépreményűek kasztjába csakis feljavított génállománnyal lehet
bekerülni. A főhős (Matt Damon) mégis hagyományos emberként tesz bátor
kísérletet, hogy némi mástól kapott haj-, vér- és vizeletminta segítségével
vegye fel a versenyt a tökéletesekkel. A tűnődő, néhol melankolikus film az
ember egyediségének kulcsát a gének helyett a technika által nem alakítható
lelki-szellemi tényezőkben láttatja. A Katonában viszont nem
szuperértelmiségieket, hanem strapabíróbb gyilkosokat állítanak elő
génfeljavítás útján, így az amúgy spártai nevelésű harcos (Kurt Russel) hamar
egy szemétlerakó bolygón találja magát.
A borzongató nagy téma persze a totális klónozás láttatása, vagyis a tökéletes
hasonmás kifaragása hozott anyagból. Az ember által „teremtett lény” mítosza a
Gólem és a Frankeinstein filmesítésével kapaszkodott fel a mozivászonra a
filmtörténet hajnalán, s azóta sem kerül le róla. Sylvester Stallone Dredd
bírójában a mélyen titkolt Janus-tervvel a városállamot vezető bírói testület
génkészletéből „keverik ki” a majdan tökéletes bírót, de ahogy az lenni szokott,
melléktermék is keletkezik: a „jó” ellenpárjaként a zseniális gonosz. Az ideális
Dredd negatív párja romlott jellemű, önmagát sokszorozza, s a félig elkészült
klónokat máris harcba indítva gyomorforgató kreatúrákat kelt rövid életükre. A
beszédes című 6. naponban már fő téma az ember kettőzése. A zárójelenetben itt
is rémlátomássá torzul a biológia csodája, s megint egy félkész klón (a
klónvállalat igazgatója) kel életre. Ráadásul ez már nemcsak förtelmes és
agresszív, de valami új faj intelligenciája árad belőle, míg percek alatt el nem
pusztul.
Még elriasztóbb „antiklón”-kiáltvánnyal ér fel az Alien sorozat negyedik
részében a filmidőt szokása szerint végigharcoló Ripley hadnagy találkozása
saját, elfuserált másolataival. A tudományos haladás egyes fázisait leképező
emberutánzatai kórházi ágyon szenvednek. Valóságos jövőbeni elfekvőt látunk, s
ha a teljes klóntémától akartak elriasztani, az itt sikerül. Az idők szavát
jelzi, hogy a klónozás egyszerre bekerült a Csillagok háborúja legutóbbi
epizódjaiba is (klónhadsereg), ahol évtizedekig csak űrlények és robotok
legyeskedtek az emberi faj körül. Legutóbb pedig egy egész klónváros tűnik fel a
föld alatt A sziget című igen realisztikus, jó alakításokkal fűszerezett
jövőképben. Az odalentiek mit se tudnak létük valós okáról (minden testrészük
gazdag emberek szervpótlását szolgálja), ám páran kiszabadulnak a mesterséges
édenből, s a donorsors helyett valós emberi élethez szeretnének jutni. A film
először veti fel a majdani klónok szemszögéből, hogy a kopírozott emberi
külsőhöz emberi jogok is járnának. Kérdés, hogy ebben a zűrzavarban érdemes
lesz-e lakosnak lenni a földön...
2007. 08. 24. (XI/34)
