Kereső toggle

Csendőr, ávó, Vitéz László

Kemény Henrik bábművész kalandos élete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szeptemberi bábfesztiválok állandó szereplője Kemény Henrik. Vitéz László,
Hakapeszi Maki, Süsü, a sárkány életre keltője, a vásáribábos-dinasztia utolsó
tagja nyolcvanegy éves kora ellenére fáradhatatlanul járja a hazai és külhoni
rendezvényeket. Amikor a produkció végeztével fogja sokat megélt, piros sipkás
főhősét, és előjön a paraván mögül, gyerekek hada nyüzsög körülötte, hogy
cukorkával kínálják, és megsimogassák bábfiguráját – miként apjuk és nagyapjuk
is tette hajdanán. Heni bácsi pedig, amíg a karját emelni tudja, játszani fog.

Évtizedek óta járja a világot, gyermekkora óta bábozik. Mondja, Heni
bácsi, változott-e valamit a közönség?

– A közönség? A közönséget meg kell fogni, és az rajtam múlik! Különben már
rég nem csinálnám. A gyerekek megértik a szójátékokat, és reagálnak, ettől él az
előadás.

Kezdetben a vásári produkciók nem is annyira a gyerekeknek szóltak.

– Igen, Vitéz László népi bábhős, akárcsak más nációknál Punch, Kasper,
Hansfus, Pulcinella, akik a felnőtteket szórakoztatták. A nagyapám bármerre
járt, meghallgatta a helyi pletykákat, majd a hallottakat mindig beleszőtte az
előadásába, ezzel tette élővé. Megálltak, és csodálkoztak az emberek: honnan tud
ez a bábu ennyi mindent? A vásári közönséget igen rövid idő alatt kellett
megfogni, mert különben továbbállt a nép, és nem került a fatányérba egy fillér
sem.

Vitéz László amolyan megmondó figura lett?

– Mindig lehetett kicsit fricskázni a politikát, igen. Hányszor betiltották
az előadást! A két háború között, majd utána is. A horthysta időben nem lehetett
a bábunak „Vitéz” a neve, csak Paprika Jancsi, nem üthetett csendőrt és bírót.
„Viszlek a pokolba – mondta az ördög a Rákosi-éra alatt Vitéz Lászlónak, mire az
azt felelte: Minek, nincs itt elég pokol?” Majd amikor kijött egy bizottság, és
megnézte az előadást, nem adott rá engedélyt. Azt mondták, hogy nem időszerű a
darab. Más előadásokat viszont engedélyeztek egy ideig, miután kicseréltük a
régi díszleteket: az angyalok helyére békegalambok, a régi címer helyére a
népköztársaság címere került. A kuplék helyett meg mozgalmi indulókat
játszottunk.

Tulajdonképpen miért váltott át a 19. században a nagypapa a biztos szakmáról
– a csizmadiaságról – a vásári bábjátékra?

– Nagyon szép hangja volt, dalárdavezetőként a saját énekkarával gyakran fel
is lépett a lakóhelyén. Aztán, ahogy járta a vásárokat, és látta a
vándorcirkuszokat, gondolt egyet: ilyen széles közönségnek előadni mégiscsak
más… Kialakított magának egy saját vándorcirkuszt, ahol egymaga bűvészkedett,
bohóckodott, kuplékat énekelt. Ha egy artistaprodukció hiányzott, akkor csinált
egy bábot, és azzal játszotta el a számot. Ráadásul a bábok nem kértek kenyeret.
Ő faragta meg ezt a típusú Vitéz Lászlót is, amibe aztán minden belefért. Ez egy
nagyszájú figura, amelyben a közönség magára ismer. Példát is mutat, hogy a
rosszal fel kell venni a harcot, mert az legyőzhető.

A nagypapa helyileg megállapodott valahol?

– A század elején Fehérváron lett egy stabilan működő bábszínháza, és amikor
a fia kiment Amerikába, azzal sikerült hazacsalogatnia, hogy a nevére íratja, ha
hazajön. 1912-ben papám hazajött, majd ’14-ben kitört az első világháború, be
kellett vonulnia, fogságba került, a nagypapa tönkrement, kész, kezdhettek
mindent elölről. Apám 1920-tól hat éven át üzemeltetett a hűvösvölgyi nagyréten
egy bábszínházas bódét, a vasárnapi kirándulók és a maga örömére, míg
hétköznapokon tisztviselőként dolgozott. 1926-ban, amikor a Népligetben kezdett
kialakulni a vurstli, átköltöztette oda a színházát. Ott laktunk, és ahogy ő,
úgy én is az öcsémmel, Matyival együtt a szüleink mellett belenőttünk mindenbe,
a bábkészítéstől a játékig. Aztán jött a második világháború, és a papámat
feljelentették, börtönbe, majd munkaszolgálatra vitték. Nem jött vissza. Az
öcsémet viszont az utolsó pillanatban mentettük meg a malenykij robottól, és
vele kezdtünk mindent újra a Népligetben.

Rákosiék 1952-ben felszámolták a népligeti vurstlit. Akkor került Heni
bácsi az Állami Bábszínházba?

– Igen, az ávósok, amit lehetett, lefoglaltak, a mutatványosok berendezéseit
államosították. Éjszaka, hátizsákban mentettük ki előlük a bábuink nyolcvan
százalékát. Szétverték az egész szakmát: először az Angol Parkot államosították,
és hozzácsatolták a városligeti vurstlit, ebből lett a Vidám Park. A Vidám Park
igazgatója ezután azt mondta: a népligeti kapitalista kizsákmányoló
mutatványosok csábítják el a közönséget. A Népliget valójában az üres zsebűek
szórakozóhelye volt, ez volt a probléma. Én akkor már részállásban a bábszínház
műhelyében dolgoztam, majd’ két évtizedet húztam le ott, de közben a
bábszínészképzőt is elvégeztették velem! Később összevesztem a rendezővel, és
rajta keresztül az igazgatóval. Ment a fúrás-faragás, vidékre száműztek,
visszavettek a gázsimból is. Erre azt mondtam: nem a színház csinált engem,
hanem én csinálom a színházat! Újból a vándoréletet választottam egy volt
kollegámmal és barátommal, Bató Lacival együttműködve.

Harminc éve, hogy ismét vándorol. Van-e utánpótlás?

– A családunkból már csak én vagyok egyedül. Sokan benéznek a paraván mögé,
mert nem akarják elhinni, hogy egyedül játszom, pedig már régóta így van.

Hetven év alatt hányszor kergette el a halált? Hány ördögöt sikerült
elnyűnie?

– Irtó sokat, nem számoltam. Otthon, a szobám falán függ a legrégebbi Vitéz
László- és ördögfigura, ők velem egyidősek.

Nem szívesen fogadta el tavaly a Kossuth-díjat, mondván: nem akar egy szintre
kerülni azokkal, akik majdnem kinyírták. Végül felajánlotta a díjat egy
alapítvány számára, miért?

– Szeretnék egy állandó bábmúzeumot létrehozni a családi hagyatékból. De ez
egyelőre nem látszik megoldhatónak. Az Országos Színházi Intézet egykori
igazgatója például egy halom ócskaságnak nevezte az anyagot. Így a kiállítás
egyelőre vándorol, akárcsak én. Most éppen Kassára megy, azután Prágába.

Külföldön sem lenne helye?

– De igen, a müncheni múzeumnak – amely a világ legnagyobb bábmúzeuma –
odaajándékoztam a Vitéz Lászlót, amivel ott játszottam. Ezt mindenhol megtettem,
ahol jó szívvel fogadtak. A müncheniek nem akarták elhinni, hogy nekik adom, és
berakták egy külön vitrinbe, a világ legnagyobb népi bábhősei, Kasper, Hansfus,
Pulcinella közé.

Olvasson tovább: