Kereső toggle

Interjú Jurij Orlovval

A békés forradalmár

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az emberi jogi küzdelemben mérföldkőnek számított az 1975-ös Helsinki Egyezmény aláírása, amely a hidegháborút volt hivatott lezárni. Az aláíró keleti és nyugati tömb-országok egyebek mellett az emberi jogok szavatolását is garantálták. Ezt vették aztán hivatkozási alapul az előbb a Szovjetunióban, majd ennek nyomán külföldön is létrejövő Helsinki Bizottságok és egyéb jogvédő szervezetek, melyek a kommunista államokban illegálisan működtek. A visszaéléseket a nyugati nyilvánosság elé táró demokratikus ellenzékeknek elévülhetetlen része volt a békés átmenetekben, a kétpólusú világrend összeomlásában. A héten Magyarországon járt Jurij Orlov, a Moszkvai Helsinki Bizottság alapítója, a Nemzetközi Helsinki Szövetség tiszteletbeli elnöke. 



Jurij Orlov. Életét és szabadságát kockáztatta mások szabadságáért Fotó: IHF 

– Milyen előzmények vezettek ahhoz, hogy független gondolkodású értelmiségi, majd ellenzéki lett? 

– Nem volt személyes indíttatás, nem akartam revan-sot venni senkin, a családomban sem voltak politikai üldözöttek. Sokat olvastam, filozófus szerettem volna lenni, később rájöttem: ahhoz, hogy megértsem a természetet, először a fizikát kell megtanulnom, és utána jönnek a filozófiai problémák. Így lettem fizikus. De alaposan megismertem a valós életet is: dolgoztam gyárban, voltam katona, ott voltam a kollektivizálásnál – szörnyen öreg ember vagyok, már nyolcvanegy éves –, szóval láttam az ellentétet a szocialista társadalom teóriája és gyakorlata között. Szerettem volna megváltoztatni a rendszert. 

– Hogyan?

– Az első céljaim 1956-ban forradalmiak voltak. Úgy gondoltam, hogy a totalitárius hatalom nagyon veszélyes, és ha az egész világ ezt a politikát követi, az a civilizáció összeomlásához vezet. Tudtam a Hruscsov előtti megtorlásokról, ezért felszólaltam az SZKP XX. kongresszusán, ahol Sztálint és Beriját gyilkosoknak neveztem, és szocializmuson alapuló demokráciát követeltem. Emiatt elvesztettem a munkámat, kizártak a pártból, és a következő tizenhat évet Jerevánban töltöttem. 1972-ben tértem vissza Moszkvába.

– Szerencse, hogy túlélte.

– Igen, láttam, hogy a forradalmi hévvel nem sokra jutok, hiszen azonnal lecsuknak, mihelyt kinyitom a számat. A társadalom megváltoztatásához egyre inkább a forradalommentes megoldásokat kerestem, és az egyetemes emberi jogi doktrínában találtam meg a választ. A mozgalom a nyilvánosság eszközét használta fegyverül: a jogsértéseket dokumentáltuk, és szamizdatok formájában kicsempésztük nyugatra. Segítettem megszervezni a nemzetközi Amnesty Internationalt, utána pedig a Moszkvai Helsinki Csoportot. Ezután sorban letartóztatták a moszkvai csoport tagjait: rám hét év fegyenctelep, majd öt év száműzetés várt. De a Helsinki Mozgalom elindult, és nagyon gyorsan növekedett, mind a Szovjetunióban, mind külföldön. Idővel nyugati újságírók segítségét kértük, sajtókonferenciákat szerveztünk. Neves emigránsok támogattak bennünket külföldről, mind anyagilag, mind emberileg. Pénzünk nem nagyon volt, a saját költségünkön próbáltunk meg segíteni az embereknek, köztük a vallási vagy etnikai alapon üldözötteknek is. 



Gerald Ford amerikai elnök aláírja a Helsinki Egyezményt



Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár Fotók: MTI

– Mit gondol, milyen szerepet játszottak a Szovjetunió széthullásában az emberi jogi mozgalmak? 

– Az egyik legfontosabb szerepet. A kommunizmus imidzséhez hozzátartozott, hogy ne kerüljön ki az emberi jogok megsértéséről szóló információ. Így a tevékenységünk nagyon érzékenyen érintette őket. Ez egy hosszú időszak volt, a 60-as évektől kezdődött. A jogvédő mozgalmunk előkészítette a széthullás békés folyamatát, különben lehet, hogy a rendszer gazdasági összeomlása után csak egy újabb diktatúra jött volna. Az emberek az országban tudtak rólunk, hallgatták a rádiót, olvasták a szamizdatokat, és tudták, hogy vannak jogaik, vannak olyanok, akik megvédik őket. Ahol nem volt meg ez az előzetes folyamat, mint például Jugoszláviában vagy Grúziában, ott sokkal rosszabbul alakult a helyzet. Komoly befolyást gyakoroltunk az átmenet értelmiségére, bürokratáira is. Persze az átmenethez idő is kell.

– Mi volt a Moszkvai Helsinki Csoport elsődleges célja?

– Közvetetten nyomást gyakorolni a szovjet kormányra az egyezményben szereplő többi állam oldaláról. 

– És ez elvileg a mai napig is így működik? 

– Igen, de az emberi jogok iránti nemzetközi érdeklődés ma nagyon alacsony szinten van. Az is tény, hogy a hagyományos nemzetközi szervezetek is válsággal küzdenek.

– Oroszországban sincs érdeklődés?

– Sehol sincs, Amerikában sincs.

– Ön nemrégiben felemelte szavát Hodorkovszkij "politikai" pere miatt is. Vannak még Oroszországban kényszermunkatáborok?

– A fegyenctelepek, kényszermunkatáborok máig működnek, de száműzetés már nincsen. 

– Mivel magyarázza a világ közönyét?

– Először is belefáradtak a hidegháborúba. Nagyon sok energiát fektettek akkor az emberi jogok, konkrétan a politikai üldözöttek védelmébe. Azóta persze sok minden megváltozott, de úgy tűnik, most a béke és a biztonság szavatolása egy nemzetközi rendőrállam kiépülése felé visz. Az emberjogi ügy szempontjából a politikusoknak ma elsőrend? a felelőssége. A világméretű közöny fatálissá válhat. Vegyük csak a kínai elnyomást: ha Kína atomhatalom lesz, és ez nem fog valamilyen szint? demokratizálódással együtt járni, az nagyon veszélyes lesz. Ott formálisan marxizmus van, de ténylegesen nacionalizmus, és ez mindennél rosszabb.

Olvasson tovább: