Kereső toggle

Hazatelepült amerikai életkedv

Cili néni két élete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az őszi nap melengető sugarai még fel-feltűnnek a horizonton, ahogy haladunk a dimbes-dombos vidéken Vázsnok felé. A kis faluba érkezve már messziről feltűnik egy kizászlózott ház sziluettje. Sárvári Józsefné Cili néni ünnepi díszbe öltözött, hogy nem mindennapi történetével várjon minket. Érdemes tudni róla, hogy az "átkos" idején harminc évet élt az Egyesült Államokban. Az ott ráragadt életkedvet azóta sem sikerült a hazai környezetnek "ledolgozni" róla, amiért a falu idegenforgalmi nevezetességévé nőtte ki magát. Házában a taszári amerikai katonák éppoly szívesen látott vendégek voltak, mint manapság a helyi fiatalok.



Belülről jön nekem ez a sugárzás – vallja Cili néni 

– Cili néni, miféle szokás az, hogy ha vendégei érkeznek, akkor kilobogózza a házát?

– Gyermekkorom óta megvan bennem a zászlók iránti csodálat. Úgy gondolom, sok mondanivalója van a zászlóknak: a múltról, a történelemről sokat tudnának mesélni. Minket régen nagyon hazafiasan neveltek, ami most jóformán el van felejtve. Amikor ránézek a magyar zászlóra, mindig tele van a szemem könnyel. Lehet, furcsán hangzik, de én ezt a fajta hazaszeretetet igazából az amerikaiaktól tanultam meg, mikor ott éltem harminc évig.

– Hol született Cili néni?

– Somogyvámoson láttam meg a napvilágot, a férjem pedig Szennába\'. 

– És milyen családban?

– Őseim vízimolnárok, nyomdászok és mesteremberek voltak. Öten vagyunk testvérek. A Józsim szülei cselédek voltak. Megalázó volt az ő élete mindaddig, amíg én vissza nem jöttem, és ki nem vasaltam belőle. Leültünk, és én elmagyaráztam neki, mi a kommunizmus. Nincs a földön olyan, hogy el legyen osztva egyenlően minden mindenkinek. A tudásod és a munkád után fizessenek meg, de úgy, ahogy engem a nyugati kapitalisták megfizettek. Jó, dolgoztam én tizennégy órákat meg tizenhat órákat, de megfizettek: tíz dollárt kaptam egy órára, ha szombaton dolgoztam, akkor húsz dollárt.

– Hogyan alakult az élete a disszidálás előtt?

– Tizenhét éves koromban ismertem meg a Józsimat. Ő ki akart törni a családi környezetéből, és ezért jelentkezett a rendőrséghez. Fel is vették, majd fölvitték Budapestre iskolába. Egy szüreti bálon ismerkedtünk meg, odajött, megkérte a szüleimet, hadd vigyen el táncolni. Megismerkedtünk, nagy szerelem lett, és jegyesek lettünk. A Józsim elvégezte a rendőrtiszt-helyettesi iskolát, beadta Korom Mihálynak az engedélyt, hogy el akar engem venni. Kijöttek és körülnéztek. Apám mezőgazdasági intéző volt, ráfogták, hogy kulákbarát, osztályidegen, megbízhatatlan. Akkor elkezdett lecsúszni nálunk minden, én tudom, hogy mi az, amikor nincsen mit enni, és eljártunk az állami gazdaságba krumplit lopni és kukoricát, éjjel a három lány. A Józsim meg megkapta a Korom Mihálytól, hogy vagy a mundért választja, vagy pedig a lányt. Aztán áthelyezték Gyulára. Nagyon szép ember volt, ott egy lány levette a lábáról, és mindjárt terhes is lett tőle. És így a Józsi elvette a Rózsit, így huszonkilenc évre külön kerültünk egymástól. 

– Cili néni is máshoz ment férjhez. Nem bánta-e meg? 

– A szüleim folyton azt mondták, hogy öreglány maradsz, férjhez kell menni, meg még itt van kettő lány a hátad mögött. Akkor a szülők dirigáltak… Nekem Józsi volt az első férfi az életemben és az utolsó is. Hiába voltam én Amerikában, és meseautókon jártam, hosszú estélyi ruhák, bál, minden… de a férjemmel sose szerettük egymást igazán. Azért kapaszkodott annyira belém, mert talpraesett lány voltam, és odakint nagyon jó életünk lett. 

– Mikor, hogyan került Amerikába?

– \'56-ban. Amikor kiszöktettek bennünket – a magyar hatóságok akkor már lezárták a határokat –, annyira összefogtak a magyarok, hogy azt nem lehet elmondani. A kisgyerekeket, ha már az édesanyjuk vagy az édesapjuk nem tudta vinni őket, akkor a többiek átvették. Csapatostul, nyolcan-tízen, úgy mentünk. Győrnél két magyar katona jött velünk szemben, és még ők igazítottak útba, hogy merre menjünk, hogy juthatunk át a legkönnyebben a határon. Mikor megpihentünk, akinek volt vize, egyik a másiknak adott. Azt nem lehet elmondani, hogy hol vannak azok a magyarok, akik annak idején mi voltunk. Aztán egyszerre csak ránk világítottak az osztrák katonák. Ők autóbuszon bevittek minket egy iskolához, ahol rögtön meleg kakaót kaptunk meg zsemlét. Magyarul beszéltek velünk, és ott volt Jávor Pál is, ő tolmácsolt, navigálta a magyar menekülteket. 

– Nem féltek az ismeretlentől?

– Miért féltünk volna? Valaki navigálja az egész világmindenséget, akihez képest mi olyan kicsi senkik vagyunk. Szeret minket az Isten, mert megadott mindent, de mi tönkretettük. Én annyira tudok hinni, ha te nagyon el akarsz valamit érni, ez belülről jön, meg fogod kapni, de adj időt neki. Hinni kell, és nem mérni a veszteségeket, és kilépni ezekből, és győzni fogsz. Ez odakint olyan egyértelm? volt mindenkinek.

– Ausztriából egyből repültek Amerikába?

– Először is nagyon sok orvosi vizsgálaton mentünk keresztül. Aztán amikor már a hajón voltunk, ott ilyen függőágyak voltak. De amikor bekerültünk a nagy viharba, elindult minden, és csúszott. Nagyon sokan rosszul lettek a hajóút alatt, volt, akit a végén hordágyon hoztak le a hajóról. A magyarok állandóan paprikás krumplit kértek, azt mondta a kapitány, te jó ég, milyen emberek ezek a magyarok, hogy csak krumplit akarnak enni, hát mire az óceán közepére értünk, már az se kellett. 

– Milyen érzés volt, amikor meglátta Amerika partjait?

– Az csodálatos volt, hajnal lehetett, kelt fel a nap, és nagyon ki volt minden világítva. Mivel elég sok idő kell ahhoz, amíg ki tud kötni egy ilyen nagy hajó, kivilágosodott, mire partra léptünk. 

– New Yorkban kötött ki a hajó?

– Igen. És ott volt már egy katonazenekar, nagyon-nagyon megható volt. Lent már vártak bennünket, majd autóbuszokkal vittek New Jerseybe, ahol megint ellenőrzés alá vettek minket egészségügyileg. Másnap megint rosszul lettem, el is ájultam, mert a szervezetemnek vissza kellett szoknia a szárazföldi élethez.

– Milyen volt Amerika, mik voltak róla az első benyomások?

– Angyalaim, azt nem lehet elmondani. A Vöröskereszttől kaptunk ruhát, mindent, amire szükségünk volt, a sapkától egészen a keszty?ig. Aztán meg volt beszélve országszerte az egyházakkal, hogy hány családot tudnak fogadni a közösségek. Minket egy magyar származású, de már Amerikában született, családos ember fogadott be kettő hétig. Aztán ez a közösség, illetve abból a jelentkezők kifestették azt a lakást, amit számunkra kinéztek. És beültettek minket a kocsiba, és elvittek bennünket oda, és mondták, hogy itt fogtok lakni. Mosógép, papírszalvéta, ilyen pohár, olyan lábos, mindenünk megvolt.

Rá két hétre én már mentem dolgozni egy kórházba, a mosodába. Nagy nehezen lerajzoltam a főnöknek, hogy én az orvosi ingeket nagyon szépen ki tudnám vasalni, hogy engem válasszon ki erre, ne adja ezt a munkát másnak. Volt, hogy engem négy órával is tovább bent tartottak, de nagyon jól megfizettek érte. Itt három hónapig dolgoztam. Később a férjem mellé kerültem, aki egy hajógyárban helyezkedett el. Ezt a munkát is örömmel végeztem, megvolt a látszatja, fizetésben is megbecsültek. 

Sajnos én Amerikában egyfolytában nagyvárosban laktam, elképzelhetetlen zajban. Ráadásul volt ott egy helikoptergyár, és állandóan ott próbáltak a fejünk felett. Hiába mentem ki az óceán partjára, ott meg a víz csattogott. Annyira kívántam, hogy a természethez közelebb lakhassak, és csend vegyen körül. Ez itthon végre megadatott.

– Hogyan élnek Amerikában a magyarok?

– Ahogy a jólétet egyre jobban megtapasztaltam és a mesés gazdagságot, azzal párhuzamosan nőtt a honvágyam és a boldogtalanságom is. Mindig azt kérdeztem magamtól: mit keresel te itt? Sokat sírtunk együtt a honfitársaimmal is…

– Itthon most jobban érzi magát? 

– Igen. Én ott mindenfelé voltam, talán ez az egyetlen, amit odakint kaptam. Szeretetet és szerelmet nem kaptam attól az embertől, akivel kiköltöztem Amerikába – közös kisfiunk is meghalt torokgyíkban. A boldogság itthon jött el, amikor harminc év szünet után összeházasodtunk Józsival. 

– Mikor jött vissza Magyarországra?

– Először – miután László elvált tőlem – 1976-ban, az én Józsimhoz, de végleg 1995-ben. Hosszú-hosszú szünet után tizenegy boldog évet töltöttünk együtt, ha minden ember annyi boldogságot és szépséget kapott volna, akkor más lenne a világ.

– Cili néni szeme állandóan ragyog, mondja, mi a titka?

– Belülről jön nekem ez a sugárzás. Én egymagam vagyok, és nem akarok leépülni. A falubeliek azt gondolják rólam, hogy tele vagyok furcsa dolgokkal. A korombeliekkel nem tudok politikáról beszélni, nem értik sokszor, hogy én viccelődök.

– Hogyan telnek a mindennapjai?

– Reggel ötkor felkelek, elkezdek egy kicsit mozogni. Akkor már Bence kutyám les, elkészítem a reggelimet. Kimegyek az újságért, az első, hogy elolvasom. Aztán persze elkezdem sorjába venni a napi feladatokat. Aztán amikor a fecskék itt vannak, esténként kint szokok ülni, figyelem, ahogy ülnek és társalognak: na most menjünk, ne menjünk, meg vannak a kicsik, és azokat még oktatni kell. Én akkor annyira csak rájuk figyelek, hogy semmit sem veszek észre a körülöttem zajló dolgokból.

– Nagyon szép verseket ír Cili néni, ezekkel mi a célja?

– Kifejezni és megélni az érzéseimet. Isten, haza, emberek és természet iránti szeretetet. 

– Milyen az élet Józsi után?

– Nélküle én nagyon rossz körülmények közé kerültem. Az amerikai barátaim eljöttek, és mondták is: Cilikém, a Józsi meghalt, az a világ elmúlott, nem maradhatsz itt, mert nem ide illő vagy, mi lesz veled. De én nem akartam kimenni. Szívem se, pénzem se volt hozzá. Jutott nekem egy kis Amerika itt is: amikor Taszáron voltak az IFOR-katonák, sokszor jöttek el hozzám látogatóba. Volt, hogy karácsonykor is vendégül láttam őket. Az asztal körül ültünk, és megfogtuk egymás kezét, úgy mondtuk el az áldást evés előtt. Nagyon megható volt, azt is mondták, hogy adjon az Isten nekem nagyon hosszú életet, hogy még sok embert tudjak etetni és szeretgetni, akik messzi vannak az otthonuktól.

– Talán emiatt szeretik annyira a fiatalok is?

– Valóban, a legtöbb vendégem fiatal. Mindenféléről beszélünk. Gyakran elmondom nekik azt is, hogy ne kezdjék korán a szexuális életet, mert ha minél előbb elkezded, annál előbb öregszel meg. Ez így van, nyugodtan megfigyelhetitek.

– Így a hetvenöt évével nem tartják kicsit különcnek?

– Dehogynem. Erőszakos, rabló világban élünk, ez van, de higgyétek el, az igazi értékek ma sem könnyen és gyorsan jönnek elő, annak ára van. Ami könnyen jön, az könnyen is megy, amiért viszont meg kell küzdeni, na, azt értékeli is az ember, vigyáz rá, mint a szeme fényére. S ha már nem hiába küzdött valamiért, utána őt magát is nehezebb megtörni.

Olvasson tovább: