A vastaps és a szeretet hatvan éven át kísérte őt Fotó: MTI
Koós János
Az ötvenes évek végén ment egy darab a Vidám Színpadon. Egyszer csak becsetlik-botlik egy alacsony, csúnyácska, lángvörös hajú, szeplős, elesett emberke. Egy olyan kis vihori, akinek pénze sincs, akit az élet is sodor. Egy kisember, egy olyan igazi szeretnivaló, akivel a nézők azonosulni tudnak. Azt mondta, "Jó napot kívánok", és a nézőtéren kitört a taps. Ez a vastaps és ez a szeretet hatvan éven át, haláláig elkísérte őt. A közönség kegyetlen és hűtlen, valakit megszeret egy évig, két évig, három évig, de hatvan évig? – ahhoz nagyon nagynak kell lenni. Bejártuk együtt a fél világot, felléptünk Ausztráliától New Yorkig, Kanadától Los Angelesig, Miskolctól Leninvárosig. Ugyanúgy játszott, ugyanúgy készült egy zalaszentgróti előadásra, mint egy torontóira. És nem csak a színpadon volt vidám és elementáris. Utazásaink során repülőgépen, kocsiban, ha ott volt, végignevettük az utat. Az éltette, hogy másokat a humorával éltet. Azt szoktam mondani, nem az az igazi elismerés, amikor az embernek Kossuth-díjat adnak, hanem az, hogy a tiszakécskei művelődési házban az emberek, a nézők hatvan éve töretlenül várják, töretlenül rajonganak érte, és töretlenül megtapsolják. Ha aztán még az állam is elismeri, az már csak hab a tortán. Ez egy külön kaszt volt, Kazal, Kibédi, Alfonzó, Kabos. Pótolhatatlanok. Mikor a szocializmusban kicsit enyhült a helyzet, és legelőször hazajöhettek az amerikás magyarok, mikor kiszálltak a repülőből, még meg se nézték, hogy néz ki a szent anyaföld, de már azt kérdezték, hogy este játszik-e a Kabos a Vidám Színpadon. Mert ha igen, jegyet kérnek rá. Aranyos, kedves pali volt. A színészek is tisztelték, soha senki nem engedett meg vele szemben egyetlenegy durva vagy sértő poént sem. Nem bántott senkit, se szemben, se a háta mögött. Bárhova belépett, legyen az szoba, színpad, társaság, ott – szokták mondani – kivirultak a virágok és nevetni kezdtek a tulipánok.
2004. 10. 01. (VIII/40)
