Kereső toggle

Becsülettel a hazáért

Aulich Lajos vértanú honvédtábornok életrajza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Aulich Lajos az Aradon kivégzett „13 honvédtábornok” egyike volt. Görgei Artúr, a tavaszi hadjárat fővezére a legképzettebb és legmegbízhatóbb tábornokának tartotta a szabadságharc egyik legrokonszenvesebb személyiségét.

A z aradi mártírokra emlékező évforduló kapcsán felmerül a kérdés, ki volt Aulich, s milyen szerepet játszott történelmünk talán legfényesebb fejezetében?

Német vér, magyar szív

Aulich Lajos 1793. augusztus 25-én született Pozsonyban német anyanyelvű, katolikus polgári családban. Apja vendéglőt tartott fenn, melynek jövedelméből taníttatni tudta gyerekeit. Lajos, majd Pál nevű öccse is egy katonai jellegű magánnevelőintézetben végeztek, s innen álltak be a császári-királyi (továbbiakban cs. kir.) hadseregbe. Pál hadbíró lett, Lajos pedig a legnagyobb tapasztalattal és leghosszabb szolgálati idővel rendelkező vezetőjévé vált a szabadságharcnak a mindvégig szolgálatban maradó 30 honvédtábornok közül. 1812-ben hadapródként kezdte katonai pályafutását a 2. sor-gyalogezredben.

Ezrede kényszerűségből részt vett Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratában. Aulich egy Galíciában elhelyezett zászlóaljhoz került, ahol zászlóssá lépett elő. Harcolt a Napóleont legyőző lipcsei csatában (1813), s harctéri érdemeit hadnagyi előléptetéssel jutalmazták. A katonák kiképzésében és a róluk történő gondoskodásban példamutató volt. A háborút lezáró bécsi kongresszus alatt (1814–15) a Sándor-gyalogezred a császárvárosban állomásozott, majd 1819-ben Pozsonyba került, s egy ötéves időszakot leszámítva a szabadságharc kitöréséig itt is maradt. A pozsonyi tartózkodást 1826-ban átmenetileg az Itáliába vezénylés váltotta fel. Közel három évig állomásoztak a Nápolyi Királyságban, Aulich ekkor már főhadnagy volt, s továbbra is beosztott csapattisztként szolgált. Ezredét 1829-ben Dalmáciába vezényelték, s kétéves zárai helyőrségi szolgálat után került vissza Pozsonyba.

Aulich ekkor számos olyan tiszttel szolgált ezredében, akik később a szabadságharc alatt fontos szerepet játszottak a honvédseregben, illetve az ellenséges oldalon. Ezrede pontosan tükrözte a cs. kir. hadsereg ezredeiben szolgáló tisztek irányultságát. Az idősebb, magasabb beosztású tisztek 1848-ban elhagyták alakulatukat, s a császár oldalára álltak, a fiatalabbak viszont a honvédsereg kiváló hadosztályparancsnokaivá váltak. Aulich korából és rangjából fakadóan az első csoporthoz tartozott volna, mégis a honvédsereg egyik legkiválóbb tábornoka lett belőle. Hasonló dilemma elé került 1848-ban a zalai születésű Gyulai Gaál Miklós cs. kir. hadmérnök-alezredes, aki 1818-tól 1848 szeptember végi nyugdíjazásáig szolgált a császári hadseregben, majd a honvédsereg tábornokaként fejezte be pályafutását. Ő így írt 1848 szeptemberében: „Gazdaságomat, minden más jószágaimat elhagytam drága hazám megmentéséért. Meggyőződésemért vállalt kötelességem teljesítése lesz bérem, amit tőlem senki el nem vehet.” (Gaált a császári hadbíróság Aradon előbb halálra ítélte, majd kegyelemből 20 évi várfogságra „enyhítette”, amit természetesen nem élt túl.)

„A legbecsületesebb magyar katona”

Aulich szépen haladt előre a ranglétrán, s akár a tábornokságig is vihette volna. 1832-ben századparancsnok lett, majd főszázados, 1844-től őrnagy, 1848 áprilisától pedig a 2. (Sándor) gyalogezred alezredese.

1848 júliusában ezredével bekapcsolódott a szerbek elleni délvidéki harcokba, s kitűnt a Szenttamás elleni, augusztus 19-i és szeptember 21-i támadásnál. A jelentések elsősorban báró Bakonyi Sándor ezredparancsnok érdemeit méltatták, Aulich a háttérben maradva fenntartotta a fegyelmet, és biztosította alakulata harcképességét, gyakorlatilag már ekkor ő vezette az ezredet. Aulich Lajos október végén kapta meg ezredesi előléptetését, s immár hivatalosan is átvette a 2. (Sándor) sorgyalogezred irányítását. Beöthy Ödön délvidéki teljhatalmú országos biztos azzal ajánlotta Aulichot ezredesi kinevezésre Kossuthnak, hogy „egész táborunkban tisztább és jobb érzelmű törzstisztünk alig van”.

A Délvidéken időlegesen elcsendesedtek a harcok, Erdélyben és a Lajta mentén viszont válságosra fordult a helyzet, s novemberben Aulichot ezrede 2. és 3. zászlóaljával Pozsonyba, a feldunai hadsereghez vezényelték. A zászlóaljak felére olvadt létszámát itt 1200 újonccal egészítették ki. Aulich kiképzést irányító tapasztalatai aranyat értek ebben a helyzetben.  A munkát azonban egy hetekig elhúzódó szerencsétlen közjáték zavarta meg. Novemberben ugyanis Szeredy József, Kossuth egyik ügynöke névtelen levélben jelentette fel az akkor Budapesten tartózkodó Aulichot és két tisztjét, mint „borzalomig schwarzgelb” (császárhű) embereket. A Kossuth által elrendelt vizsgálat azonban alaptalannak találta a vádakat. Lukács Sándor győri kormánybiztos biztosította Kossuthot Aulich hűségéről: „Az ezredessel mindennap hivatalos érintkezésbe jövök, és ő mindig a legbecsületesebb és leghatározottabb magyar katonának mutatkozik.” Lukács rövidesen megküldte az Országos Honvédelmi Bizottmánynak a Sándor-ezred tisztjeinek nyilatkozatát arról, hogy hajlandók Magyarország minden ellensége, azaz Windisch-Grätz csapatai ellen is harcolni.

Görgei Artúr, a feldunai hadsereg (később hadtest) fiatal fővezére viszont kezdettől fogva bizalmába fogadta és nagyra becsülte a Pozsonyba érkező Aulichot, akire december 11–12-i távollétének idejére ideiglenesen rábízta a hadsereg parancsnokságát, 1849 januárjában pedig a négy hadosztály közül a Duna bal parti hadosztály parancsnokává nevezte ki. Aulich a téli hadjáratban bravúrosan kitört az ellenséges csapatok bekerítéséből, egy beomlott bányaalagút kiásásával és aládúcolásával mentve meg csapatait. Hadosztályában a bányavárosokból való visszavonulása során is példás rendet tartott. Aulichot Görgei ajánlotta Mészáros Lázár hadügyminiszternek tábornoki kinevezésre, mint „ki a legveszélyesebb napokban is elég lélekjelenléttel bírt szorongatott szegény honához hű maradni, s jeles katonai tehetségeit egész eréllyel az ellenség széttiprásának közremunkálására fordítani, s ki ehhez képest kétségkívül a magyar sereg egyik legjelesebb tagja”. Mészáros Kossuth jóváhagyását kérte a kinevezéshez. Miután Aulich elnyerte a tábornoki (vezérőrnagyi) rangot, hadosztályával harcolt a végül vereséggel végződő kápolnai csatában, ahol a magyar balszárny parancsnokaként rendre visszaverte az ellenséges támadásokat. Március elején kinevezték a II. hadtest parancsnokává.  A katonák s a hadtest tisztikara hamar megkedvelték a végtelenül szerény, filozofikus beszélgetésekre hajló, katonáiról minden körülmények között gondoskodó tábornokot, aki egyszerű honvéd atillában járt katonái között és a főhadiszálláson egyaránt.

Hősies helytállás

A tavaszi hadjárat a szabadságharc legdicsőségesebb korszakát jelentette. Katonai téren Windisch-Grätz erői voltak fölényben, de a Klapka György honvédtábornok által készített remek haditerv kiegyenlítette ezt a hátrányt. A haditerv lényege az volt, hogy a VII. hadtest Hatvannál állva magára vonja a cs. kir. fővezér figyelmét, s ezalatt a három másik hadtest egy délnyugati kerülővel az ellenséges hadsereg hátába kerülve elvágja azt a fővárostól, majd bekeríti és megsemmisíti. A haditerv végrehajtása jól haladt. Április 2-án északon a Gáspár András vezette VII. hadtest csapatai visszaszorították a Schlik-hadtestet, és elfoglalták Hatvant. Klapka április 4-én elfoglalta Tápióbicskét, huszárezrede visszaszorította a Jelačić hadtestéhez tartozó „Jézus Mária huszárokat”, azonban az ellenséges tüzérség visszavonulásra kényszerítette a magyar lovasokat. A III. hadtest 3. és 9. zászlóalja érkezett segítségül, felmentő rohamukkal megfordították a csata menetét, s megtisztították az ellenségtől a települést. A gyenge teljesítményt nyújtó horvát lovas alakulat gúnynevét akkor kapta, amikor 1849 januárjában bevonultak a fővárosba, s egy kofa így kiáltott fel: „Jézus Mária, hát ezek is huszárok?”.

Április 6-án az Isaszeg és Gödöllő közötti területen került sor a tavaszi hadjárat első szakaszának döntő ütközetére.  A Görgei fővezér vezette, s négy hadtestből álló magyar hadsereg egy körülbelül 22 kilométer hosszúságú és hasonló mélységű arcvonalon helyezkedett el. Északon a Gáspár vezette VII. hadtest állt, amely nem bizonyított kezdeményezőkészséget, délebbre viszont megindult a másik három hadtest támadása. A déli arcvonal jobbszárnyán a Damjanich vezette III. hadtest állt, középen az Aulich vezette II. hadtest képezte a tartalékot, míg délen a Klapka által irányított I. hadtest vette át a kezdeményezést. A csatának voltak válságos órái, Windisch-Grätz este 7 órakor még azt hitte, hogy megnyerte a csatát, 9 óra tájban azonban kénytelen volt elrendelni a visszavonulást.  Az isaszegi győzelem Damjanich szívós kitartásának és Aulich gyors helyzetfelismerésének volt a gyümölcse. Aulich fényes bizonyságot adott hadvezéri képességéről és stratégiai érzékéről. Pontosan megérezte azt a pillanatot, mikor kell bevetnie hadtestét a csatába, hogy a honvédsereg javára billentse a mérleget. Az isaszegi ütközet ugyan nem hozta meg a cs. kir. hadsereg döntő vereségét, de a magyar fél megőrizte kezdeményezőkészségét, s a főváros közvetlen közelébe szorította vissza számban jelentősebb ellenfelét.

A magyar hadvezetés másnap újabb tervet dolgozott ki. Ennek lényege az volt, hogy a főváros előtt hagyott Aulich vezette II. hadtestnek le kellett kötnie a császári fővezér figyelmét mindaddig, amíg a Görgei vezette főerők északnyugatra kanyarodva s a Garam folyón átkelve felmentik Komáromot, majd a Dunán átkelve a jobb parton is felszámolják az ostromzárat. Windisch-Grätz ennek következtében kénytelen lesz kivonni seregét a fővárosból s visszaindulni Bécs felé. A tervben kulcsszerep jutott Aulichnak, aki kiválóan teljesítette feladatát. Miután a hadsereg zömének elvonulását fedezte Vác felé, elterelő hadmozdulatokkal sikerült elhitetnie a háromszoros (április 12-től négyszeres) túlerőben lévő császári sereggel, hogy a magyar fősereg áll vele szemben. Ez a kéthetes időszak volt Aulich katonai teljesítményének csúcsa, amikor is az orránál fogva vezette Windisch-Grätz teljes vezérkarát. Helytállása döntő módon járult hozzá a komáromi hadművelet sikeréhez s az elért győzelmekhez (április 10. Vác, április 19. Nagysalló, április 26. Komárom–Ószőny), melyek következtében az ellenség az ország elhagyására kényszerült. 

A harcok során többen kitűntek halált megvető bátorságukkal. Földváry Károly alezredes alól a váci csatában kétszer is kilőtték a lovát, amikor az ellenséges golyózáporban, kezében a 3. zászlóalj zászlajával a városba vezető kőhídra vágtatott. Azonban a fél szemére vak, kis termetű emberke sértetlen maradt. Merészsége láttán az ellenséges gyalogságot irányító Brandenstein százados elfelejtett tüzet vezényelni, aminek köszönhetően a hídhoz érkező 9. zászlóalj valósággal elsöpörte az ellenséget, s megnyitotta az utat a magyar csapatok számára. A győztes ütközet után Görgei felajánlotta Földvárynak, válasszon az ő lovai közül a sajátja helyett. Mire Damjanich tábornok nagy hangon megjegyezte: „Minek ennek telivér? Fuvaros lovat kell adni alá, a következő csatában úgyis kilövik alóla.”

Harc az abszolutizmus ellen

Bár Aulich egészsége megromlott, mégis hadteste élén maradt Budavár ostromának befejezéséig. Katonái vitézül harcoltak, s a májusi győztes roham sikerében is osztoztak.

Aulich a függetlenség kikiáltása (1849. április 14.) után megalakuló Szemere-kormányban a hadügyminiszteri tárcát töltötte be. Az osztrák–orosz intervenció túlerejével szemben igyekezett összehangolni az egyes hadszíntéri parancsnokok ténykedését, s biztosítani a csapatok utánpótlását. Júliusi körrendeletében a haza ügye iránti rendíthetetlen hűségéről tett tanúbizonyságot: „A magyar hadsereg összes parancsnokának! Harcunk, amelyet Európa két elbizakodott hatalmassága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harca az abszolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak. Így van a nemzet kormánya lelkesülve, így van különösen meggyőződve a nemzet hadügyét vezénylő végrehajtó hatalom.”

A kormány augusztus 11-i lemondását követően Görgei hadseregéhez csatlakozott, s Világosnál tette le a fegyvert. A császári hadbíróság előtt a katonai becsületre hivatkozva öntudatosan védekezett, bátran vállalva a szabadságharc alatti tevékenységét. Kihallgatása során így nyilatkozott: „A magyar kormány kívánságára ezredessé való kinevezésemkor, október havában becsületszavammal kellett megfogadnom, hogy hű leszek hozzá, és ügyét minden ellenséggel szemben megvédelmezem. Én a becsületszót ugyanolyan sokra értékelem, mint az esküt, és ez az oka, hogy úgy éreztem, köteles vagyok a magyar hadseregben megmaradni a schwechati csata után is, vagyis amikor később tudomást szereztem róla.”

Aulichot szeptember 26-án kötél általi halálra ítélték, majd az ítéletet október 6-án végrehajtották. Tiszta lelkiismerettel készült a halálra, s mivel családja nem volt, csak Sujánszky György Euszták aradi minorita szerzetes látogathatta meg utolsó éjszakáján. Az éjjel 2 órakor cellájába lépő szerzetes már ébren találta a tábornokot, aki gyertyafénynél Horatiust olvasgatott. Egyetlen levelet írt hadbíró öccsének, amely nem került elő.

A megtorlás október 6-i legerősebb hullámát továbbiak követték. Újabb kivégzésekre került sor, több száz honvédtisztet ítéltek várfogságra, s több tízezer honvédet besoroztak a cs. kir. hadseregbe. A szabadságharc azonban mégsem bukott el, csupán a túlerő következtében leverték. Az 1848–49-ben mutatott roppant teljesítmény erőt adott az egyszer már elért vívmányok visszaszerzéséhez. A politikai és a katonai vezetők a bátorság, tisztánlátás és a hazáért való áldozatvállalás olyan erényeit mutatták fel, amely minden későbbi elit számára követendő példa, erkölcsi mérce lehet.  A ’48-as hősök és mártírok helytállása ma is nemzeti öntudatunk és büszkeségünk meghatározó alapköve.                                                                                                                                                     

Szarka Lajos, történész

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, Budapest, 2001., Hermann Róbert (szerk): Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848-1854. Rubicon-Könyvek, Budapest, 2007., Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. (Harmadik, átdolgozott kiadás.) Heraldika Kiadó, Budapest, 2000., Hermann Róbert: Kossuth hadserege, Kossuth fővezérei. Argumentum, 2007., Szarka Lajos: A hazáért mindhalálig.  Hévízi Kincsestár, Hévíz, 2013.

Olvasson tovább: