Kereső toggle

Sertésvész

Miért szorulunk importra?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az állattenyésztés szempontjából a rendszerváltás egyik nagy vesztese a sertéstenyésztés. Egykori exportőrből importőrré vált az ország, miután a hazai állatállomány közel a harmadára csökkent.

Az üzemek egy része még küzd és reménykedik, a kistermelők közül azonban közel kétszázezren feladták. Köztudott, hogy a rendszerváltás után hazánk mezőgazdaságát is súlyos hanyatlás érte: 1990 és 2010 között a hazai agrártermelés 35 százalékkal esett vissza, ráadásul a folyamat nem magyarázható külső okokkal, hiszen a világ mezőgazdasági termelése ugyanebben a két évtizedben 60 százalékkal bővült.

Bár az agrártárca szerint a kedvezőtlen folyamatot 2010 után „sikerült megállítani és visszafordítani”, a mezőgazdaság egésze 1990-hez képest ma is lényegesen alulteljesít, uniós támogatások nélkül évente 100 milliárd forint veszteséget termelne. Az agrár GDP 60 százaléka növénytermesztésből származik, az állattenyésztés a teljes összeg harmadát adja.

Az ágazat ambivalens képet mutat: a 2016-os adatok szerint Magyarország baromfiállománya 49 millió darab volt, ami óriási növekedés a rendszerváltáskor regisztrált 29 millió darabhoz képest. A szektor 95 százaléka magyar tulajdonban van, az ország önellátottsága 140 százalék körüli, tehát baromfihús-exportőrök vagyunk.Ezzel szemben a sertésállomány erősen megcsappant: míg az 1980-ban mért csúcson 8,3 millió, de még 1991-ben is közel 6 millió sertés volt az országban, ma csupán 2,9 millió az összlétszám. 2015-ben a vágósertés-termelés 587 ezer tonna volt, ami nem fedezte a hazai húsipar igényeit – más szóval sertéshúsból importra szorul az ország.

A termelés alapvetően két szektorban zajlik: az egyikbe a vállalatok, gazdasági társaságok és szövetkezetek tartoznak. 2001-ben összesen 623 ilyen üzem működött az országban, 2,4 milliós állatállománnyal. Bár az üzemek száma csökkent – az utolsó fellelhető, 2010-es adat szerint akkor 500 üzem működött –, az általuk nevelt sertések száma még 2016-ban is közel 2,2 millió volt, az állatállomány visszaesése tehát ebben a szektorban alig 10 százalékos. 

Az óriási csökkenés az egyéni gazdálkodók körében ment végbe: míg 2001-ben 379 ezer gazdálkodó tartott sertést, 2010-re megfeleződött a szám, már csak 184 ezer gazdálkodót regisztráltak. Az általuk nevelt sertések száma még drasztikusabban csökkent: 2001-ben 2,4 millió állattal rendelkeztek – tehát az egyéni gazdálkodók többet termeltek, mint a cégek – 2016-ban már csak 700 ezer sertéssel foglalkoztak, az állomány kevesebb, mint harmadára zsugorodott. A különbség szembeötlő, egyszersmind önmagában is arra utal, hogy ebben a tevékenységi körben (is) a nagyüzemi termelésnek van jelene és jövője. Ha megnézzük a statisztikát, kiderül, hogy egy átlagos vállalat ezerszer több állatot nevel, mint egy egyéni gazda. A 2010-es adat szerint utóbbiak 4,6, míg előbbiek 4640 állatot neveltek fejenként, illetve vállalatonként.    

Amint arról a Hetek tavalyi cikkében (Keveseknek jó üzlet a mezőgazdaság. Hetek, 2018. július 13.) írtunk, a nyereséges mezőgazdaság egyik legfontosabb ismérve, hogy teljes folyamatokat ölel fel: a lánc a vetőmag elvetésétől kezdve a növények, állatok felnevelésén majd feldolgozásán keresztül egészen a késztermék előállításáig és értékesítéséig tart. Mindez valamikor – a hatvanastól a nyolcvanas évek végéig – hazánkban is így működött, ám a rendszerváltás után különféle megfontolásokból egyszerűen szétverték a mezőgazdasági rendszert, a jól bejáratott piacokról pedig – elsősorban a Szovjetunióból – kivonultunk. 1990-ben 2500 termelőszövetkezetben (tsz) zajlott földművelés, állattenyésztés, élelmiszerfeldolgozás. A tsz-rendszer szétverésével azonban a hozzá kapcsolódó háztáji gazdaságok is hanyatlásnak indultak.

„A sertéstenyésztés uniós összehasonlításban totál elveszítette versenyképességét” – nyilatkozta a napokban a Népszavának Raskó György agrárközgazdász. „Magyarország szégyene, hogy amióta egyáltalán létezik állatösszeírás, statisztika, soha nem fordult elő, ami az utóbbi években, vagyis több sertéshúst importálunk, mint amennyit exportálunk. Az elmúlt 30 évben legalább 800 ezer falusi munkahely szűnt meg, s emiatt drámaivá vált az elvándorlás. Tömegével maradtak lakatlan porták vidéken. A dilettáns politikusaink azonban ma is a falura úgy tekintenek, hogy a mezőgazdaságnak kellene eltartania az ott élő népességet. Márpedig a korszerű technológiáknak köszönhetően az agrárium egyre kevesebb élőmunkát igényel, egyre kevesebb munkahelyet teremt” – sorolta a panaszokat Raskó. Tavaly egyébként a Hetek is megírta, hogy egy nem publikus minisztériumi tanulmány szerint több száz olyan település van, amely a folyamatos elnéptelenedés miatt néhány éven belül „bezár”.

A sokak által átkozott, mások által a mai napig visszasírt Kádár-rendszerben a politika képes volt beavatkozni az agrárfolyamatokba. Miután az 1970-es évek közepére a nagyüzemi átszervezések hatására olyan mértékben visszaesett a háztáji gazdálkodók száma, hogy az már nemzetgazdasági szintű problémákat generált, a politikai vezetés kénytelen volt rájönni, hogy a háztáji rendszere nélkülözhetetlen, ezért elkezdte támogatni a szektort. A csökkenés megállt, majd a nyolcvanas évektől növekedni kezdett a háztáji gazdálkodások száma, melyek nemcsak a saját fogyasztásban, hanem a helyi és regionális élelmiszer-ellátásban is egyre jelentősebb szerepre tettek szert.

Bár a statisztikai adatok alapján úgy tűnik, napjainkban nem éri meg a háztáji, az Agroinform.hu szakportál kiáll az otthoni sertésnevelés mellett. „Hat anyakoca rotációszerű fiaztatásával havonta 150 ezer és 350 ezer forint közötti bevételt realizálhatunk attól függően, hogy a kocáinktól fialásonként hány malacot sikerül leválasztanunk, majd eladnunk – szándékosan 300 forintos (kilónkénti), nyomott áron történő felvásárlással kalkulálva” – olvasható a szakportál cikkében.

Egy lapunknak nyilatkozó szakember kevésbé optimista. „A sertésállomány visszaesésének komplex okai között a legfontosabb a jövedelemhiány, vagyis hogy a termelők nem kapják meg a ráfordításaikat, mert alacsony a felvásárlási ár” – mondta a Hetek megkeresésére Forgács Barna, az Agrárgazdaság Kft. társtulajdonosa. „Vannak hullámvölgyek és vannak hegyek, de a völgyekből van több. Az utóbbi tíz évben két-három évben alakult úgy a sertés felvásárlási ára, hogy megérje a gazdáknak, a fennmaradó hét-nyolc évben nem volt jövedelmező ez a tevékenység” – részletezte a szakember. Érdekes módon itt nem működik az a közgazdasági elmélet, hogy ha egy termékből csökken a kínálat, emelkedni kezd az ára, a sertéseknél ez valami miatt nincs így.

Újabb jelentős ok, ami miatt folyamatosan csökken a sertésállomány, hogy az Európai Unióban ez a legkevésbé támogatott agrárágazat, miközben például a növénytermesztés, a földalapú támogatásokkal, sokkal jobb üzlet. Mindemellett a sertés 365 napos felügyeletet kíván, tenyésztése valójában egy sok vesződséggel járó életforma, mondta Forgács Barna.

Nem növeli a gazdák motiváltságát, hogy a környezetvédelmi előírások folyamatosan szigorodnak: a hígtrágya kezelése ma már szinte megoldhatatlan feladatok elé állítja a tenyésztőket, mert a hígtrágya hektáronkénti kihelyezhetősége korlátozott. (A disznótrágya köztudottan nagyon büdös, ezért például Debrecenben a városi virágkarnevált megelőző 10-20 napban már nem engedik a kihelyezést, mert kedvezőtlen széljárás esetén a belvárost is elviselhetetlen bűz tölti be.)   

Arra a kérdésre, hogy a fenti nehézségek hatására miért a kistermelők száma és az ő állatállományuk esett vissza, miközben az üzemek nagyjából megvannak, Forgács Barna azt mondta: a háztáji típusú tevékenységet könnyű felszámolni; a gazda eladja a 4-5 állatát, lebontja az udvarán álló ólat, és befejezi a veszteséges tevékenységet. Újraindítani pedig valószínűleg nem fogja, mert egy új telep létesítése ma már sokkal költségesebb, az engedélyeztetés pedig sokkal szigorúbb, mint a rendszerváltás előtt volt.

Ezzel szemben egy több ezres állatállományú nagyüzem kényszerpályán van: felszámolása sokkal nehezebb és fájdalmasabb, hiszen óriási befektetés árán tudna újraindulni: út, betonplacc, víztároló, technológia, takarmánytároló, szakértelem, munkaerő – sorolt néhány kulcskifejezést a szakember. Aki már felépítette a telepét, nem szívesen szünteti meg: inkább reménykedik, hogy előbb-utóbb emelkednek a felvásárlási árak.

A sertéstenyésztő üzemek ráadásul a mezőgazdasággal összehangoltan működnek: a vetőmagtermelés során melléktermékként keletkező takarmányalapot csak az abrakfogyasztó állatok, elsősorban a sertések képesek elfogyasztani. Ha nincs elég sertés, a takarmányalapot is a piacon kell értékesíteni, ami viszont tovább csökkenti a takarmány árát – tehát a sertéstenyésztés ezt az ágazatot is támogatja.

A magyar gazdák nem a kormánytól várnak további támogatást, hanem azt szeretnék, ha a felvásárlási árak rentábilissá tennék a munkájukat, ez azonban nem állami kompetencia. A piac viszont nem ad több pénzt a sertésért, mert Európában túlkínálat van. Arra a kérdésre, hogy mindezek fényében mit tehetnek a sertéstenyésztők, Forgács Barna azt mondta: „Reménykedünk.” Bővebben: reális esélye a túlélésre azoknak a cégeknek van, ahol egymásra épülő ágazatok működnek.   

Olvasson tovább: