Kereső toggle

Útelágazás előtt az Európai Unió

Interjú Szánthó Miklóssal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Alapjogokért Központ igazgatója szerint az uniós vezetők irányválasztásán múlik, hogy egy sikerperiódus vagy harcos öt év elénéz-e az ország. Ha fogadnia kellene, a Fidesz még az év vége előtt távozik a Néppártból. Interjú.

 

A csúcsjelölti intézményt eredetileg azért hozták létre, hogy átláthatóbb és demokratikusabb legyen az Európai Bizottság elnökének megválasztása. Ennek ellenére olyan személyt jelölt az Európai Tanács, akiről a kampány alatt még hallani sem lehetett. Nem fognak az európai szavazók emiatt még inkább kiábrándulni az Európai Unióból?

– A csúcsjelölti rendszer egy demokratikus szósszal leöntött, öt évvel ezelőtti német „találmány”, amivel formálisan közelebb akarták hozni az Uniót az állampolgárokhoz. Valójában azonban az EU föderalizációját, nemzetek feletti jellegét elősegítő eszközről van szó, amely ráadásul az alapszerződések szellemiségével és írott betűjével is ellentétes. Célja egyértelműen az volt, hogy minél kevesebb kompetencia maradjon a tagállamok kezében. A szerződések szerint ugyanis az Európai Bizottság elnökjelölésének joga a tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanács hatásköre, „Spitzenkandidatról” szó sincs bennük. Nem is lehet, hiszen az EP-választásokon a választópolgárok az adott tagállam nemzeti pártlistáira szavaztak, a szó politikai és jogi értelmében nincs olyan, hogy néppárti, szocialista vagy liberális európai lista, így a választók – leszámítva értelemszerűen a németeket vagy hollandokat – nem is szavazhattak Weberre vagy Timmermansra. Mögöttük tehát nincs ilyen értelemben vett „összeurópai demokratikus legitimáció”, ezért nem érzem, hogy a csúcsjelölti rendszer bukása eltávolítaná az embereket az Uniótól, vagy demokráciadeficitet okozna. Azoknak lett igaza – mint például a magyar kormánynak, a V4-eknek –, akik már hónapokkal ezelőtt azt mondták, hogy a csúcsjelölti mechanizmus nem megfelelő módszer arra, hogy az EU vezetőit „kiválasszák”.

 

Kívülről úgy tűnik, hogy az Európai Tanácsban is vannak egyenlők és egyenlőbbek. A német–francia–spanyol együttműködés látszik a legjelentősebbnek, majdnem az összes vezető pozíció az említett országok állampolgárai közül kerül ki.

– Önmagában az, hogy az úgynevezett „régi tagállamok” kooperálnak ilyen döntések esetén, egyáltalán nem meglepő: azért azt nem szabad feledni, hogy az EU és jogelődei létrehozásának lényege a francia mezőgazdaság és a német ipar védelme volt, és az egész európai integrációnak jelenleg is ez a politikai-gazdasági mozgatórugója. Én hiszem egyébként, hogy az EU az egy jó dolog, de nem azért, mert a tagság egy önmagában vett cél, hanem mert a tagság szolgálja jelenleg Magyarország érdekét. Ettől viszont még érdemes figyelni a „nagyképre”, hogy a német gazdasági expanziót az Unió és újabban az eurózóna kiválóan szolgálja – persze vannak új jelenségek. Ilyen például az is, hogy az új, leendő vezetőket kijelölő legutóbbi uniós csúcson bebizonyosodott, hogy az „új tagállamok”, legfőképpen a V4-ek egy, a dolgokat érdemben befolyásolni tudó hatalmi blokkot alkotnak, és nélkülük nem lehetett döntést hozni. Ezt az „új erőt” érzékelteti, hogy a csúcsjelölti rendszer, illetve Timmermans megbuktatásával – akit a végén Merkel támogatott – és Ursula von der Leyen megválasztásával – akit Merkel nem támogatott – a visegrádiaknak kisebb kormányválságot sikerült előidézniük Németországban. „Ez Orbán Viktor győzelme volt” – nem én mondom ezt, hanem a német szocialista Martin Schulz.

A régi tagállamok vezetőinek, de kifejezetten Macronnak és a V4-eknek az Európa-koncepciója nagyon különböző, most mégis egy együttműködés volt megfigyelhető a felek között az európai intézmények vezetőinek kiválasztásában. Minek tudható ez be, miért volt jobb a V4-eknek ez a forgatókönyv, mint a csúcsjelöltek?

 

– Az európai politikában egyáltalán nem szokatlan, hogy akár technikai vagy szakpolitikai ügyek mentén politikai oldalakon átívelő kompromisszumok jönnek létre, attól függetlenül, hogy az általános testtartások olyan távol esnek egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. A legutóbbi uniós csúcs a V4-ek szempontjából nemcsak azért siker, mert a csúcsjelölti rendszer vélhetően egyszer és mindenkorra lekerült a napirendről, hanem mert a legrosszabb forgatókönyvet sikerült elkerülni. Vagyis, hogy olyan jelöltek kerüljenek az egyes intézmények élére, akik orrvérzésig magyar- vagy Kelet-Európa-ellenesek. Itt Weberről, de főleg Timmermansról van szó, aki azért az utolsó órákban nagyon komolyan szóba került mint bizottsági elnökjelölt.

Tény, hogy a most javasolt nevek nem forogtak első körben a lehetséges jelöltek között, és valóban Ursula von der Leyentől Legarde-ig a nyugati eurokrata, uniós elitből érkeznek. De az is tény: minden politikusnak, aki ilyen fontos intézmény élére kerül ilyen sorsfordító időkben, érdemes átértékelnie saját eddigi tevékenységét, legfőképpen azt, hogy milyen hibákkal működött eddig az adott intézményrendszer, esetleg ezek az intézményi hibák mennyiben származtak az azt működtető személyek – hogy finoman fogalmazzak – „tévedéseiből”. Tehát azt mondom, hogy például Ursula von der Leyennek ez egy hatalmas lehetőség, hogy áttekintse, mi az, amit Barrossóék, de legfőképpen Junckerék korábban elrontottak – akik korábban maximumra tekerték a hülyeséggenerátort, és hibát hibára halmoztak –, az általuk erőltetett mélyebb integráció instabilitást és a britek kilépését vonta maga után. Ha ezekből a hibákból tud tanulni az új uniós vezetőség, és képes lesz arra, hogy nemcsak szavakban, hanem tettekben is megértő, toleráns legyen azon tagállamokkal szemben, melyeknek más, de szintén legitim álláspontja van egyes ügyekről, és ezeket hagyja is érvényesülni a szuverenitás keretei között, akkor egy újabb sikerperiódus jöhet el az Unió történetében. Ha folytatni fogják az erőszakos központosítást és szerződésellenes hatáskörelvonást, akkor harcos öt év elé nézünk.

 

A bizottsági elnökjelölt Ursula von der Leyen föderalistább Európát képzel el, a CDU liberálisabb irányzatához tartozik, a melegházasságot is megszavazta, és a bevándorlást is pártolja. Orbán Viktor a kampány idején azt hangoztatta, hogy olyan vezetőkre van szükség az európai intézmények élén, akik ellenzik a bevándorlást. Nem ellentmondásos ez?

– Nem. Egyfelől erre mondtam, hogy a legnagyobb rosszat sikerült elkerülni, illetve, hogy valamennyi vezetőnek ez egy tényleg hatalmas lehetőség a dolgok átértékelésére. Ráadásul, aki ismeri a reálpolitikát, az tudja, hogy egy ilyen folyamat során a választási opciók végesek – és ezen belül kellett megtalálni a lehetséges alternatívák legjobbikát magyar szempontból. Ha kicsit komolytalankodni akarnék, mondhatnám, hogy Magyarország szempontjából nyilván az lett volna a legjobb forgatókönyv, hogy Orbán Viktor a kormányfői székét megtartva az Európai Bizottság élére kerül, de ez persze se közjogi, se politikai értelemben nem volt lehetséges. Én izgalommal várom, hogy Ursula von der Leyen képes lesz-e felnőni a feladathoz. Mérlegelnie kell, hogy akármi is legyen az ő meggyőződése egyes ügyekben, mi az, ami valóban az Unió jelenlegi egységének érdekét szolgálja, és mi az, ami nem. Az például teljesen nyilvánvaló, hogy a Bizottság szerződéses felhatalmazás nélkül történő lopakodó jogalkotása, a tagállami szuverenitás folyamatos felülírása, a migráció félrekezelése csak és kizárólag „családon belüli konfliktushoz” vezetett. Az irányválasztás Ursula von der Leyenéken múlik.

 

Az Európai Parlament, de főleg a Néppárt és a szociáldemokraták eléggé felháborodtak a csúcsjelöltek figyelmen kívül hagyásán. Van esély arra, hogy a Parlament nem választja meg a Tanács által jelölt személyeket?

– Esély nyilván mindenre van, és ahogy Rocky Balboa mondta, „mindig a végén van vége”, de a parlamenti puccsnak komoly esélyét nem látom. Az EP-ben azért nagy számban azon pártok képviselői ülnek, amely pártok vezetői, kormányfői a szóban forgó személyeket jelölték az egyes tisztségekre. Furcsán nézne ki, ha Macron liberálisai vagy a fideszes képviselők nem szavaznák meg Ursula von der Leyent. Ráadásul politikai értelemben „csomagmegállapodás” van, mely felöleli az EKB, az EB, az Európai Tanács vezetőjének, a külügyi főképviselőnek, de a már megválasztott EP-elnöknek is a személyét – tehát egy szocialista EP-képviselő nemcsak a néppárti Ursula von der Leyenről szavaz, de „hallgatólagosan” hozzájárul ahhoz is, hogy egy spanyol szocialista lehessen a külügyi főképviselő. Biztos lesz, aki pártjának vagy kormányának az álláspontjával szemben voksol, de azt, hogy ez több mint a felét tegye ki a képviselőknek, kétlem.

 

Járóka Líviát néppárti jelöléssel megválasztották az EP egyik alelnökének. Ebből lehet arra következtetni, hogy a Fidesz és a Nép–párt hosszú távra tervezi az együttműködést?

– Ha fogadnom kellene, akkor azt mondanám, hogy év végére a Fidesz nem lesz a Néppártnak a tagja, de ez a saját jóslásom. A Néppárt mára sokkal inkább egy – egyébként fontos érdekérvényesítő – platformként működik, semmint értékközösségként. Sajnálatos módon a sokszor csak nevükben kereszténydemokrata pártokat tömörítő pártcsalád annyira eltolódott a centrum irányába, a centrum pedig balliberális irányba, hogy meghatározó társadalompolitikai kérdésekben a Néppárt fő irányvonala nagyon eltér attól, amit valódi kereszténydemokrácia alatt értünk. Emellett viszont praktikussági okokból a Fidesz számára sem utolsó szempont, hogy egy számos fontos erőt és politikust a soraiban tudó szövetség tagja lehet, ahogy a Néppártnál sem utolsó szempont, hogy egy történelmi kudarc után a jóformán egyedüliként sikeresen, legsikeresebben teljesítő tagpártját „házon belül tartsa” – ráadásul a Fidesz távozása dominóeffektust is beindíthat a tagpártok között. Ettől a tény az tény marad: a „nagy” szociális-kulturális ügyekben – mint migráció, multikulturalizmus, szuverenitás, nemzeti identitás, genderideológia, homoszexuális házasság – a Néppárt fősodrát adó erők és a hagyományosan konzervatív tagpártok álláspontja között óriási a szakadék, és ez az együttműködés érdemi részét erősen megkérdőjelezi. Mindennek fényében Járóka Lívia megválasztása nagy eredmény, az pedig, hogy más magyar pártok – a DK és a Momentum – nyíltan ellene kampányolnak, nyílt hazaárulás.

 

Az elmúlt hetekben a klímaváltozás kérdése uralja a közbeszédet és a mainstream médiát, míg a bevándorlás vissza-vagy kiszorulni látszik. A klíma az új migráció?

– A migráció és a klímaváltozás összefügg, igazából ugyanarról a problémáról beszélünk. A migrációt előidéző tényezők – gazdasági problémák, háborúk – legtöbb esetben összefüggésben vannak a klimatikus viszonyok vagy a természeti erőforrásokhoz történő hozzáférési lehetőségek változásával. A klímaváltozással kapcsolatban természetesen van egy szakpolitikai-tudományos vita arról, hogy mi okozza: az emberi beavatkozás, vagy ez a Föld ciklikus természeti változásának része. De a vízkészletre, az életfeltételekre gyakorolt hatásait senki nem vitatja. Politikai szempontból azonban nagyon is tetten érhető a liberális ármánykodás: a „migrációs csatát” a balliberális oldal elvesztette, ezért „találni” akarnak egy olyan témát, ahol jobb esélyekkel indulnak. És tény: olybá tűnhet, hogy ez az ő „pályájuk”, hiszen az a „közérzet”, hogy ez a „zöldgondolat”, az egész environmentalista hozzállás, az ilyen trendi balos-liberális dolog.

 

A konzervatív oldal hogyan tud ezzel vitába szállni?

– A konzervatív, de főleg a keresztény oldalnak szerintem itt az a feladata, hogy tudatosítsa önmagában: a Teremtés, a teremtett világ védelme alapvetően egy keresztény-keresztyén gondolat. A természetközelség, a természet ismerete, a vidéki létforma, a vadászat, az agrárius élet – ezek mind keresztény, konzervatív, jobboldali erények. Az első természetjáró körök a 19. századi Angliában konzervatív klubként alakultak meg.

Nem az a normális megközelítés tehát, hogy a környezetvédelmet egyféle pótvallásként fogjuk fel, és ideológiát gyártunk belőle, hanem az, hogy elolvassuk a Biblia első sorát: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” Az Úr teremtette ezt a világot, és az embernek a gondjára bízta. Ha a természetről gondolkodom, akkor azt szeretném megvédeni, amit az Úristen adott az embernek. De nem úgy, hogy rasztahajú hippiként ülök egy „zöld NGO” New York-i irodájában, és elmondom, hogy mit kellene tenni Afrikában, miközben lábszagú suttyónak gondolom a Trumpra szavazó déli farmert. Hanem úgy, hogy tudatosítjuk: a természet védelme a Teremtés és az Élet parancsából fakad, csakúgy, mint az abortusz, az eutanázia, a drogliberalizáció vagy a genderőrület elvetése.

 

Olvasson tovább: