Kereső toggle

Író és politikus

Mikszáth a Parlamenten belül és kívül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek még a látszatokon épülnek fel.”-A fekete város

 

Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szkalbonyán, amely ma szlovák városka – olvashatja bárki, ha felcsapja a Wikipédia virtuális oldalait. Eddig még egyáltalán nem érdekes a történet – kivéve, ha a közelgő Trianon-évfordulóra gondolunk. A tótok és palócok világa ez a terület, akikről lelkiismeretesen beszámol a kortársak szerint maga is erősen palóc nyelvjárásban beszélő író. Emlékezhetünk az érdekes élettörténetére is, mely a jómódú földbirtokos apa és a nemesi származású, evangélikus papi felmenőkkel rendelkező anya frigyével kezdődött.

Három gyermekük közül – a középső – Kálmán tanulmányait Rimaszombaton, Selmecbányán végzi, majd Pesten jogot hallgat. Ez utóbbit nem fejezi be, de szolgabíróként 1871-től Balassagyarmaton Mauks Mátyás keze alatt dolgozik. Leszámítva a gyermekkori kalandokat, itt kezdődik az első, az életre szóló: beleszeret Mauks Ilonába, főnöke lányába. A fiatalok titkon elszöknek, összeházasodnak. 1873-ban történik mindez, s a friss házasok a fővárosba költöznek. Persze nem minden fenékig tejfel. Nagy nyomorúságban élnek, s első fiuk pár hetesen meghal. Ilona megbetegszik, hazaköltözik, s Kálmán hűtlenségére hivatkozva elválnak. Ez utóbbi nem volt igaz: az akkor még össze-vissza író, különböző lapokban publikáló, egyáltalán nem ismert Mikszáth óvni akarta feleségét a szegénységtől, a szomorúságtól. Próbált az időközben elhunyt szülei birtokán dolgozni, jelöltette magát aljegyzőnek, de mindkét próbálkozása kudarcba fulladt.

 Pestre tér vissza, ahol az az „ötlete” támad: irodalommal fog foglalkozni.S milyen jó, hogy ez eszébe jutott! Gyermek- és ifjúkora emlékeit, a palócok és tótok világát kívánja közreadni, mely zajos sikert arat. 1881-ben Tót atyafiak, 1882-ben A jó palócok című novelláskötetekkel óriási elismertségre tesz szert. A Petőfi Társaság, majd a Kisfaludy Társaság választja be tagjai közé, a Pesti Hírlapban publikál, sőt  kiküldött tudósítóként követi végig a híres tiszaeszlári vérvádper tárgyalásait. Komoly oknyomozói munkát végezve „megkeresett filoszemitát, antiszemitát, dzsentrit, polgárt és parasztot, megpróbált elfogulatlanul tudósítani a perről”, melyért az egyik oldal antiszemitának, a másik zsidóvédőnek bélyegezte.

Újraházasodása

Az elismertség nemcsak hírnévvel, de biztos jövedelemmel is járt. Így 1882-ben levelet írt Mauks Ilonának. „Jólesett – ha bár mindennél jobban szerettem –, ha sorsa elszakad az enyémtől. De föltettem már magamban akkor, hogyha valaha vinni fogom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni. Az Isten meghagyta élni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatalkorban együtt szőttünk, megvalósítva lássam! Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül ahová lépek, s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam. Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta, míg ön elé léphetek soraimmal, sohasem hallottam maga felől, így azt sem tudom, nem ment-e férjhez, vagy nem készül-e férjhez menni?… De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát.” Ilona válaszát egészében és részleteiben is megirigyelhetné a ma egyáltalán nem ilyen elveket valló világ: „Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e ez alól engem a törvény?” Száz szónak is egy a vége: 1882-ben Ilona és Kálmán másodszorra is megházasodott, ezúttal halálukig tartott a frigy, s három gyermekük született és nőtt fel.

Politikai pályafutása

A „boldog békeidők”, azaz a Kiegyezés utáni korszak rengeteg innovációt hozott. Fejlődött az ország, megindult a gépipar, a nyomdaipar, az élelmiszeripar – tényleg dübörgött a gazdaság. Óriási vasúthálózat épült ki, megépült a Lánchíd, majd három másik dunai híd is. 1887-ben elindult az első villamoskocsi, és elkezdett kiépülni a telefonhálózat. Főleg Budapesten, de a vidék nagyobb városaiban is rengeteg építkezés zajlott: körutak, színházak, távíró- és postaépületek, ipari, üzleti és lakónegyedek nőttek ki a földből. Ekkor Magyarországon a Szabadelvű Párt élén Tisza Kálmán volt a miniszterelnök, aki mellesleg Mikszáth Kálmánnal igen szeretett kártyázni. S bár az akkori irodalomkedvelők a paraszti világot hűen bemutató írót tisztelték Mikszáthban, ő a politika és az ezáltal mozgatott magyar valóság felé fordult.

1882-ben bízta meg a Pesti Hírlap először Mikszáthot, hogy országgyűlési karcolatot írjon. Először szabódott, de aztán a „tisztelt ház” miliője beszippantotta végérvényesen. Szellemes, friss írásai sikert hoztak, s egy évtizeden keresztül ő lett az ünnepelt tudósítója a parlamenti eseményeknek. Így lett a hobbija a politika: 40 éves korától kezdve élete végéig országgyűlési képviselő volt.

Politikai írásai kapcsán a következőt vallotta: „Egy igazán jó nézőpont van: a karzat látpontja.”  Mikszáth tulajdonképpen egy színháznak tekintette a parlamentet – amit a tudósító maga is többször hangsúlyozott –, valamint annak ellenére, hogy maga is tagja volt a T. Háznak, igyekezett külső szemlélőnek megmaradni írásaiban.

Mikszáth a 90-es évektől kezdve parlamenti tudósításait Katánghy Menyhért országgyűlési képviselő feleségéhez írott levelein keresztül mutatja be (a Pesti Hírlapban közölte őket). Az ötlet annyira népszerű lett, hogy az író-politikus hőse életrajzát és képviselői karrierjét is megírta a Két választás Magyarországon című könyvében.

A történet főszereplője Menyus, a lecsúszott dzsentri-sarj, aki bármivel szívesen keresi  kenyerét, csak dolgozni ne kelljen. A regény kiváló korrajzot mutat be a   Millennium korát meghatározó eseményekről (az ezredévi kiállításról, a főváros új arcát kialakító nagy építkezésekről), valamint a modern, polgári világ születéséről. A vidék emberét  azonban teljesen hidegen hagyja a fővárosi forgatag, párhuzamos valóságokban élnek a szereplők.

Mikszáth Katánghy politikai pályafutását két választási tudósításon keresztül kíséri végig rendkívül szellemes elbeszélési formában. Az izgalom nem a történet és a cselekmény fondorlatosságában rejlik, hanem a bemutatott jellemrajzokban és az emberi természet kiszámíthatóságában (mondd az „öntudatos” polgárnak, hogy mit ne csináljon, biztos azt teszi majd).

Menyus eredettörténetéből megismerjük az elszegényedett és a teljes lesüllyedéstől rettegő dzsentriket (Mikszáth egyik kedvenc témája). A szebb napokat látott középnemesség együtt nagy erőt jelentett: ők voltak a magyar vármegyék „támaszai és talpkövei”, tisztségviselői és hangadói, parlamenti képviselői. Letűnt dicsőségük romjain igyekeztek jól élni.

Katághyt is hasonló ambíciók fűtik: orvosnak tanul, de nem kívánván praktizálni (dolgozni), politikusnak szegődik. Végül nem kevés fáradsággal, sok csalással és ámítással megszerzi egy erdélyi kerület képviselői mandátumát, mígnem felesége cselszövése miatt (aki igen megunta elcsatangolásait) ebből is kiesik.

A második mandátumot egy újabb „csínnyel” szerzi meg: már megvan a kormánypárti jelölt, az egész település egy emberként áll, esélytelennek látszik a helyzet, miniszteri közbenjárásra Menyus mégis sikerrel jár:

„A főispán kijelentette, hogy lehetetlen; a választásig csak hat nap van…S azzal kisvártatva végigment a nagytermen még egyszer, s meglátván egy szögletben a főispánt és a polgármestert, odalépett hozzájuk, és a Röszkey vállára eresztette le a kezét.

– Szeretném – mondá –, ha megcsinálnák.

A két férfiú összenézett.

– Megpróbáljuk – felelte a főispán.

– Meglesz – mondá a polgármester, fölvillanyozva a vállain nyugvó kéz magnetikus erejétől.”

Teljesen érdektelen, hogy egy ismeretlen település ismeretlen lakóit képviseli, az egyetlen, ami számít, hogy bent ül a T. Házban.

Magukat a polgárokat sem nagyon érdekelte, hogy ténylegesen ki képviseli őket. A helyi viszonyokat Mikszáth tűpontosan ragadja meg: „Politikailag Körtvélyes  olyan, mint városkáink nagy része. A lakosság kivétel nélkül ellenzéki, szidják a kormányt, a mamelukokat, a kiegyezést, a nagy adókat, elégedetlenek mindennel, de mikor a választási idő közeleg, a főispán úr őméltósága és a polgármester úr szépen lecsendesíti a hullámokat, és rendesen egyhangúlag választanak meg egy mamelukot, hogy azt a választás után megint szidhassák, mint a bokrot, amikoron a polgármester is csatlakozik hozzájuk, sőt, a suba alatt a főispán is jóváhagyólag bólingat. Ez így volt mindig, és így lesz mindig.”

Mikszáth maga is a Szabadelvű Párt színeiben politizált.  1904-1905 után viszont olyan mértékben megváltozott a politikai klíma, hogy az író már nem érezte sajátjának azt. Mikszáth, aki egy személyben volt liberális és konzervatív politikus, egy olyan obstrukciós ügy miatt, amelyben a Parlament egyik termét szétverték az ellenzéki pártok, már nem találta helyét a rendszerben. Az előző időszakokat érezte jobbnak, még ha tudta is, hogy az sem volt feltétlen az. Mikszáth erről így írt: „Minden rossz országgyűlés megszépül. Mert minden következő rosszabb lesz.”

Mikszáthot olvasni ma is olyan, mintha maga a szerző mesélné el a történetet, pipájával a szájában. Innen tudhatjuk meg igazán, miként vélekedik a frissen alakuló magyar valóságról. Elbeszéléseiben a mai politikusok ősmintái is fellelhetőek: olvashatunk a pénzen vett képviselőkről, a fogadásból lett politikusról, arról, aki csak azért lett képviselő, mert akire a szerepet szánták, külföldön tartózkodott, s nehezen tudott volna hazajutni a választásokig. Egy régi igazság úgy tartja: nincs új a Nap alatt.

 

Olvasson tovább: