Kereső toggle

Szakíts, ha mersz, ha bírsz, ha tudsz

Milyen stratégiával készül a Fidesz a közelgő EP-választásra?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Orbán Viktor és Matteo Salvini a magyar határnál. Bevándorlásügyben teljes az egyetértés.

Miért pont most jelentette be Orbán Viktor, hogy nem támogatják Manfred Weber jelöltségét? Ez tényleg a Néppártból való kilépést jelenti? Előretörhet-e a Salvini-féle hazafias tömb május 26-án? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ kormányközeli forrásaink segítségével.

Fel fog borulni a teljes európai parlamenti, és összességében az európai viszonyrendszer májusban – jelentette ki Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár a Hetek megkeresésére. Hozzátette, teljesen nyitott kérdés, hogy a megváltozott körülmények között milyen tartós és működőképes megegyezéseket lehet majd kötni. Alapvetően arra voltunk kíváncsiak, milyen stratégiával várja a magyar kormány a közelgő májusi európai parlamenti választásokat. Az államtitkár úgy fogalmazott, azért sem tudnak konkrétumokat mondani a kormány részéről ez ügyben, mert szinte minden az eredményektől és a választók akaratától függ. Ezt viszont –bármennyire közhely – jelenleg senki sem tudja pontosan megjósolni.

Se veled, se nélküled

Amióta felerősödtek az Európai Néppárton (EPP) belül a Fidesszel szembeni kritikák, a hazai szavazótábor, szimpatizánsi kör, de még maga az úgynevezett holdudvar is arra vár, hogy a kormány végre lépje meg azt, hogy otthagyja az egész frakciót a bevándorláspárti, baloldallal szövetkezni kívánó, alapvetően Orbán-ellenes képviselőivel együtt. A döntés azonban nem ennyire egyszerű.

A Néppárt ugyanis jelenleg még mindig az Európai Parlament legnagyobb pártja, amelyen belül az egészen liberális tábortól kezdve a most már nyíltan a hazafias pártokkal szövetséget kereső Orbán Viktorig sokfajta irányzat megtalálható. S bár a nemzetközi sajtó és a politikai nyilatkozatok tömkelege szinte nonstop arról szól, hogy a Fidesz mikor hagyja már ott a pártcsaládot, egyáltalán nem biztos, hogy ennek szükségszerűen be kell következnie. Kovács Zoltán emlékeztetett arra, hogy a Néppártnak van egy olyan balszéle, ami erősen szimpatizál a Macron-féle tömbbel, s mivel „a politikában mindig mindennek van esélye”, ezért elképzelhető, hogy ők fognak kiválni a pártcsaládból, nem pedig a Fidesz. „Miért ne tudna az is leválni?” – tette fel a kérdést. A parlamenti folyamatokat jól átlátó kormányközeli forrásunk pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy „nagy erők dolgoznak azon, hogy egy új blokkot kovácsoljanak össze”, utalva ezzel arra, hogy Emmanuel Macron francia államfő intenzíven ügyködik azon, hogy a különböző pártokból összeollózva megalkossa a legnagyobb parlamenti formációt, felrúgva az eddigi erőviszonyokat.

Adott tehát a dilemma, hogy míg a Néppárt jelentős többsége egyelőre egy Fidesz számára vállalhatatlan irányba halad, a magyar kormánypártnak célszerű megvárnia a választások utáni hatalmi átrendeződést, mert abból akár győztesen is kijöhet. Orbánék tehát nem azért nem lépték még meg a látványos szakítást, mert nincs más választásuk, hanem pont azért, mert van. Hogy pontosan mekkora mozgástér áll majd a Fidesz rendelkezésére a május 26-ai választások után, azt előre nehéz megbecsülni. Habár a kormánypárti sajtóban egy-egy merészebb cikkben már bevándorlásellenes előretörést vizionálnak, egy brüszszeli erőviszonyokat jól ismerő kormányközeli forrásunktól úgy tudjuk, nem érdemes előre inni a medve bőrére, totális borulás egyáltalán nem várható. Forrásunk szerint a Néppárt továbbra is erős frakció maradhat, és a bevándorláspárti képviselők továbbra is többségben lesznek az Európai Parlamenten belül. A kérdés csak az, hogy a kiegyenlített erőviszonyok milyen új helyezkedést tesznek majd lehetővé az uniós főszereplők számára.

Szakítópróba

Kramp-Karrenbauer, Weber és Merkel teljessé tenné a német hegemóniát.

Jelzésértékű volt a Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárral közösen tartott nemzetközi sajtótájékoztatón, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök teljesen váratlanul egyszer csak bejelentette, hogy Manfred Webert alkalmatlannak tartják a bizottsági elnöki posztra, és a továbbiakban nem támogatják őt, hanem új jelöltön gondolkoznak. Magyarázatában a kormányfő úgy fogalmazott, nem támogathat egy olyan embert, aki kijelentette, hogy a magyarok szavazatával nem kíván bizottsági elnök lenni. Mint emlékezetes, Weber még március végén fogalmazott úgy a ZDF német médiumnak nyilatkozva, hogy ha a Fidesz szavazatai kellenek majd a győzelméhez, akkor inkább nem vállalja el a pozíciót. Kormányközeli forrásból úgy tudjuk, nemcsak ennyi volt az indok, hanem a hivatalos utakon kívül több személyes találkozóra és beszélgetésre is sor került Orbán és Weber között, s ezek eredménye vezetett eddig a pontig. Egy korábban uniós ügyekkel foglalkozó fideszes delegált pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy ez egy személyes mérkőzés kettejük között, s a magyar kormányfő „kifejezetten élvezi, mikor 19-re lapot húzhat”.

A kormány holdudvarához tartozó informátorunk arról számolt be, hogy a sajtótájékoztatón bejelentett döntésről szinte csak Orbán közvetlen környezete tudott, a körön kívül elhelyezkedőket váratlanul érte és meglepte. Egy szintén a brüsszeli folyamatokra rálátó kormányközeli forrásunk viszont azt mondta, ez a fordulat nem meglepő, „időzítve volt”. Úgy fogalmazott, a lehetőségeket próbálták maximalizálni, így nem csinálhattak mást korábban. „Nem akartuk becsukni az EPP kaput, mert a Fidesz nem volt felkészülve, hogy kiváljon. Most már Salvinivel és Strachéval kitekintünk” – tájékoztatta lapunkat.

Habár nyilvánvalóan törést hozott a Néppárttal való kapcsolatban a március végi felfüggesztés, információnk szerint a Fidesz legfelső vezetése még ekkor is erősen tartotta magát ahhoz a forgatókönyvhöz, hogy a Néppárton belül képzelik el a jövőt. Különösen a német kormánypártokkal, azaz a CDU-val és a CSU-val való jó kapcsolat miatt állítólag azokban a napokban Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter meg is győzte Angela Merkel német kancellárt és Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK) CDU-s pártelnököt, hogy a kampányt követően „minden visszatér a régi kerékvágásba”. Olyannyira így volt ez, hogy egy másik forrásunk egyenesen úgy fogalmazott: „tesszük a dolgunkat, nincs itt semmiféle látnivaló, műbalhé az egész”. Az ehhez hasonló hangok ma már ámulva figyelik, hogy milyen irányba fordultak a dolgok. Egy másik forrásból viszont úgy tudjuk, hiába lett kommunikálva a felfüggesztést követően, hogy ez csak „szétköltözés, de nem válás”, már akkor megszületett a döntés a válásról. Annyi biztos, hogy ma már több háttérbeszélgetésen halljuk, hogy egyre inkább abba az irányba halad a Fidesz, hogy „tényleg távozni fognak a Néppártból”.

Az mindenesetre szintén vízválasztó, hogy a Manfred Weber támogatásától való visszatáncolás bejelentésére több néppárti vezető is a Fidesz végleges kilépését, illetve kizárását vizionálta. Míg Manfred Weber csak annyival kommentálta Orbán bejelentését, hogy „Magyarország rossz irányba halad”, a nagyobbik német kormánypárt feje szerint a magyar kormányfő annak a világos jelét küldte, hogy ki kíván lépni. Joseph Daul, a Néppárt vezetője Romániában pedig úgy fogalmazott az elmúlt napok kijelentéseire reagálva, hogy ha „Orbán továbbra is becsmérli az EU-t, akkor vagy maga lép ki, vagy az EPP kidobja őt”. Ez viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy a Néppártnak lenne fájdalmasabb, s nem a Fidesznek.

Csúnya válás

Ha úgy alakulna május 26-a után, hogy a Fidesz távozni kényszerül a Néppártból, akkor azt biztos nem egyedül fogja megtenni. Az már világos, hogy adott esetben a határon túli magyar pártok képviselői is követnék a magyar kormánypártot, valamint a Szlovén Demokrata Párt is jelezte, hogy kész együtt távozni Orbánnal, ha arra kerülne sor. Ez alsó hangon 19-20 mandátumveszteséget jelentene az amúgy sem combos néppárti előnyből. (Legutóbbi felmérések szerint a legnagyobb európai pártcsalád mindössze 20-30 hellyel vezet a szocialisták előtt.) Sőt, információnk szerint az Orbánnal rendkívül baráti és régi kapcsolatot ápoló Silvio Berlusconi volt olasz kormányfő és az általa vezetett Forza Italia is kilátásba helyezte a távozását egy magyar kilépés esetén. Kormányközeli forrásunk szerint ráadásul „pedzegettek más kiválást is”, így jelentősen visszaesne a néppárti vezetés által remélt 180-185-ös mandátumszám. (Ami egy ilyen kilépési hullám esetén akár 150 alá is zuhanhat.)

Az már biztos, hogy Orbánéknak lesz hova menniük a kilépés után, mivel Matteo Salvini olasz miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter, valamint Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár budapesti látogatásai világossá tették, hogy a most alakuló, hazafias pártokból álló frakcióba a Fidesz azon nyomban átléphet. Ráadásul a frakció várható létszáma is napról napra gyarapszik, miután a felek megpróbálják az összes vállalható jobboldali pártot megnyerni az új tömbnek. Azért is érdemes külön hangsúlyozni a „vállalható” címkét, ugyanis információink szerint a német AfD (Alternatíva Németországért) párt például egy „vörös vonal” a német kormánypártok szemében, amit nem feltétlenül kíván átlépni sem az olasz, sem a magyar fél a meglevő jó kétállami kapcsolatok miatt. Egy a magyar külpolitikát jól ismerő informátorunk szerint éppen a Németországban és Franciaországban is meglevő „vörös vonalak” miatt a magyar félnek szintén megvannak a maga vörös vonalai, s ebbe némileg bele lehet érteni a Marine Le Pen vezette Nemzeti Összefogást is. Ez utóbbi még az AfD-nél is nagyobb „veszteség” lehet Salviniék számára, hiszen a felmérések szerint Le Pen legalább annyi képviselővel lesz majd jelen az újonnan felállt parlamentben, mint maga Emmanuel Macron.

Ugyancsak kérdés, hogy ebben a várhatóan nagy felfordulásban mi lesz majd a lengyelekkel, akik egyelőre az Európai Konzervatívok soraiban ülnek. A másik jobboldali pártcsalád valószínűleg megszenvedi majd a Brexit-ügy miatti tory-mélyrepülést, így az sem elképzelhetetlen, hogy ők is majd lépni fognak Orbánnal együtt. Ez azonban nem feltétlenül szükségszerű, Kovács Zoltán szerint az európai színtéren nem muszáj pártpolitikában gondolkozni, hiszen ahogyan a visegrádi országok regionális szinten bebizonyították, úgy a következő Európai Parlamentben is bebizonyíthatja a jobboldal, hogy képes ügyek mentén együttműködni adott esetben külön-külön frakciókban ülve.

Ha nem Weber, akkor ki?

Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke és Michel Barnier, Brexitfőtárgyaló. Kulcsszereplők lehetnek.
A legutóbbi felmérések szerint Webernek nagyon is kellenének a néppárti jobbszél szavazatai, hiszen jelen állás szerint hiába nyit a pártcsalád már-már elvtelenségbe hajló módon a szocialisták és liberálisok felé, még így sincs garantálva, hogy összejön a megválasztáshoz szükséges minimális többség. Nem mintha Weber útja ki lenne kövezve a végső nagy szavazásig. Kovács Zoltán emlékeztetett rá, hogy a csúcsjelölti rendszer, mely szerint az európai parlamenti választáson legtöbb mandátumot szerzett pártcsalád küldhet elnököt az EU kvázi kormányzását ellátó Európai Bizottságba, egyáltalán nem kötelez senkit. Az egy szokásjogi alapon kialakult rendszer, ami először 2014-ben működött élesben, amikor éppen azt a Jean-Claude Junckert sikerült vele megválasztani, akit anno a Fidesz szintén nem támogatott. Nem csoda tehát, hogy ezúttal nem csupán Weber jelöltségét éri majd kritika a magyar kormánypárt részéről, hanem magát ezt az „organikusan kialakult mechanizmust” is.

A folyamat a valóságban úgy néz ki, hogy az Európai Tanács (kormányfők testülete) javasol valakit az Európai Parlamentnek (751 képviselő) megszavazásra, hogy ki legyen az Európai Bizottság (28 uniós biztos, kvázi miniszteri tanács) elnöke. Ha a többség az illetőt megszavazza, akkor szentesül a Tanács javaslata. A csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszer a zárt ajtók mögötti tárgyalásokat elkerülve fordította meg úgy a dolgot, hogy eleve a választási eredményektől függően küldött egy nevet a Tanács elé, hogy azt mintegy automatikusan elfogadva szavazásra visszaküldjék a Parlamentnek. Orbánék azonban azon dolgoznak, s talán erre utalhat a közelmúltban Donald Tuskkal (a Tanács elnökével) lezajlott romániai egyeztetés, hogy más módon válasszák ki a Bizottság elnökét.

A lehetséges jelöltek között szóba jöhet akár Michel Barnier Brexit-főtárgyaló is, akit annak idején a magyar kormány is támogatott Jean-Claude Juncker ellenében. Az akkor alulmaradt jelölt most nem indult a bizottsági elnöki tisztségért, de ez nem jelenti azt, hogy végül nem ő lesz a befutó. A Politico részletes elemzésben bizonyította be, hogy Barnier tulajdonképpen nem mást csinált az elmúlt hónapokban, mint hogy árnyékkampányt folytatott a különböző országokban. Néppárti tagként ugyan támogatásáról biztosította Webert, ám beszédes, hogy a Helsinkiben megrendezett kongresszus óta Weber egyik nagyobb rendezvényén sem jelent meg, miközben Brexit-főtárgyalóként számos országban beszélt az EU jövőjéről és kihívásairól. Szakértők szerint Barnier már arra készül, hogy amennyiben a Tanács ténylegesen felrúgja a csúcsjelölti rendszert, egy esetlegesen döntetlenre kifutott parlamenti választás esetén (amelyben a Néppárt és a szociáldemokraták fej fej mellett végeznek) őt jelölnék a Bizottság élére. Barnier személye már csak azért is érdekes, mert francia származása miatt elképzelhető, hogy még a Macron körül formálódó tömb is kész lenne megszavazni.

A rengeteg megválaszolatlan kérdés ellenére egy biztos, az elmúlt évtizedek legizgalmasabb európai parlamenti választása elé nézünk, ahol nem is a 26-a (vasárnap) éjjel befutó eredmények, hanem az azt követő hatalmi játszmák döntik majd el, hogy a következő öt évben milyen irányba megy majd Európa.

Közreműködött: Surjányi Dávid, Király György

 

Körív

A Fidesz útja a liberálisoktól a néppárti felfüggesztésig

A magyar kormánypárt nagy utat járt be az európai porondon, ha csak az európai parlamenti frakciókat nézzük. Ma már talán meglepő, de 1992. február 8-án a Fidesz negyedik kongresszusa egyhangúlag úgy döntött, hogy csatlakozik a Liberális Internacionáléhoz (liberális pártok nemzetközi szövetsége). A fiatal demokraták szívvel-lélekkel politizáltak a frakcióban, 1993 januárjában például Szájer József – aki ma is a Fidesz európai parlamenti képviselője – sürgette, hogy a Liberális Internacionálé minél előbb zárja ki a szervezetből a Jörg Haider radikális kijelentéseiről híres osztrák politikus nevével fémjelzett Osztrák Szabadságpártot (FPÖ). Az akkori végrehajtó bizottság fideszes tagja azzal indokolta a javaslatát, hogy a liberális elvekkel nehezen összeegyeztethető az akkor az FPÖ által kezdeményezett külföldi- és idegenellenes népszavazás, amely sérti a genfi nemzetközi konvenciót is. (A népszavazás az Ausztria az első! címet viselte, és a bevándorlást támadta.)
A Liberális Internacionáléval való együttműködés látszólag gördülékeny volt, Orbán Viktort a szervezet alelnökévé választották, így a nemzetközi politikusok megdöbbenéssel értesültek arról, hogy a Fidesz fontolóra vette, hogy az Európai Néppárt tagja kíván lenni. A kiváláskor Orbán Viktor már két éve miniszterelnök volt, és nagy hatást tett rá Helmut Kohl német kancellár, akire azóta is rendszeresen hivatkozik. Elmondása szerint világnézetileg tőle tanulta a legtöbbet Európáról. Egy tavalyi emlékkonferencián úgy fogalmazott, a közép-európaiak számára Helmut Kohl a „keresztény európai ember ideálja”. Orbán szerint, Kohl pontosan értette, hogy mit jelent az, hogy az Európai Unió tagjai egyenrangúak.
A néppárti politizálás hosszú éveken keresztül aránylag feszültségmentesen zajlott. Bár időnként voltak kritikusok a párton belül, alapvetően a Fideszt ért kívülről jött éles kritikákra reagálva a Néppárt rendszerint összezárt, és megvédte a tagpártját. Az első feltűnőbb különutas szerep akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a magyar kormány bejelentette, nem támogatja az amúgy néppárti Jean-Claude Juncker jelölését az Európai Bizottság élére. Orbán Viktor a Hír TV-nek adott interjújában felidézte, ennek ellenére a végső döntést követően segítették a luxemburgi jelölt munkáját, mert „fegyelmezett és lojális szövetségesek” vagyunk.
A Juncker-éra alatt aztán egyre több kritikát fogalmaztak meg a magyar kormánnyal szemben, a konfliktusok különösen a 2015-ös migránsválság során tetőztek, amely során a magyar fél már nyílt és rendszeres viszontkritikával illette a brüsszeli döntéshozatalt és a bizottság vezetését. A kormányzati kommunikáció ezt követően kezdte még markánsabban szétválasztani magát Európát (amelynek egyenrangú és értékes tagjai akarunk maradni) és a brüsszeli bürokráciát, amelyet bevándorláspártinak minősített, amely e szerint hazánk szuverenitásának meggyengítésén fáradozik.
Az élesedő konfliktus egyik sarkalatos fordulópontja a Sargentini-jelentés volt, amelyben számos – helyenként megalapozatlan, összességében egyértelműen elfogult – bírálatot fogalmaztak meg a kormány munkájával szemben. A vita kapcsán Manfred Weber, (a Néppárt új jelöltje a Bizottság élére) kijelentette, hogy a néppárti politikusok ezúttal nem állnak a Fidesz mögött, és ő maga a magyar kormány ellenében fog szavazni számos más párttársával egyetemben. Alig telt el pár hónap, és újabb markáns fordulóponthoz érkezett a néppárti–fideszes kapcsolat, amikor néhány néppárti tagállam javaslata, valamint a kormány által kihelyezett Juncker–Soros-plakátkampány miatt a Néppárt kilátásba helyezte tagpártja megregulázását. A kötélhúzásnak végül az lett a vége, hogy a Fidesz és a Néppárt közösen döntött a párt felfüggesztéséről.
Ma már pedig arról szól a nemzetközi és a hazai sajtó is, hogy a Fidesz már fél lábbal kint van a Néppártból, és keresi új helyét a várhatóan jelentősen megváltozó európai parlamenti palettán.
(Király György)

Olvasson tovább: