Kereső toggle

Rendszerváltás 30 év távlatából

Közjogi siker, erkölcsi adósság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A cseheknél a privatizációt vitték sikerre, a románoknál a diktátorra szabtak súlyos büntetést. Magyarországon viszont erkölcsi értelemben sok mindennel adós maradt a rendszerváltás.

 

Harminc éve, 1989 tavaszán kevesen hitték, hogy az az év a közép-európai szovjet tömb összeomlását hozza. A diktatúra csak Lengyelországban és Magyarországon repedezett, ám Csehszlovákiában, az NDK-ban, Romániában és Bulgáriában még érintetlen volt a kommunista diktátorok uralma, a Szovjetunióban pedig (Gorbacsov ide vagy oda) épp harminc éve, áprilisban támadták meg a belügyi egységek vegyi fegyverrel a demokráciát és nemzeti függetlenséget követelő grúz tüntetőket Tbilisziben.

A két közép-európai „reformország” közül Lengyelországban a kommunista párt és a Szolidaritás szakszervezet megállapodásának köszönhetően már 1989 nyarán részben szabad választásra került sor. Azért csak „részben”, mert a Jaruzelski tábornok és Walesa Szolidaritás-vezető közötti megállapodás értelmében az új lengyel törvényhozásnak csak a felsőházát választották meg teljes egészében szabadon; az alsóház kis híján kétharmadát a kommunista párt és csatlósai tölthették be, és csak a képviselői helyek 35 százalékáról döntöttek a választók. Ám hiába a cinkelt lapok, a kommunista párt többé nem tudott kormányt alakítani; az állampárt egykori szövetségeseinek átállásával a Szolidaritás jutott hatalomra Tadeusz Mazowiecki vezetésével.

Magyarországon az átmenet lassabb volt, de közjogi szempontból tisztább helyzetet eredményezett. Az MSZMP és az ellenzéki kerekasztal tárgyalásai 1989 júniusában kezdődtek, és kora őszig tartottak. Ennek eredményeképp itthon csak 1990-ben került sor szabad parlamenti választásra, ám ez a választás – a lengyelországival ellentétben – teljesen szabad volt: a törvényhozásba nem a kerekasztal-megállapodás delegált képviselőket, hanem az állampolgárok választották meg őket.

A kerekasztal

 

Bár olyan tömegmozgalom, mint amilyen Lengyelországban Lech Walesa, Csehszlovákiában Václav Havel és Alexander Dubcek, vagy éppen 1989 őszén-telén Romániában Tőkés László körül szerveződött, itthon nem volt, 1988-ban létrejöttek az MSZMP-vel szemben álló ellenzéki szervezetek: 1988 márciusában megalakult a Fidesz, az egy évvel korábban értelmiségi vitafórumként megszerveződött Magyar Demokrata Fórum szeptemberben párttá alakult, majd novemberben a radikálisabb ellenzéki csoportokból májusban alakított Szabad Kezdeményezések Hálózata alakult Szabad Demokraták Szövetségévé. Az MSZMP-vel szemben álló pártokat és mozgalmakat tömörítő Ellenzéki Kerekasztal (EKA) 1989 márciusában alakult meg; az állampárt, az EKA és az MSZMP szatellitjeiből létrejött „harmadik oldal” Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásaira pedig június 13. és szeptember 18. között került sor.

„Magyarország jog szerint ezer esztendő óta a magyar népé”– ezekkel a Kónya Imre által elmondott szavakkal lépett a nyilvánosság elé az EKA a háromoldalú tárgyalások plenáris nyitóülésén, 1989. június 13-án. A nyitóülésen, az ellenzék világossá tette, hogy célja az új, szabadon választott Országgyűlés megválasztása és az, hogy azt sem a köztársasági elnök, sem a helyhatóságok megválasztása nem előzheti meg.

Az MSZMP és a hozzá kötődő szervezetek ekkor már a köztársasági elnök mielőbbi megválasztására tettek föl mindent. Az MDF egyszeri alkalommal belement volna a közvetlen elnökválasztásba, cserében Antall József későbbi miniszterelnök 1946-os mintára gyenge köztársasági elnöki jogkört javasolt. Így jött létre a szeptember 18-ai megállapodás, amely azzal a feltétellel tette volna érvényessé az országgyűlési választás előtti közvetlen elnökválasztást, hogy azon a választásra jogosultak kétharmada részt vesz, és abszolút többségük egy irányba szavaz. Az SZDSZ és a Fidesz nem fogadta el ezt a megoldást és bejelentette: az el nem intézett kérdésekről népszavazást kezdeményez. Az államfőválasztás időpontján kívül a munkahelyi pártszervezetek és a munkásőrség feloszlatása, valamint az MSZMP vagyonelszámolása szerepelt a kérdések között, ám a szeptember-októberi törvényalkotási roham ezt a három kérdést rendezte. A november 26-ai népszavazáson a minimális többségű igen keresztülhúzta az állampárt (pontosabban Pozsgay Imre) közjogi eszközökkel történő hatalomátmentési kísérletét.                

22 évig tartó átmeneti állapot

 

Az 1989-ben létrejött közjogi rendszer magán hordozta keletkezésének következményeit – például 2011-es hatályon kívül helyezéséig a szabad Magyarország Alkotmánya az 1949. évi XX. törvény elnevezést viselte, hiszen formailag a Rákosi-féle kommunista alkotmány, a Magyar Népköztársaság Alkotmánya módosításával jött létre.

Az ideiglenesség magyarázata, hogy megalkotói nem szántak a ’89-es alkotmánynak több mint húsz éves élettartamot: az NKA alkotmányozói azt gondolták, hogy az új normaszöveg csak a politikai átmenet időszakát szabályozza, és az első szabad választás után felálló Országgyűlés majd új alaptörvényt alkot. Ebből végül nem lett semmi, bár az alkotmányt kiegészítő „sarkalatos törvényekről” született 1990-es MDF–SZDSZ megállapodás megszilárdította az új közjogi rendszert. Ezzel a megállapodással azonban egészen 2011-ig lezárult az alkotmányozás folyamata Magyarországon (leszámítva a NATO- és EU-csatlakozáshoz szükséges módosításokat). Legközelebb 1996-ban állt az ország ahhoz, hogy új alkotmánya legyen: az MSZP–SZDSZ koalíció idején tettek egy kísérletet egy új alaptörvény elfogadására, de ezt Horn Gyula és a kormány szocialista miniszterei végül megfúrták. Ennél közelebb a rendszerváltás óta sosem állt az ország ahhoz, hogy konszenzussal elfogadott alkotmánya legyen – a 2011-ben elfogadott Alaptörvényt a kétharmados többséggel rendelkező kormánypártok képviselői ellenzéki támogatás nélkül fogadták el.

Stabilitás igen, katarzis nem

Ezzel együtt a „rendszerváltás rendszere” (ahogy Tellér Gyula elnevezte) bár népszerű sosem volt, meglepően stabilnak bizonyult. Ám adós maradt egy sor intézkedéssel, ami a társadalom igazságérzetét nagyon is zavarta. Először is nem rendezte sem az MSZMP, sem szatellitjei vagyonának kérdését. A párttörvénnyel foglalkozó NKA-bizottság MDF-es delegáltja, az azóta elhunyt Horváth Balázs önkritikusan gondolt vissza működésükre: „A bizottság jelentős hiányosságokkal zárta ténykedését. Az MSZMP-t olyan meztelenre kellett volna vetkőztetni, amilyen a többi párt volt. A hiányosságokat hiba volna egyik vagy másik ellenzéki párt rovására írni, nem osztom sem az MDF, sem az SZDSZ áskálódásáról szóló legendákat: az átmenet hiányosságai kollektív ügyetlenségünkre vezethetők vissza.” (Idézi e sorok írójának az NKA-megállapodás 15. évfordulójára társszerzőként írott cikke: Született szeptember 18-án. Magyar Narancs, 2004. szeptember 23.)

Akárhogy is, riválisaihoz képest az MSZP behozhatatlannak tűnő vagyoni és szervezeti előnnyel lépett át a szabad Magyarországba. És ez igaz volt a rendszerváltás éveiben (jelentős részben jó pártállami kapcsolataiknak köszönhetően) helyzetben lévő gazdasági szereplőkre is, akik az 1988-as társasági törvénynek és az 1989-es átalakulási törvénynek köszönhetően megindult „spontán privatizáció” során alapozták meg gazdasági erejüket. Hogy az Ellenzéki Kerekasztal pártjaiból a rafinéria, az erő vagy az akarat hiányzott ahhoz, hogy az MSZMP-t az átalakulási törvény visszavonására és a „spontán privatizáció” folyamatának leállítására kényszerítsék, nem tudni. Tény viszont, hogy Magyarországon a privatizáció az egykori kommunista nómenklatúra túlélésének eszköze lett, egyúttal szitokszóvá vált az állampolgárok jelentős része szemében. Ezzel viszont a szabad versenyes piacgazdaság, egyszerűbben a kapitalizmus megítélése szenvedett helyrehozhatatlan károkat Magyarországon.

Szintén máig adós a szabad Magyarország a pártállami titkosszolgálattal együttműködők névsorának nyilvánosságra hozatalával. Elsőként, még 1990-ben, Demszky Gábor és lapunk főszerkesztő-helyettese, Hack Péter nyújtott be erre vonatkozó törvényjavaslatot az első szabadon választott Országgyűlésnek. Azóta sem a jobb-, sem a baloldali kormányok idején nem volt szándék vagy politikai bátorság a kérdés rendezésére, bár 1990 és 2010 között az SZDSZ, 2010 óta az LMP és a Jobbik több ízben kezdeményezte ezt.

Elmaradt a kommunista rendszer vezetőinek felelősségre vonása is. A rendszerváltás szégyene, hogy Biszku Béla, Szűrös Mátyás vagy éppen Pozsgay Imre kiemelt nyugdíjban részesült évtizedeken át, miközben az egykori ellenzék szereplői közül sokan, akiknek nem lehetett munkahelyük a Kádár-rendszerben (van köztük olyan, akinek előzőleg a Ceausescu-féle Romániában sem), elképesztően alacsony nyugdíjból kénytelenek fenntartani magukat. Nem egyedi esetekről beszélünk – az igazságtétel elmaradása bátran nevezhető rendszerhibának; ennek szerves következménye volt, hogy a gazdasági és információs hatalomátmentés után, alig négy évvel a rendszerváltást követően a kommunista utódpárt abszolút többséggel tudott visszatérni a hatalomba.

Történhetett volna másképp?

Tökéletes rendszerváltás természetesen nincs. Sem 1990 után, sem azóta nem volt „királyi út” Közép-Európa országai előtt. Az 1990 előtti kommunista diktátorok természetesen kivétel nélkül súlyos büntetést érdemeltek volna, ám Ceausescun kívül ezt egyikük sem kapta meg (bár Erich Honecker és Todor Zsivkov például töltött hosszabb-rövidebb időt rács mögött). Pont a diktátort kivégző romániai forradalom azonban nem hozott azonnali szakítást a kommunista hatalomgyakorlással – a hatalom villámgyorsan egykori kiszolgálói kezébe került, és tartósan csak az ezredforduló után csúszott ki a kezükből.

Példamutató volt a kommunista múlttal történt szakítás az egykori Csehszlovákiában – itt az egykori kommunista pártot feloszlatták (magyarul a forradalom után a kommunistáknak nulláról kellett kezdeniük mozgalmuk szervezését és anyagi bázisuk megteremtését); az egykori kommunista vezetőket kiszorították az állam és a gazdaság vezetői közül, a pártállami titkosszolgálat embereinek nevét maradéktalanul nyilvánosságra hozták. Ám húsz évvel a rendszerváltás után ez nem akadályozta meg a cseheket abban, hogy az ügynöklistán szereplő Andrej Babist válasszák meg miniszterelnöknek – de legalább ezt múltjának ismeretében tették.

Lehet más a privatizáció

A közép-európai rendszerváltások másik tanulsága, hogy egyáltalán nem volt törvényszerű a gazdasági átalakulásnak és privatizációnak a kommunista nomenklatúra átmentését szolgálnia – így az sem volt törvényszerű, hogy a privatizáció vagy a kapitalizmus maga szitokszóvá váljon ezekben az országokban.

A kommunista Csehszlovákia vezetői az érett Kádár-rendszernél lényegesen keményebb diktatúrát tartottak fent, ám a rendszerváltás pillanatában a cseh és a szlovák gazdaság jóval kisebb adósságteherrel küzdött, mint a magyar és a lengyel. Éppen ezért a cseh privatizáció során nem kellett, hogy kiemelt szempont legyen az államháztartási bevételek szem előtt tartása; sokkal fontosabb volt, hogy a magánosítás gyorsan és a lakosság minél szélesebb körének támogatásával menjen végbe. A cseh állampolgárok vagyonjegyeket kaptak, amelyeket vállalatok részvényeire cserélhettek, vagy (ha készpénzhez akartak jutni) befektetési alapoknak adhattak el. Ezzel a rendszerváltás előtt közösen előállított nemzeti vagyonból minden cseh állampolgár részesedett a bársonyos forradalom után – ami biztosította a gazdaság átalakulása számára a közvélemény támogatását.

Szintén járható út volt – ezt bizonyítja Lengyelország és (bár a helyzet itt árnyaltabb) Románia esete is – a rendszerváltó országok számára a reprivatizáció, vagyis a 20. századi diktatúrák előtti tulajdonviszonyok helyreállítása. Itthon egyedül a Kisgazdapárt képviselte ezt az álláspontot, és utólag visszanézve alighanem igazuk volt: a privatizáció lehetett volna sikertörténet is, ehelyett a kommunista nómenklatúra  hatalomátmentését szolgálta.

A rendszerváltás közjogi sikerével együtt egy sor erkölcsi adósságot halmozott fel – és ezek sajnos legalább annyira meghatározzák a mai életünket, mint a közjogi átmenet sikere.

 

 

Olvasson tovább: