Kereső toggle

Irodalom és ’48

Mit üzen ma Bánk bán története?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

 

Ha március idusa környékén nem betegedtünk meg diákkorunkban, akkor minimum tizenkét március 15-i megemlékezésen vettünk részt. Ezért aztán mindenki remekül emlékszik a Pilvax-, Márciusi Ifjak-, Nemzeti dal-, kokárda-, Tizenkét pont-sztorira – persze a részletek ismerete egyénenként eltérő lehet.

Kicsit messzebbről kezdve a történetet, 1825-ben a reformországgyűlés már a tenni akaró hangulatú országot láttatja. Döntés születik a Magyar Tudományos Akadémia felállításáról, amely a tudományokat akarta magyar kézbe venni, 1830-ban jelenik meg Széchenyi István Hitel című műve, amiben Magyarország gazdasági és társadalmi átalakulásának programját fogalmazta meg. Mozgolódás van, s elindul egy lassú változás országunkban. 1844-ben a magyar nyelv lesz a hivatalos – végre magyarul oktatnak az iskolákban s az ügykezelés nyelvévé is ez válik. Ezt azon az országgyűlésen fogadják el, melyen létrejön a Védegylet. Az egyesület tagjai kötelezték magukat, hogy hat évig lehetőleg magyar terméket vásárolnak és magyarországi mestereket foglalkoztatnak. Az egyesület létrejötte szimbolikus volt: jelezni kívánta, hogy a magyar ipar, mezőgazdaság létezik, rohamosan fejlődik, s hogy az ellenzék nem marad meg a politikai csatározások színterén, hanem részt vállal az ország építésében más területeken is.

Magyar népnek magyar kormányt

Az 1847-es pozsonyi országgyűlést maga az uralkodó, V. Ferdinánd nyitotta meg. Az alsóházi viták főszereplője Kossuth Lajos,  a főrendi háziaké gróf Batthyány Lajos lett. Előbbi már az elején, egy izzó hangulatú beszédében indítványozta, hogy készüljön egy felirat az uralkodónak – „mely tömör vonásokban ecseteli a nemzet sérelmeit a múltban és óhajtásait a jövőre nézve” –, ahogy Gracza György fogalmaz a forradalmat értelmező munkájában. Ez a felirat már tartalmazza a tizenkét pont egyes részeit, kifejtve és kissé finomítva magyarázza is azt – hiszen mégiscsak az uralkodó a címzett. „De arról is meg vagyunk győződve, hogy alkotmányos életünk kifejtésére s nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvényeink csak az által nyerhetnek életet és valóságot, ha végrehajtásukkal minden más befolyástól független nemzeti kormány lesz megbizva, mely a többség alkotmányos elvének legyen felelős kifolyása; ezért collegialis kormányrendszerünknek magyar felelős miniszteriummá alakítását minden reformjaink alapfeltételének és lényeges biztosítékának tekintjük” – írja Kossuth. Látható, hogy a függetlenedés volt az elsődleges cél. Majd hozzáteszi: „Azonban, Fölséges úr, az események Isten kezében vannak. Mi bízunk a gondviselés oltalmában; de érezzük a kötelességet, gondoskodni, hogy Fölséged hű Magyarországát a bizonytalan jövendő ne lepje meg készületlenül.”

Ebbe a nyugtalan helyzetbe érkezik meg a párizsi forradalom híre is.

S bár az országgyűlések Pozsonyban zajlanak, az ország központja Pest. Az ottani, fejlődő életet Széchenyi Istvánnak is köszönhetjük, hiszen a nyugaton látott modern „eszközöket” hazahozta. Megindul a dunai gőzhajózás, fellendül az ipar és kereskedelem, az Akadémia miatt tudósok, költők, írók pezsegnek itt, megindul a hírlapírás. A pesti ifjúság figyelemmel kíséri az országgyűlés eseményeit, s közben egymást lelkesítve gondolják ki saját törekvéseiket. Összejövetelek zajlanak, ahol a nemzet ügyei felett tartanak vitákat, keresve a megoldást. Ezek a fiatalok nemes ifjak és/vagy költők, írók, de egyik csoportjuk például a jogi kar diákjai.

Az 1847-es Országgyűlés megnyitása után létrehoznak egy kört, mely a Jelenkor című lap kiadójának egyik kis szobájában jön össze hetenként kétszer. Nem meglepő módon a szabadon gondolkodó fiatalok társaságát a kormány feloszlatja. Így „kényszerülnek” a legendás Pilvax kávéház falai közé, s jön létre a Tízek Társasága. Mindannyian ismerjük a Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes nevével fémjelzett társulatot – hogy csak a legismertebbeket említsük. A Pilvaxba járnak az 1790-ben alakult Nemzeti Színház egyes színészei is, a jurista ifjúság tagjai – köztük Vasvári Pál is. Ismerve munkásságukat, életüket, nem is volt csoda, hogy ők lettek a hazafias mozgalom lüktető szíve. A gőzhajózásnak köszönhetően a hírek könnyebben és gyorsabban érkeztek az országgyűlésről. Az ifjak lelkesedve fogadták, hogy a már említett Kossuth-féle feliratot az alsótábla elfogadta, ám háborogva azt, hogy a főrendek akadályozzák a változásokat. Párizsi mintára egy bankettszerű lakomát hirdettek, ahová a polgárságot is meghívták, hogy előtte megvitathassák az ország helyzetét. A „lakomát” március 19-re, az azt megelőző népgyűlést március 14-re hirdették meg. Lázas készülődés kezdődött: kívánságukat március 11-én tizenkét pontban fogalmazzák meg.

Ezzel elindulnak azok az események, melyeket a fent említett jó-rossz iskolai megemlékezéseken módszeresen felsorolnak. Ismerjük a Tizenkét pont újrafogalmazásának lendületét, a Szendrey Júlia által varrt fordított kokárdák történetét és az esőben elszavalt Nemzeti dal lelkesítő emlékét. És sajnos a – legalább tizenkétszer átélt – október 6-i megemlékezés története is eszünkbe jut ilyenkor. De nem a komor eseményeknél járunk még.

Bánk bán

1848 márciusában hazánk a Habsburg Birodalom része. Nem véletlen hát, hogy a március 15-i események a Nemzeti Színházban Katona József Bánk bánjával érnek véget. Pontosabban nem a teljes művel, de ez talán érthető a felfokozott hangulatban. Az ifjúság kéri az akkori igazgatótól, Bajza Józseftől, hogy a nemzet állapotára való tekintettel ezt a darabot játszszák el. Bajza szívesen tesz eleget a kérésnek.

Katona József az Erdélyi Múzeum pályázatára írja meg Bánk bán című drámáját. 1815-ben írja ki a pályázatot a folyóirat, feltételül azt szabja: történeti tárgyú legyen a mű. Cserébe hétszáz forint a jutalom, valamint a mű kinyomtatása és az akkoriban nyitó kolozsvári színházban való előadása. Kecsegtető ajánlat. Az eddig nem túl sikeres Katona neki is fog történetének, melyet a meghosszabbított határidő miatt 1817-ben ad be. Eredményt 1818-ban hirdetnek, Katona műve sehol sem jelenik meg. Talán ennek hatására 1819-ben – azaz 200 éve – átdolgozza művét. 1820-ban meg is jelenik nyomtatásban.

A történet visszarepít minket a 13. századba. II. András – a műben Endre – az uralkodó Magyarországon, aki a Német-római Császárság alattvalójának számító IV. Bertold isztriai és krajnai őrgróf leányát, Gertrúdot veszi feleségül. Három testvére is megérkezik nagyszámú udvartartása mellett, akik különböző pozíciókat kapnak – érdem nélkül. Egyik öccse például kalocsai érsek lesz mindenféle teológiai iskola nélkül – ezt a döntést egyébként a pápa is ellenezte –, később pedig erdélyi vajda lett. A királynő érkezésével egyre nőtt az elégedetlenség, hiszen férje is a németekhez volt lojális, ezért a magyar urak lázadást kezdtek szítani. 1213-ban meg is gyilkolják az asszonyt. Ekkor születik a híres mondat János esztergomi érsek tollából: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenkezem”. A mondat latinul érkezett meg a felkelőkhöz, s attól vált kétértelművé, hogy az alábbi módon is beilleszthetjük az írásjeleket: „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem, ellenkezem”. János tehát nem mert egyértelműen állást foglalni, de tudjuk, az érdemtelenül lett kalocsai érsek a riválisa volt. II. András éppen halicsi hadjáratára indult, mikor a magas tisztségű urak a pilisi erdőben rajtaütnek a királynőn, és megölik. A vezetőjük bizonyos Péter ispán volt, akinek a feleségét feltételezhetően Gertrúd tudtával, sőt bíztatásával becstelenítették meg. Péter társa volt Simon és Bánk bán is a gyilkosságban. A visszatérő király Péter ispánt karóba húzatta.

Több történeti visszatekintésből ismerhette Katona az eseményeket, melynek központjában tehát az uralkodó külföldi feleségének meggyilkolása áll. Bonfini, az itáliai reneszánsz híres történetírója, Heltai Gáspár protestáns lelkész, szépíró, műfordító, de Pray György jezsuita szerzetes-történetíró is feldolgozta az eseményeket. Különböző változatok voltak ezek, melyeket Katona maga is szubjektíven kezelt. Művében Bánk felesége lett az, akit elcsábítanak. A források többsége egyébként arról számol be, hogy a csábító maga a kalocsai érsek volt – így megírva a cenzúra valószínűleg nem engedte volna megjelentetni, a választás ezért a „civil” Ottóra esett.

Arany János tanulmányt írt a tragédiáról, ám sajnos ez befejezetlen maradt. Az viszont bizonyos, hogy három csoportra osztotta a szereplőket: Gertrúd képviseli a magyarokat elnyomó külföldieket, Bánk a fellázadó, szabadságharcra kényszerülő, elnyomást nem tűrő nemzetet, s a megbékélést hirdető szerep a királyé. Bánk összekötő figura: ismeri Petúr bánt, azaz a nemességet, és szoros kapcsolata van Tiborccal, vagyis az elnyomott parasztsággal is. Emellett szenvedélyes ember, hamleti figura, aki vívódik, jól akar dönteni, de nincs minden információ birtokában – ez okozza cselekvésének lassúságát. Először feleségének elcsábítóját akarja megölni, de végül mindennek a kitervelője – a királynő – ellen fordul.

A cenzúra nem engedélyezte a mű előadását, mondván: „Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házét”. Ezért történt, hogy ősbemutatója 1833-ban volt Kassán, ahol Melinda szerepét Déryné Széppataki Róza alakította, a Nemzeti Színház pedig 180 éve játszotta először, 1839-ben.

1848. március 15-én tehát ez a külföldi elnyomás elleni lázadást bemutató tragédia volt az esti program a Márciusi ifjak és az ott összegyűlt tömeg számára. Már elkezdődött az előadás, amikor Táncsicsot kocsiba ültették és Budáról Pestre vitték. Az ő kiszabadítása jelkép lett, az ország megszabadulásának reménylett képe. Táncsics végül nem a Nemzetibe, hanem beteg feleségéhez sietett. Az előadás pedig a felfokozott tömeg kívánságára félbeszakadt, a kiszabadított rab sem kellett már a forradalmi tűzhöz. Azt kívánták, hogy mindenekelőtt Egressy Gábor szavalja el Petőfi Nemzeti dal című – már aznap elhangzott – versét, aztán énekelje el Erkel Ferenc Hunyadi László című operájából a Meghalt a cselszövő … című dalt. Ezt Egressy kokárdával a szíve fölött boldogan meg is tette, a közönség kitörő lelkesedéssel figyelte, szavalta, énekelte együtt a művészszel. A zenekar eljátszotta a Himnuszt, s a közönség az utcákra özönlött.

Másnap olyan volt Pest, mintha ünnep lenne. Az is volt: a szabad sajtó első napja. Az emberek kokárdával a mellkasukon, legszebb ruháikban lelkesen köszöntötték egymást, úgy hitték, elérkezett a jobb és szabadabb élet.

 

Olvasson tovább: