Kereső toggle

Miért fontosak a közéleti viták?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gyakran éri a kormányzatokat az a kritika, hogy kivonulnak a politikai ellenfeleikkel folytatott vitákból. De miért is fontos meghallgatni az ellenvéleményeket, hol a helye a vitának a közéletben?

 

A híres-hírhedt “hetes cikkelyről” konferenciát szervezett az Alapjogokért Központ Jogállamiság-vita vagy világnézetek harca? címmel (bővebben lásd keretes írásunkat). A vita jelentősége abban állt, hogy a szervezőknek egy szakmai kérdésben sikerült egy asztalhoz ültetni kormánypárti és ellenzéki (volt) politikusokat, akik ráadásul még értenek is ahhoz a területhez, amiről vitáztak. Miért fontos, hogy legyenek ilyen, a nézetek ütköztetésére alkalmas rendezvények, miért nem elég, ha mindenki elmondja a saját álláspontját a nyilvánosság előtt?

 

Politikai vita története

 

Már az ókori Görögország városállamaiban komoly hagyománya volt a közéleti vitának. A legfontosabb, mindenkit érintő kérdésekben ellenvélemények meghallgatása után döntöttek a görög polgárok.

Egy fennmaradt történetből jól lehet rekonstruálni, hogyan is zajlott az ókori görögöknél a politikai csatározás.  Athén fennhatósága alatt álló Leszbosz szigetén Mytilene városa függetlenedni kívánt, ezért lázadást szervezett  (Kr.e. 427).  A felkelést az athéniak leverték, a vezetők pedig a hűtlenséget úgy kívánták megtorolni, hogy nem csak a felkelést vezető férfiakat végzik ki, hanem az összes helyi gyereket és nőt rabszolgává teszik. Mielőtt az athéni polgárok szavaztak volna  a kérdésben, a szigorú döntést mellett kampányoló Kleón (aki Periklész halála után Athén első számú vezetője, katonai parancsnok a peloponnészoszi háborúban) nyilvánosan vitázott a büntetés enyhítését követelő Diodotusszal (aki az athéni mérsékelteket képviselte).  Kleón érvei az erődemonstráció köré csoportosultak, valamint a példastatuálást hangsúlyozták, tartva attól, hogy túl enyhe ítélet esetén a többi város is fellázadhat. Ezzel szemben Diodotus azzal érvelt, hogy a “jó polgár ellenfelein nem megfélemlítéssel, hanem vitában való felülemelkedéssel arat győzelmet.” A szavazás rendkívül szoros volt, de végül megkíméltek a legyőzőtt mytileniániakat.

Elnökjelölti vita

 

A nyugati demokráciák törvényhozásai évszázadok óta komoly, időnként (például a francia forradalom idején) szó szerint vérre menő összecsapások színterei. A modern televíziós politikai vita 1960-ban született meg az Egyesült Államokban, ahol ekkor John F. Kennedy és Richard Nixon csapott össze (a vitából Kennedy került ki győztesen).  A következő jelölti szópárbajra 16 évet kellett várni, mivel Nixon negatív tapasztalatai miatt nem kívánt tévévitában szerepelni. Napjainkra viszont megkerülhetetlen intézmény lett, olyannyira, hogy 2012-ben a republikánusok és a demokraták külön bizottságot alakítottak a viselkedési szabályok meghatározására. Erre azért volt szükség, hogy a spontán reakciókat kiszűrve tárgyszerűbbé tegyék a vitát. Például a kamera nem mutathatja a jelöltek arcát, míg a másik beszél, és a közönség sem tehet fel olyan kérdéseket, amik mélyebben belemennének egy-egy témába.   

Az is amerikai trend, hogy a viták nem önmagukban fejtik ki meggyőző erejüket, hanem a két politikai erőhöz közel álló elemzők értelmezési versenye révén.  A vita körüli zsongás, a vita „győzteséről” folyó diskurzus sokkal fontosabbá válik, mint maguk a történések.

Érdemes visszanézni a 2016-os amerikai kampány vitáiból jeleneteket és az ezeket követő kommentárokat. Trump megválasztása után még abszurdabban hangzanak az elemzői mondatok, amelyek arra voltak kihegyezve, hogy Trump alkalmatlan az elnöki pozícióba, mert úgymond ostobaságokat beszél.  Ugyanezek az elemzők a választási eredmények utáni megvilágosodásban már úgy értelmezték az elnökjelölti vitákat, hogy Trump tudatosan szólította meg üzeneteivel a munkanélküli, középosztályból lecsúszó férfiak tömegeit, plusz a vidéki lakosságot, akiknek politikai aktivitása az elmúlt időszakban nagyon alacsony volt.

 

Miniszterelnöki vita

 

Az amerikai hagyományok a rendszerváltás után hazánkba is begyűrűztek. 1990-ben tévében vitatkozott, vagy mondjuk inkább így, beszélgetett egymással Antall József, az MDF és Kis János, az SZDSZ elnöke – de utóbbi nemhogy pártja miniszterelnök-jelöltje nem volt, még csak a parlamenti frakcióba sem ült be a szabad Országgyűlés megalakulása után. Az első valódi miniszterelnök-jelölti vitát 1994-ben tartották, amin Boross Péter akkori kormányfő az MDF, Kuncze Gábor az SZDSZ és Horn Gyula az MSZP listavezetőjeként vett részt.

Ezt követően 1998-ban is volt miniszterelnök-jelölti vita. Ekkor a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem kezdeményezte a két választási forduló között a vitát, ahol Horn Gyula  és Orbán Viktor feszült egymásnak. A vitából Orbánt hozták ki az elemzők győztesen, aki meg is nyerte a ‘98-as választásokat.

2002-ben már nem mentek ennyire gördülékenyen a dolgok. Először az MSZP kezdeményezte a vitát, de a plazmatévé miatt kialakult ellentét (legyen vagy ne legyen) miatt nem mentek el a Millenárisra. Úgy tűnt, teljesen elmarad a nyilvános összecsapás (ezért a Fidesz politikusai Medgyessy Péterre, míg a szocialisták Orbán Viktorra igyekeztek tolni a felelősséget), míg az utolsó pillanatban, két nappal az első forduló előtt Orbán hívta Medgyessy Pétert vitázni. A szócsatában a gyenge debattőrnek számító Medgyessy látszólag alulmaradt Orbánnal szemben, de az esetlen, ám rokonszenves és tapasztalt politikus szerepét alakító baloldali kormányfőjelölt taktikája végül bejött, hiszen az MSZP alakíthatott kormányt 2002-ben.

2006-ban is nehezen jött össze a televíziós összecsapás. Gyurcsány időhúzása miatt a Fidesz megint azzal támadta az MSZP-t, hogy ki akarnak bújni a vita alól. Deutch Tamás személyesen szállt bele az akkori miniszterelnökbe: "Úgy látszik, Gyurcsány Ferencnek minden határozott, férfiasnak tetsző kiállása ellenére inába szállt a bátorság, megijedt attól, hogy miniszterelnöki teljesítményét, elképzeléseit, véleményét, nézeteit ütköztetni kell Orbán Viktorral".

Aztán nagy nehezen csak összejött a vita. Sőt, 2006-ban a Gyurcsány-Orbán pároson kívül négypárti miniszterelnök-jelölti vitát is tartottak az MDF és az SZDSZ listavezetőjével. 2006-ban sokan örültek a közéleti vitakultúra ilyen fejlődésének, és többen kezdeményezték, hogy a jelölti vitát tegyék kötelezővé a következő választásokon is. Ez viszont elmaradt, és vele együtt a televíziós összecsapások is.

2002-ben és 2006-ban a Fidesz erőteljesen támogatta a nyilvános vitákat, ám 2010-től arra hivatkozva, hogy ellenfeleik képtelenek valódi kihívót kiállítani Orbán Viktorral szemben, elzárkózott a hasonló események elől. Ennek ellenére a 2014 és 2018 közötti országgyűlési ciklusban a közélet fontos eseményeinek számítottak az ellenzék akkori vezetői – főképp Vona Gábor – és Orbán Viktor (gyakran személyeskedésbe torkolló) parlamenti összecsapásai.

 

 

Olvasson tovább: