Kereső toggle

Az út Trianonig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Ferenc Ferdinánd

Hétfőn lesz 98 éve, hogy az antanthatalmak Trianonban megkötötték Magyarországgal az első világháborút lezáró békeszerződést. Hogyan omlott össze a történelmi Magyarország és mi vezetett a trianoni traumához?

A történelmi Magyar Királyság széthullásának gyökerei sok évszázaddal korábbra, a törökökkel vívott elhúzódó háborúkig nyúlnak vissza: a török (muzulmán) hódoltságból fakadó elnéptelenedés okozta munkaerőhiányt az ország felszabadulását követően szervezett (betelepítéssel) és spontán (bevándorlással) igyekeztek megoldani. Az előbbi folyamat által nagy létszámú német telepest költöztettek hazánk háborúktól elpusztított területeire. A szervezett betelepüléstől függetlenül is érkeztek németek, emellett jelentős létszámban szerbek, bunyevácok, sokácok, bosnyákok, horvátok, románok és szlovákok. E tények döntően és hosszú távon meghatározták a Magyar Királyság demográfiai viszonyait, a magyar népesség arányának kedvezőtlen alakulását.

A megoldatlan nemzetiségi kérdés

Tény, hogy a trianoni országvesztéshez jelentősen hozzájárult a királyi Magyarország társadalmának (nemzetiségi) és elitjének (politikai) megosztottsága.

A 19. század közepéig a magyarországi nemzetiségek békességben éltek a magyarokkal. Az 1843-44-es országgyűlés által elfogadott javaslat, azaz a magyar nyelv hivatalossá tétele fordulatot eredményezett e téren.

A modern nemzeti eszme, a felvilágosodás bátorítására a nemzetiségek között is fejlődni kezdett a nemzeti azonosság és kulturális büszkeség, ezáltal ők is követelni kezdték saját nyelvük használatát. A vidék szegénysége csak tovább fokozta az elégedetlenséget. A követelés megtagadásával évtizedeken át tartó viszálykodás vette kezdetét a magyarság és néhány nemzeti kisebbség között, amelyek 1848-ban a nyelvi jogok mellett már autonómiát igényeltek volna maguknak.

A kiegyezést (1867) követő évtizedekben a nemzetiségi ellentéteket az Eötvös József által megalkotott, viszonylag liberális – s ebben a tárgyban világelső – 1868-as nemzetiségi törvény enyhítette. A jogszabály szólt a nemzetiségek önálló kultúraápolási jogáról, illetve lehetőséget biztosított a közigazgatásban és az oktatásban is anyanyelvük gyakorlására abban az esetben, ha az adott körzetben a lakosságarányuk elérte a 20 százalékot. A törvény nem elégítette ki a politikai igényeiket – bár a korszak nyugat-európai szabályozásainál nem nyújtott kevesebbet –, hiszen a területi egység és az egy politikai nemzet elvének alapján állva autonómiát nem biztosított a számukra, ráadásul végrehajtása megyéről megyére, községről községre változó volt.

Az 1867-1869-es új alkotmányos rendezés, azaz a dualizmus két államalkotóként a német és a magyar nemzetet ismerte el, s két széleskörű önkormányzati jogokkal felruházott politikai nemzetet teremtett: a horvátot és a lengyelt. Mellettük kulturális és alsófokú közigazgatási autonómiát élveztek a tiroli olaszok. A különleges jogokban nem részesített népek legöntudatosabb tagjai elégedetlenkedtek. Az 1895-ös nemzetiségi kongresszuson – ahol román, szerb, szlovák küldöttek, valamint a hazai és a nemzetközi sajtó munkatársai vettek részt – hangot is adtak ennek, azt kérve, hogy „Magyarország nem magyar népeinek szabadsága teljesen megóvassék”, mégpedig a nemzetiségi többségű országrészek területi autonómiája révén.

A területi autonómiák rendszerét, nem is beszélve az ország esetleges föderalizálásáról, a magyar vezetők pártkülönbség nélkül elvetették. Bánffy Dezső, a századvég miniszterelnöke 1902-es könyvében egyenesen úgy vélte, hogy Magyarországnak – „ha élni akar” – „szembe kell szállnia mindazon nyílt és titkos aspirációkkal, melyek nemzetiségi jogok követelése címen az egységes nemzeti alakulás ellen irányulnak.” A kor meghatározó publicistái közül jó néhányan a történelmi helyzetet tökéletesen félreértve egyenesen „magyar birodalomról” ábrándoztak. Például Ady Endre legkeményebb ellenfeleinek egyike, Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap főszerkesztője 1902-ben meghirdette magyar impérium programját, miszerint: „Nem kell ide csak harmincmillió magyar, és ezen a helyen, ezen a földön első szerepet játszunk Európa históriájában, és miénk Európa kelete”. 

A „Négy Nagy" , akik döntöttek, balról jobbra a képen: David Lloyd George brit miniszterelenök, Vittorio Emanuele Orlando olasz kormányfő, Georges Clemenceau francia miniszterelnök és Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök.

Bánffy Dezső szerint „az erőben és nemzeti egységben megszilárdult magyar állam […] előbb-utóbb természetszerűen és jogosan követelheti meg és biztosan el is éri, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia helyébe a Magyar–Osztrák Monarchia alakuljon meg”. Sajnos a hasonló illúziók rohamosan terjedtek, s nagy népszerűségük miatt százezrek tisztánlátását homályosították el.

A valósághoz azonban nem sok közük volt: a 18. század végén a Magyar Királyság 8,6 milliós népességének csak a 39 százalékát alkották a magyar nemzetiségű lakosok. E mélypontot követően a 19. században a magyarság létszáma növekedni kezdett, a bevándorlás pedig csökkent. A 19. század második felétől a kivándorlók száma már jelentősen meghaladta a bevándorlókét, és a kibocsátó megyék főként az ország peremterületén, a nemzetiségek által nagyobb arányban lakott részeken voltak megtalálhatóak. Ráadásul az 1867-es kiegyezés után a magyar nyelvű iskoláztatás fejlődésével és a magyar nyelv hivatalossá válásával megindult a nemzetiségek tömeges asszimilációja. Becslések szerint az 1848/49-es szabadságharc és az első világháború között elmagyarosodott körülbelül 2 millió lakosnak több mint harmada a zsidók, negyede a németek és ötöde a szlovákok közül került ki. Ennek eredményeként a Horvátország nélküli Magyar Királyság lakosságának az 1910-es népszámlálás szerint 55 százaléka magyar nemzetiségű volt – ám ez nem változtatott azon, hogy az ország peremvidékei nemzetiségi többségűek lettek. Eközben a magyar politikai elit képtelennek bizonyult olyan politikai-közjogi keretek kialakítására, melyek mellett a királyi Magyarország nemzetiségei az alkotó részvételükkel hazánkra mint működő otthonukra tekinthettek volna. A magyarok és a nemzetiségek nem tudtak közös nevezőre jutni.

Világháború és katasztrófa

A szlávbarát, magyarellenes érzelmű osztrák–magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd elleni 1914. június 28-ai szarajevói merénylet következtében kirobbant első világháború a belső feszültségek és a kedvezőtlenül alakuló külső körülmények miatt a Habsburg Birodalom számára többet jelentett egyszerű fegyveres konfliktusnál. A történelmi lehetőség felismerése arra indította a bécsi birodalmi parlament tekintélyes képviselőjét, a cseh Masaryk professzort és néhány horvát politikust, hogy Angliába, illetve Franciaországba emigráljanak, és ott a velük rokonszenvező politikusok és újságírók közreműködésével meggyőző kampányt indítsanak az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása és helyén szláv nemzetállamok létrehozása érdekében. A szerb, horvát, cseh, majd a hozzájuk csatlakozó román mozgalmak céljait nem volt nehéz összekapcsolni a francia és brit érdekekkel, majd Wilson amerikai elnök új nemzetközi rend létrehozására irányuló vezényletével, amely az „elnyomott népek” önrendelkezési törekvéseinek fölkarolásával vélte igazolhatónak a háborút. Wilson 1918. január 8-ai üzenetében állást foglalt amellett, hogy Ausztria-Magyarország népeinek joga van az autonómiára, területi integritás megőrzése mellett: „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. (Wilson amerikai elnök kongresszusi üzenete a békekötés feltételeiről, X. pont.)

Az 1918. októberi fegyverszünet kérelmében a Monarchia elfogadta Wilson elnök programját, az önrendelkezést, de az antant ekkor már ragaszkodott a csehszlovák és délszláv függetlenség elismeréséhez is. Három nap alatt három különböző nép kiáltotta ki függetlenségét: október 28-án a csehek, 29-én a horvátok, 30-án a szlovákok. A november 3-án Ausztriával, majd 13-án Magyarországgal aláírt fegyverszünet feljogosította az antantot arra, hogy a Monarchia bármely területét megszállhassa. A franciák, délszlávok, románok, illetve csehek elindították hadseregeiket az elfoglalandó területekre. A békekonferenciában bízó Károlyi-kormány nem tett semmit ez ellen, nem látta értelmét vagy esélyét a fegyveres ellenállásnak. A mai napig sincs lezárva a kérdés, hogy volt-e lehetőség és lett volna-e készség harcolni a magyar többségű területek megtartásáért. A csehek, horvátok, szlovákok függetlenedése után, egy hónappal később a Szerb Nemzeti Tanács bejelentette Magyarország szerb csapatok által megszállt déli megyéinek (a Bánát nyugati részének) Szerbiához való csatolását, és 1918. december elsején pedig a Román Nemzetgyűlés nyilvánította ki Erdély egyesülését a Román Királysággal. 

A szerződés magyar aláírói.

Ez azt jelenti, hogy az 1919. január 18-án kezdődő párizsi békekonferencia ülésének megkezdése előtt Magyarország háromnegyed része már katonai megszállás alatt volt. Bár a béketanács független, semlegesnek látszó bizottságokat jelölt ki az etnikai határok megállapítására; ennek ellenére döntően a francia elképzelések érvényesültek.

Az új határokat, így Magyarország határainak kérdését az Ötök tanácsára bízták. Ez a tanács a Négyek állam- és kormányfőit (Clemenceau, Lloyd George, Wilson, Orlando) és a japán külügyminisztert takarta. Ők fogadták el a francia javaslatot, amelyben Erdély egészét Románia kapta meg jutalmul, a történelmi Erdély határától nyugatra egy jelentős sávval (Partium) és a Bánát keleti részével együtt. Jugoszláviához került teljes Horvátország/Szlavónia, a Bánát nyugati fele és Bácska nagyobbik része. Csehszlovákia megkapta Észak-Magyarország főként szlovákok és ruszinok lakta területeit, a magyarok lakta felvidéki területeket, jóval az etnikai határoktól délre, továbbá Kárpátalját. Magyarországnak még azt is el kellett tűrnie, hogy a szintén háborús vesztes Ausztriának adták Nyugat-Magyarország egy sávját, benne Sopron városával. E területi javaslatok mögött nemcsak a szomszédokban burjánzó revansvágy játszott szerepet, hanem a győztes hatalmaknak a bolsevizmus terjedésétől való félelme is, amelyre a Tanácsköztársaság kikiáltása is okot adott.

Apponyi Albert 1920 elején utazott ki a magyar békedelegációval előadni ellenvetéseit a bizottságnak. Ekkorra már a szomszédos államok megerősödtek és berendezkedtek az elfoglalt területeken, ahonnan több százezer magyart kergettek el. Apponyi stratégiája az volt, hogy ragaszkodik Magyarország területi integritásához, de szükség esetén elfogadja, hogy a wilsoni önrendelkezés elve alapján népszavazásokat tartsanak a vitatott régiókban. Erre azonban – az egyetlen Sopron kivételével – a győztesek nem mutattak hajlandóságot. A győztesek közül egyedül az amerikai delegációt zavarta az antant saját elveit is arculcsapó magatartása: az amerikai küldöttség a tárgyalások lezárása előtt hazautazott, így nem írták alá például a trianoni békeszerződést sem.

Magyarok kisebbségben

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint 3 424 000 magyar anyanyelvű személy került megkérdezése nélkül, akarata ellenére a szomszédos államok fennhatósága alá. Csehszlovákia területére 1 072 000, Romániába 1 664 000, az új délszláv államba pedig közel 600 000 magyar polgár került. Az autonómiával rendelkező Horvátországot nem számítva 54 százalékos magyar többségű történelmi ország utódállamai sem lettek éppen nemzeti államok. Közel félmillió magyar elűzése után a magyarság számát változatos eszközökkel csökkentő első népszámlálások alapján Csehszlovákiában a csehek aránya 50,5 százalék volt (22,5 százalék német, 15,7 százalék szlovák, 5,5 százalék magyarral szemben), Románia lakosságában 72 százalék volt román, a többi magyar, német és ukrán vagy ruszin, a délszláv államban pedig a vezetést egyértelműen kézben tartó szerbek aránya 47,7 százalék volt, 23,3 százalék horvát, 8,5 százalék szlovén, 5,5 százalék albán és 3,9 százalék magyar mellett. Ezen információk fényében joggal mondhatjuk azt, hogy Wilson elnök elveire hivatkozva olyan új nemzetállamokat hoztak létre, melyekben az önrendelkezési jog nem, vagy csak torz formában tudott megvalósulni.

 

Olvasson tovább: