Kereső toggle

Van egy-két titkos ellenfelem a kormány környékén

Tarlós István a Heteknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szíve szerint nem indulna többször a főpolgármesteri tisztségért Tarlós István, aki négy év megszakítással 1990 óta tölt be városvezetői tisztséget előbb Óbudán, majd a főváros élén. Tarlóst az Orbán Viktorhoz, illetve Demszky Gáborhoz fűződő kapcsolatáról is kérdeztük, és az interjú során váratlanul az is kiderült, hogy legalább két személyt, Lázár Jánost és Lányi Andrást tiszteli azok közül, akikkel az elmúlt években összecsapott.

– Kétszer nyert már választást a jobboldal által támogatott főpolgármester-jelöltként egy alapvetően baloldaliként elkönyvelt városban. Minek tulajdonítja ezt?

– Óbudán 1990 és 2006 között hozzászoktam, hogy rendszeresen megválasztottak, de nyilván más kerületi polgármesternek lenni, mint főpolgármesternek. 1990-ben SZDSZ-Fidesz közös polgármesterjelöltként nyertem a III. kerületben. Én vagyok Budapest és a megyei jogú városok vezetői közül, aki már 1990-ben is polgármester volt, és ma is az – igaz, 2006 és 2010 között négy éven át nem voltam polgármester, hanem a fővárosi ellenzéket vezettem.

A főpolgármesteri tisztség nagyon erős legitimációjú tisztség, talán csak a miniszterelnöki pozíció rendelkezik erősebb legitimációval ma Magyarországon. Nem tagadom tehát, hogy nagy érzés másodszor megválasztott főpolgármesternek lenni.

Hogy Budapest mennyire baloldali, az persze jó kérdés. 1990 előtt azt hittem Magyarországról, hogy a kommunista diktatúra felszíne alatt egy egyértelműen jobboldali beállítottságú ország. Ehhez képest az MSZP 1994-es győzelme sokunk számára óriási meglepetés volt. Az biztos, hogy ha a konzervatívnak vagy jobboldalinak mondott gondolkodás irányából nézzük, akkor azok, akik ehhez a gondolkodáshoz képest ellenzéket vagy ellenpólust képviselnek Magyarországon, azok Budapesten a legerősebbek. 

Lehet, hogy a kérdésére a válasz abban keresendő, hogy igyekszem 1990-től őszintén politizálni, szeretek úgy fogalmazni, hogy az egyetemen és a kocsmában is megértsék. Vannak, akik ezt félreértik, de nálam ez tudatos magatartásforma. Az általam gyakorolt kommunikációs stílus egyrészt annak szól, hogy szeretem, ha mindenütt megértik, amit mondani szeretnék. Másfelől képmutatónak tartom a ma eluralkodott kommunikációs divatot. Sok politikus van, aki mást szeretne mutatni magáról, mint ami az ő valódi énje. Ettől én viszolygok. 

Ami a tartalmi részt illeti: ha szükséges, kész vagyok nyíltan szembemenni akár a saját politikai közösségem némely vezetőjével is.

– Mikor dönti el, hogy 2019-ben harmadszor is nekivág-e a főpolgármester-választásnak?

– Érdekes, hogy ezt a kérdést milyen sokszor teszik föl nekem.

– Miért érdekes?

– Beszéljünk nyíltan: Budapest nem egy egyértelműen Fidesz-párti város. Itt az én politikai közösségem soha nem mehetett biztosra. A mostani ellenzéknek nagyon fáj, hogy elvesztette a főpolgármesteri pozíciót, hiszen ez valóban az egyik legkomolyabb politikai tisztség Magyarországon, és az ellenzék ma relatíve Budapesten a legerősebb az országban. Számukra a főpolgármesteri tisztség visszaszerzése nyilván egy nagyon fontos kérdés, és a történtekből ítélve a személyem nem elhanyagolható akadályt jelentett számukra ebből a szempontból. Ez lehet az egyik ok, hogy állandóan ezt kérdezgetik tőlem – de 2014 előtt is ment már ez a játék.

De nem kerülöm meg a kérdést. Bár a választás csak két év múlva lesz, így addig rengeteg minden történhet – szívem szerint nem valószínű, hogy indulni szeretnék rajta. De természetesen 2017 őszén nem lenne észszerű visszavonhatatlan és kategorikus kijelentést tenni erről.

– Mennyiben függ az Ön indulási vagy nem-indulási szándéka attól, hogy Budapesten máig nem sikerült megszüntetni a kétszintű közigazgatásból adódó anomáliákat?

– Ez egy fontos kérdés, de vannak ennél fontosabb dolgok is az életben. Nekem van egy szeretetteljes és összetartó családom. Abban az életkorban vagyok, amikor attól függően, hogy a Jóisten hogyan határoz, élhetek még húsz évig is, de holnap is meghalhatok. Amióta politikus lettem, rengeteg minden elszaladt mellettem a magánéletben, amit már nem tudok visszahozni. Ez alatt a huszonhét év alatt meghaltak a szüleim, felnőttek a gyerekeim, már a legnagyobb unokám is tizenhat éves, és gyakorlatilag alig van magánéletem. Nekem már nincs sok eldobálnivaló aktív öt évem. Ez is elgondolkodtatott, most már nem először. Negyvennégy éve élünk együtt a feleségemmel, együtt jártunk egyetemre. Negyvenöt éve nem ezt ígértem neki. Ez hatvankilenc éves korban nagyon fontos szempont.

A másik probléma: anélkül, hogy nevekkel akarnék dobálózni, Budapest szerepét, súlyát, autonómiáját, finanszírozását kicsit másképp képzeltem 2010-ben, mint ahogy ez eddig alakult. A miniszterelnökkel és a kormánnyal összedolgozva rengeteg mindent elértünk hét év alatt, de az is igaz, hogy én egy kicsit másképp képzeltem. A nemzet fővárosa nagyobb rangot, több autonómiát, egyértelműbb és stabilabb finanszírozást érdemelne, mint amit én eddig tapasztaltam. Ebbe a problémakörbe beletartozik a közigazgatási struktúra is. 2014 óta nincs érdemi bajom a kerületi polgármesterekkel, ezért hangsúlyosan az ő személyüktől teljesen függetlenül mondom azt, hogy a kétszintű önkormányzati rendszer Budapesten azokkal a jogosítványokkal, amelyekkel a főváros és pláne a kerületek rendelkeznek, nem vált be. Ez még akkor is igaz, ha 2014-ben kaptam egy-két erős jogosítványt. Aprózzuk a forrásokat, nem a legjobb logikai rendszerben történt meg a főváros és a kerületek közötti munkamegosztás.

Tizenhat évig voltam kerületi polgármester, tehát nagyra értékelem kerületi polgármester kollégáim munkáját. Ezek a kerületek százezres nagyságrendű városoknak felelnek meg néhány kivétellel, de mégiscsak városrészek. Vannak olyan feladatok, amelyeket csak centralizáltan lehetne jól ellátni – ez nem a főpolgármesteren vagy a kerületi polgármestereken múlik, egyszerűen a jogszabályi szinten meghatározott feladatmegosztás nem jó. És, ahogy már mondtam, a főváros autonómiájának mértékét is keveslem.

– Milyen ma a kapcsolata a kormánnyal és Orbán Viktorral?

– Köztünk egy szerintem jól működő politikai szövetség van. Mint már elhangzott, a jelenlegi kormánypárt már 1990-ben is támogatott Óbudán, így a Fidesz és köztem huszonhét éve áll fenn a politikai szövetség.

Ezzel együtt a Fidesz vezetőivel a viszonyunk nem barátságok láncolata. Természetesen a kormánytagokkal fenntartott személyes kapcsolataink sem egyformák. Vannak, akikkel nagyon jó viszonyban vagyunk, és vannak, akikkel mértéktartó a kapcsolatunk. Aztán olyanok is vannak, akikkel nagyon mértéktartó.

– Az utóbbiak sokan vannak?

– Nincsenek sokan, de azért vannak. A miniszterelnök úrral, bár nem annyira szoros a kapcsolatunk, mint 2006-ban vagy akár 2010-ben volt, alapvetően megbízható politikai szövetségben állunk. Tudomásul kell vennem, hogy egyensúlyoznia kell például Budapest és a vidék között.

Kifejezetten sokat segít a fővárosnak a belügyminiszter úr, aki hozzám hasonlóan budapesti, és akivel nagyon jó a kapcsolatunk. De rajta kívül is van jó néhány olyan miniszter, a teljesség igénye nélkül akár Balog Zoltánt, akár Simicskó Istvánt említhetem, akivel nagyon jó a kapcsolatunk. De vannak olyanok is a kormányban és környezetében, akik ilyen vagy olyan okból nem feltétlenül nagy barátai Budapestnek és a Fővárosi Önkormányzatnak. Ebből a körből szeretik kiemelni Lázár Jánost, de őt bizonyos fokig meg kell védenem. Érzelmek nélkül nem lehet politizálni.

Aki mások örömére, félelmére, fájdalmára nem mutat semmiféle szenzibilitást, az nem alkalmas arra, hogy embereket vezessen. A politika alapvetően érzelmi kérdés, nem ismerek embert, aki száz százalékig ki tudná iktatni az életéből a szubjektivitást, és ez nem is lenne jó, mert enélkül nem emberek lennénk, hanem gépek. Lázár Jánosnak az a dolga, hogy a vidéket igyekezzen protezsálni…

– Tényleg ez a dolga? Ő nem vidékfejlesztési miniszter.

– Azt tapasztaltam, hogy János ebbe az irányba mozog. Nekem pedig az a dolgom, hogy akár túlzott mértékben is Budapest-párti legyek. Ráadásul ősbudapestiként – anyai ágon 1819 óta Budához kötődik a családom; édesapám ugyan vidéken született, de kilencéves korától ő is Óbudán élt – elfogult is vagyok a várossal. A mi polémiáink, ha tetszik, ellentétünk Lázár Jánossal alapvetően ebből származik, emögött személyes motiváció nincs. Azt becsülöm Lázárban, hogy amikor ezek az ellentétek élesek voltak – ma már közel sem olyan élesek, mint néhány éve –, akkor ő legalább nyílt ellenfél volt.

– Ezek szerint vannak a kormányban titkos ellenfelei is.

– Erről inkább ne beszéljünk.

– Neveket sem mond?

– Nem a miniszterelnök, nem Kövér László, nem a belügyminiszter, és a fentiekből következően nem is Lázár János. De nem is a mai kerületi polgármesterek túlnyomó része.

– De akkor azt jól értem, hogy van vagy volt a kormányban nyílt ellenfele, Lázár János, és van a kormányban vagy környékén legalább egy titkos ellenfele is?

– Van egy vagy kettő, akikre én egyáltalán nem haragszom, és nincs is olyasmi bennem, hogy bármiért törleszteni akarnék nekik. Nézze, mondhatnám, hogy nem igaz, de mindenki tudná, hogy hazudok. Van egy-két ember, aki nem nagyon tud feldolgozni, elfelejteni olyan kellemetlen epizódot, amikor volt valamiért egy versenyfutás, és ő az előkelő második helyet szerezte meg.

– Ön nagyon gyakran elmondja, hogy napjaink egyik legégetőbb budapesti várospolitikai kérdése, a 3-as metró felújítása egy, a Demszky-korszakból öröklött probléma. Ilyenkor azért joggal vetődik fel a kérdés, hogy egy-két év után ez még egy jogos megállapítás lett volna, de a várost hét éve Ön vezeti.

– Vannak olyan dolgok, amelyeket nem nagyon kell magyarázni, mert önmagukban igazak. A 3-as metróra 2015 második feléig semmilyen kötelezettséget nem tudtunk vállalni, mert addig óriási, 2010 előtt felhalmozott adósságállománya volt a BKV-nak, azaz minden szerződés fedezet nélküli kötelezettségvállalás lett volna. Így e vonatkozásban a hét év két évre rövidül. Nem akarom Demszkyt szidalmazni. Azt hiszem, hogy 2010 óta nagyon méltányosan beszéltem róla – nem hiszem, hogy Demszky régi ellenfelei közül bárki más ilyen visszafogott lett volna a helyemben. Most pedig pláne nem akarom bántani, hiszen a korábbiaknál nehezebben is tud védekezni, jóval kevesebb kommunikációs csatornán tud válaszolni, mint korábban. Sem méltányos, sem ízléses nem lenne,  ha most totális kommunikációs támadást indítanék ellene.

Nekünk 1990 és 1998 között kifejezetten jó volt a kapcsolatunk Demszky Gáborral annak ellenére, hogy én 1994 nyarán, az MSZP–SZDSZ koalíció létrejötte után kiléptem az SZDSZ-ből. 1998-ban, amikor a szocialisták Csintalan Sándort indították ellenem Óbudán, Demszky nyíltan engem támogatott vele szemben, én pedig az SZDSZ-ből történt kilépésem után is egy ideig támogattam Demszkyt. 

Ennek ellenére az is tény, hogy Demszkyvel nagyon különböző a beállítottságunk. Valószínűleg egy kicsit mindketten kritikusabban látjuk a másikat, mint amit a valóság indokolna, éppen ezért igyekszem méltányosan és árnyaltan fogalmazni. Annyit talán elmondhatok, hogy Demszky Gábor nem egy kimondottan pragmatikus beállítottságú ember. Mi egy pártból, az SZDSZ-ből indultunk, de én az SZDSZ-be nem azért kerültem, mert az SZDSZ liberális párt volt, hanem azért, mert antikommunista. Amikor a párt koalícióra lépett az MSZP-vel, ki is léptem belőle. Azóta sem léptem be egyetlen pártba, így a Fideszbe sem, annak ellenére, hogy ahogy mondtam, a jelenlegi kormánypárttal 1990 óta szövetségesek vagyunk.

Demszky szeretett eldicsekedni az ő fejlesztési ábrándjaival, de ezek az ábrándok a 4-es metrót leszámítva inkább csak öt-tíz soros közgyűlési határozatok formájában realizálódtak, ennél tovább nem jutottak – de legalább maradandó károkat sem okoztak. Azt el kell ismerni, hogy a médiát Demszky Gábor ragyogóan kezelte, így a 4-es metró mögött végig komoly médiahátszél volt, és az sem okozott különösebb botrányt, hogy a 4-es metró mellett a Combinók beszerzése volt a Demszky-féle húsz év egyetlen érdemi beruházása.

2010 után nem nagyon lamentálhattunk a 4-es metró szükségességéről, nem volt más választásunk, mint befejezni, de alapjában véve egy elhibázott beruházás volt, amely 2004 és 2014 között elvitte a budapesti fejlesztési források döntő többségét. Az világos, hogy az akkori főpolgármester úr sokkal inkább politikai kérdésként és választási taktikai elemként kezelte ezt a beruházást, mint közlekedésfejlesztési vagy műszaki problémaként. Ennek meglettek a különböző negatív következményei annak ellenére, hogy a 4-es metró egy nagyon szép építmény.

Mindenesetre a 4-es metrót nekünk kellett befejezni, és emiatt a beruházás még 2010 és 2014 között is elvitte a fővárosi fejlesztési pénzek jelentős részét.

– Hogyan aránylik egymáshoz a 4-es metró megépítésének teljes költsége és a 3-as metró felújításának költsége?

– A 4-es metró felépítése 406 milliárd forintba került – még mindig sokszor hallani a 450 milliárdos számot, de mivel több tízmilliárd forintot végül sikerült „visszahoznunk” a költségekből, a metró teljes ára 406 milliárd forint volt. Ami a 3-as metrót illeti, nem szeretnék végső számot mondani, mert azzal befolyásolnám a középső és déli szakasz állomásaira érkező ajánlatokat. Egyelőre 137,5 milliárd forint van a 3-as metró felújítására, de ehhez hozzá kell számolni azt a 69 milliárdot, amibe a szerelvények felújítása kerül, és az infrastruktúra esetében 15-20 százaléknyi többletköltség elvileg még alátámasztható lehet. Végső soron valamivel több mint a felébe kerülhet a 3-as felújítása, mint amennyibe a 4-es megépítése került, de azt se felejtsük el, hogy a 3-as vonal sokkal hosszabb, több mint 17 kilométeres.

– Logikus lenne a 3-as vonal újpesti végének meghosszabbítása Káposztásmegyerig a felújítással együtt. Ebből lesz valami a közeljövőben?

– Erre sokkal inkább szükség lenne, mint a 4-es metró meghosszabbítására. Elvileg ennek meg kell majd történnie, és a fejlesztési terveinkbe ezt bele is illesztettük. A főváros 1990 óta ígéri ezt a hosszabbítást a káposztásmegyerieknek, sőt a káposztásmegyeri lakótelepet 1983 és 1990 között erre is bazírozva építették föl. Egyébként a 4-es metrót, ha valamerre, nem is annyira a Bosnyák tér, mint inkább Dél-Buda felé kellene meghosszabbítani, de ez nem szerepel a legsürgősebb fejlesztéseink között.

A legfontosabb teendőnk most a 3-as metró teljes felújítása a jelenlegi, 17 kilométeres szakaszon, a régóta szükséges árvízvédelmi fejlesztések elvégzése, a Lánchíd és az Alagút felújítása, a BKV 2010-re szinte teljesen leamortizálódott járműállományának cseréje, hogy csak a legfontosabbakat mondjam. Ezek mindenképpen megelőzik az olyan munkákat, mint akár a 3-as, akár a 4-es metró meghosszabbítása.

– Gyakran teszik fel Önnek a kérdést, hogy a 3-as metró kocsijait miért nem cserélték le, ehelyett miért a régi szovjet metrókocsikat újíttatják fel az orosz gyártóval. Ön erre többé vagy kevésbé türelmesen mindig elmondja, hogy a fővárosnak nem volt ez ügyben mozgástere, a kormány ugyanis erre adott pénzt. A kormányból ez ügyben kapott Ön valamiféle komolyan vehető indoklást arra, hogy miért döntött így a kabinet? Spórolni akartak, vagy – hogy egy mostanában közkeletű fideszes kifejezéssel éljek – csicskáztatni akarták Önt és a főváros vezetését?

– Bizonyos újságírók – ez ügyben elsőként talán Kálmán Olga tette meg még évekkel ezelőtt – szeretnek olyan kérdéseket feltenni, amelyek már önmagukban is dehonesztálóak úgy a kormányra, mint a fővárosra nézve. Ez utóbbi verziót nem érdemes erőltetni szerintem, egyszerűen nem észszerű.

– Most a csicskáztatásra gondol.

– Arra. Ha ez így lenne, nekem attól sem lenne kisebbségi érzésem. Ha valaki egy kétmilliós városnak személyi ellentét miatt kárt akarna okozni, az nem alkalmas arra, hogy a helyén üljön. Ez a feltételezés arra nézve dehonesztáló, akiről feltételezik, hogy személyes bosszúvágyból kitol egy kétmilliós város teljes lakosságával. Ez a feltételezés tehát nem ránk, a fővárosra, hanem a kormányra nézve sértő.

– Jó, és kapott magyarázatot?

– Igazi magyarázatot én nem erőltettem. A kormány nyilván gazdálkodik bizonyos forrásokkal, az uniós forrásokat nem én osztom szét, hanem a kormány. Mindenki megismerheti azt a levelet, amit ez ügyben megírtam, megismerhető a felújításról szóló kormányhatározat szövege is. Én ezt nem akarom különösebben bírálni; jobbak lettek volna az új szerelvények, ahogy ezt meg is írtam. Ezzel együtt a kormánynak védhető az álláspontja. Ebben a helyzetben valamit tennünk kellett: ha nincs új szerelvény, kénytelenek vagyunk felújítani, mert ha nem csinálunk semmit, akkor rövid idő kérdése, és megáll a 3-as metró, amely 500 ezer utast szállít naponta. Ez nagyobb szám, mint a MÁV teljes országos napi személyforgalma. Ha a 3-as metró úgy állna le, hogy közben nem folyna a felújítás, az már-már kormánybuktatással fenyegető állapotot teremtene.

– Olcsóbb így a projekt, hogy nem új kocsikat vettek, hanem a régieket újítják fel?

– A legendákkal ellentétben a felújítás olcsóbb, mint új kocsik vásárlása lett volna, de tény, hogy nem sokkal. Ahogy említettem, jobbnak tartanám az új kocsik vásárlását, ár-érték arányban messze jobban megérte volna így megoldani a helyzetet, mert messze elegánsabb és jobb állapotot eredményezett volna a vásárlás, mint a felújítás, de az, hogy a felújítás drágább, pláne sokkal drágább lenne, egyszerűen nem igaz.

– A nyár végén két közbeszerzést is eredménytelennek nyilvánított a Budapesti Közlekedési (BKV) Zrt. az M3-as metróvonal tervezett felújításával kapcsolatban – a metró déli szakaszának állomásairól van szó. Mi a probléma? Túlárazott ajánlatokat kaptak, vagy kevés pénzt kaptak a kormánytól?

– Ezek nem kiviteli, hanem engedélyezési tervekre készült ajánlatok voltak. Az ajánlattevők olyan tételeket is beáraztak, amelyeket kiviteli tervek esetében meg sem próbálhattak volna. Alátámaszthatatlan tételek szerepeltek a pályázatokban, ezért ezeket nem lehetett elfogadni.

Az elfogadott két pályázatban, amelyek az északi szakasz állomásairól és a teljes, 17 kilométeres alagútról szóltak, szintén magasabb ajánlatok érkeztek, mint amilyenek a tervezői költségvetésben szerepeltek – az alagútnál 15, az északi szakasz állomásainál 22 százalékos különbségek voltak. Azt el tudom fogadni, hogy a bírálóbizottság ezeket a költségtúllépéseket alátámaszthatónak ítélte. A másik két pályázatnál, amely a középső és a déli szakasz állomásairól szólt, nem lehetett elfogadni a bennük szereplő költségtúllépést.

– Mekkora volt a túllépés?

– Közel ötvenszázalékos, miközben sem a technológiában, sem az anyagmennyiségben és -minőségben, sem az időben nem volt olyan tényező, amivel ezt alá lehetett volna támasztani.

– Az utolsó szeptemberi közgyűlésen újra előkerült a Római-part ügye. Ön a nyáron Lányi Andrásnak tett ígéretének megfelelően újra bevitte a közgyűlés elé a mobilgát ügyét, de a testület végül nem változtatott az eredeti terveken. Mi volt a probléma a Lányi András által szerkesztett, a parti nyomvonal helyett a Nánási úti gátat támogató tervekkel?

– Először is: akkora kavarást, mint amekkora e körül a projekt körül van, én még nem éltem meg 27 év alatt a politikában. Ha csak a kommunikációs részét nézzük a dolognak, akkor az talán még a 4-es metró körüli kommunikációs kavalkádot is fölülmúlja. Én eddig nem éltem a Facebook adta kommunikációs lehetőséggel, de most már élni fogunk, mert olyan mértékű zavarkeltés és félrevezetés van ebben az ügyben, hogy azt elmondani nem lehet. Ide tartozik a III. kerület legutóbbi kommunikációs kavarása is. Ha a civilek továbbra is a Nánási úti nyomvonalat erőltetik, akkor semmi értelme a kerületi javaslatnak, nem beszélve arról, hogy mivel a 70 hektárt ez esetben sem zárjuk ki a védelemből, akár el is fogadható. Csak a vita kezdettől a Nánási út versus parti változatról szól. A tüntetők ezt az október 1-i tüntetésen is világossá tették.

Ez egy olyan probléma, amit harminc éve meg kellett volna oldani. Lehet erre azt mondani, hogy visszamutogatás, és nem akarok ennek a mélyére ásni, de azt tudom önnek mondani, hogy ha Demszkyék ezt húsz év alatt megoldották volna, akkor most nem tartanánk itt. Demszky Gábor erre 1992-ben ígéretet tett. Sajnos ebben az ügyben örökké csak az ígérgetés folyt, miközben nem történt semmi. A főváros évtizedeken át lényegében nem fordított pénzt árvízvédelmi fejlesztésekre.

2009-ben csak szocialista és szabaddemokrata szavazatokkal elutasították a Nánási út – Királyok útja nyomvonalváltozatot, és elfogadtak egy olyan parti változatot, amely még az akkor hatályos árvízvédelmi rendeletben megfogalmazott paramétereket sem elégítette ki, ezért a saját kormányuk (a Bajnai-kormány – a szerk.), Varga István akkori miniszter úr el is utasította a főváros pályázati kérelmét műszaki megfelelés hiányában.

2010-ben, ahogy hivatalba léptünk, megpróbáltam beleásni magam ennek a problémának a megoldásába, és szinte tudatosan magamra húztam az ügyet azért, hogy megoldjuk.

Fontos elmondani, hogy ezen a hullámtéren nekem senkim nem lakik, sem rokonom, sem barátom, sem üzletfelem – az nincs is egyébként. Egy problémát akarok megoldani.

Lányi Andrással és az ő – nem pejoratívan mondom – holdudvarába tartozó emberekkel már csak azért sem tudok egyetérteni, mert egy csomó embert elbizonytalanítottak, felhecceltek. A tiltakozóknak szerintem ez a legnagyobb „bűne”. A közgyűlés mindenesetre nagy többséggel leszavazta a Lányi-féle javaslatot, és megerősítette, hogy a parton kell megépíteni a védművet. Előzőleg hat-hét szakvéleményt csináltattunk, és ezek közül egyik sem támogatja a Nánási út – Királyok útja nyomvonalat.

– Bús Balázs óbudai polgármesternek a nyomvonalra vonatkozó, kompromisszumos javaslatát is elvetették?

– Bús Balázs – nyilván a kerületi újraválasztásával kapcsolatos problémákkal is kalkuláló – kérése arra vonatkozott, hogy készíttessünk egy tanulmánytervet a tervezővel arról, hogy a parti nyomvonal a telekhatárokon belül fusson. Ennek megvalósításához sok minden kell, de mivel támogatom Bús Balázst, a többi fideszes polgármesterrel együtt megtámogattam ezt a kérését is némi módosítással, aminek az adna értelmet, ha a beruházás körül lecsillapodnának a kedélyek. Azonban nem úgy néz ki, hogy lecsillapodnának. De hangsúlyozom: az alapkérdés, amely arra vonatkozott, hogy part menti nyomvonal vagy Nánási út – Királyok útja, már eldőlt. Így Bús hirtelen felépített néhány napos kommunikációja csupán akcióművészet, és nem is elegáns. A Nánási út – Királyok útja nyomvonalat ő is elutasította.

– De miért ragaszkodtak ehhez?

– Az érintett terület, amit nevezzünk hullámtérnek, bár ennek jogi státusza nem egészen rendezett, 70 hektáros terület, ahol száz éve halmozódnak fel értékek, mára körülbelül 40 milliárd forint értékben. Most nem elsősorban az üdülőnek nevezett lakókertekről beszélek, amelyeket nem nagyon kell megvédeni, mert úgy épültek, hogy 9 és fél méteres vízállásig védettek, mert feltöltésre építették őket. Felhalmozódtak viszont a területen a ’20-as, ’30-as években szabályosan épült családi házak, intézmények, sportlétesítmények. Messze nem az egy-két évtizede ott lévő üdülőkről vagy az egyetlen ottani négycsillagos szállodáról van szó, bár nagy ravaszul ez utóbbit szeretik kiemelni, mintha ezt akarnánk védeni. Ha most felépítünk egy méregdrága védművet, a szakvélemények többségével ellentétes nyomvonalon, és később valamikor, egy épelméjű, érzelmileg nem túlfűtött hangulatban valaki megkérdezi tőlünk, hogy de uraim, főpolgármester úr, döntéshozók, maguk drága pénzért miért mást építettek fel, mint amit a szakvélemények többsége támogatott, ráadásul annak biztos tudatában, hogy ezzel kizárnak az árvízvédelemből 70 hektárnyi területet, akkor erre mit fogunk válaszolni? Egyébként erről Bús Balázsnak is ez a véleménye, ő is leszavazta a Lányi András-féle javaslatot, ugyanazokat a határozatokat szavazta meg, mint a többi fideszes polgármester és én. Nem is egészen értem a mostani menekülését, hiszen ő is meg akarja védeni az építményeket, a civilek pedig nem a parti 6-8 méteres tologatásról beszélnek. A védművet nem a partélre tervezték.

– Az utolsó nyári vagy első őszi Budapestinfón Ön a római-parti mobilgáttal kapcsolatos vitát a nyolcvanas-kilencvenes évek Bős-Nagymaros körüli vitáihoz hasonlította. Hogyan jutott eszébe ez a párhuzam?

– Annak idején egyetértettem a Bős-Nagymaros leállítását követelőkkel, így Lányi Andrással is, akivel egyidősek vagyunk, és ismerjük egymást. Tehát egyetértettem a leállítással, nem mintha bárki megkérdezett volna, hiszen egyszerű civil voltam a nyolcvanas évek végén, de nekem is tetszett, hogy leállították a magyar oldalon az építkezést. A vízügyi szakma el nem hanyagolható része ennek a döntésnek a jogosságát erősen vitatja. A hasonlatom arra vonatkozik, hogy megint politikai üggyé transzformálnak egy műszaki kérdést.

Lányi Andrásnak kétségkívül van egy igen komoly lexikális tudása, ám, és ezt nem bántó szándékkal mondom, csak véleményként, felfedezni vélek benne anarchista hajlamokat, de legalábbis akut gátfóbiát.

– Anarchista hajlamok ide vagy oda, azért volt furcsa az Ön Bős-párhuzama, főként az, hogy a nyilatkozatában a dunai vízierőmű-párti álláspontot tüntette fel pozitív színben, mivel nemcsak a rendszerváltó ellenzéki mozgalmak születésében játszott szerepet a Bős-Nagymaros elleni tiltakozás és személy szerint Lányi András, de az 1998-as – szintén Lányi alapította – Duna Charta a Fidesz első választási győzelmében is kulcsszerepet játszott. Ezek a tények hogyan egyeztethetők össze az Ön nyilatkozatával, amely tulajdonképpen Grósz Károly 1988-as és Horn Gyula 1998-as álláspontját osztja?

– Nem Grósz Károlyról beszélek, hanem mai szakmai véleményekről, melyeket Ön is olvashat az interneten. Nem vitatom Lányi András szerepét sem a rendszerváltásban, sem a Fidesz 1998-as győzelmében, de a két dolog elfér egymás mellett. Nem akarom, hogy a Római-part ügye szakmai köntösbe öltöztetett politikai kérdéssé váljon. Lányi Andrást bizonyos értelemben tisztelem, és alapvetően egyetértek vele abban, hogy mindkettőnket zavar, hogy az ökonómia érdekei rendszeresen felülírják az ökológia szükségszerű igényeit. Ezt én is nagyon rossznak tartom. Idáig egyetértek mind Vida Gábor akadémikussal (a már említett, MTA-n belüli különbizottság különvéleményt megfogalmazó tagjával – a szerk.), mind Lányi Andrással. Az más kérdés, hogy Lányi András, amennyire ezt meg tudom ítélni, olyan lelkületű ember, aki talán túlzó mértékben elkötelezett ökológus. Vannak esetek, amikor át kell gondolni, mit tartunk fontosnak. Itt 55 ezer emberről van szó.

– Ugyanennek a közgyűlésnek a napirendjén szerepelt a Bálna eladására és üzemeltetésére kiírt pályázat ügye. Miért szánták el magukat a pályázat kiírására?

– A dörgedelmes kritikát fogalmazó Horváth Csabával az a baj, hogy még annak a szervezetnek a struktúráját és szabályait sem ismeri, amelynek ő három évig a főpolgármester-helyettese volt. Higgye el, hogy nem haragszom erre a fiúra. Majdnem 25 százalékponttal megvertem a 2010-es főpolgármester-választáson; ekkora győzelmet Demszky soha nem aratott – világos, hogy nincs okom haragudni rá. Az a baj vele, ha figyelmeztetik rá, hogy fogyatékosságai vannak, nincs teljesítménye, akkor meg van győződve róla, hogy csak heccelik. Alapvető dolgokkal sincs tisztában, és ez kiderült a Bálnával kapcsolatos megjegyzéseiből is. Itt csupán egy pályázat kiírásáról van szó. Honnan az ördögből tudja Horváth Csaba, hogy egyáltalán érvényes lesz? Honnan tudja, hogy el fogom-e fogadni az eredményt, hiszen elvileg bármit megvétózhatok? Honnan tudja, hogy egyáltalán el fogjuk adni? Semmit nem tud, csak megint látványosnak szánt megjegyzéseket tesz, és a nyolcvanas évek Ludas Matyijából vett poénokkal próbál operálni, amiket rendszerint elront, mert rosszul idéz.

Én nem bánom, ha megszólal, de sajnos hülyeséget beszél. Kiírtunk egy pályázatot, mert nagyon nehéz megtölteni tartalommal a Bálnát, ennyi történt.

– Mennyibe került eddig a fővárosnak a Bálna?

– A probléma ott kezdődött, hogy 2010-re régen át kellett volna adni az épületet. A lebonyolítást épp Horváthék egy offshore cégre bízták, nem fizették ki az alvállalkozókat, hét pert hagytak ránk. Tudom, hogy ilyenkor szokták azt mondani, hogy ne mutogassak vissza, de a Bálna-ügy nem értelmezhető anélkül, hogy 2010-nél korábbra tekintenénk vissza. A ránk hagyott pereken keresztül kellett magunkat verekedni.

Bagdy főpolgármester-helyettes úr csapatának számításai szerint a főváros akkor jön ki pozitív szaldóval az ügyből, ha a Bálnát minimum 11 milliárd forintért sikerül értékesíteni. De ha az első szerződés érvényben marad, a főváros 33 milliárdot fizetett volna rá az ügyre. De még egyszer mondom: egyáltalán nem bizonyos, hogy a Bálna el fog kelni.

– Azt az Ön kritikusai sem tagadják, hogy Budapest az utóbbi években nagyon menő turisztikai célpont lett. Ez mitől alakult így? Volt ehhez köze a főváros vezetésének, vagy más volt az oka?

– Ebben sokak munkája benne van, a fővárostól független turisztikai szakembereké, a szállodaipar vezetőié, a kultúra közvetlen irányítóié, a kormányé, és nyilván nem független ez a fővárostól sem, hiszen a Demszky-időszakhoz képest látványos az előrelépés. Senki nem gondolhatja, hogy a város vezetésétől és a főváros élére választott köztestülettől ez független.

Biztosan nagyobb Budapesten a rend, mint korábban – a „rend” szóra nem szabad haragudni, mert ez nem jogokat csorbít, hanem a túlnyomó többség érdekeit szolgáló, kötelező szabályokat próbál előírni.

Ha igazságosak akarunk lenni, akkor ennek a kormánynak és ennek a városvezetésnek az együttműködéséből sok minden kijött az utóbbi hét évben. Összegezve: a fent felsoroltak együtteséről van szó, rengeteg szakember munkája és teljesítménye van benne.

– A turisztikai boomnak azért vannak árnyoldalai is, így a legénybúcsús mennyiségi turizmus növekedése. Ezzel mit tud kezdeni a főváros?

– Az a baj, hogy a mi demokráciánkban megszűnőben van minden prevenció és minden tiltás. Jópofa dolognak tartom az úgynevezett éjszakai polgármester intézményét, aminek persze semmi köze a polgármesterséghez, hanem egy ilyen jószolgálati szerepet jelent. Nem vagyok az ellensége, de nem nagyon hiszek az átütő sikerében. A megoldás azért inkább a hatósági jogkörök erősítése, a prevenció lenne szerintem. Jószolgálati alapon, hatósági hatáskör hiányában stabil rend nem teremthető.

Olvasson tovább: