Kereső toggle

Trianon minden rossz gyűjtőneve

mondja Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar kormány titkos propaganda-főosztálya, amely aknamunkát folytat a román állam ellen, és támogatja a magyar szeparatista törekvéseket – nemrégiben így állították be a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot a romániai sajtóban, mégpedig egy kolozsvári történészprofesszor vádaskodásai nyomán. A csoport a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatók számára kiírt Lendület-pályázatán nyert harmincmillió forintot a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek bővítésére. A munka vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel beszélgettünk.

– Kíváncsi voltam, hogy néz ki egy propaganda-főosztály…

– Nézzen körbe, hárman dolgozunk ebben az irodában, de csak két szék van, és a bútorközbeszerzés is várat magára. Ha valaki azt gondolja, hogy veszélyt jelentünk a román állam egységére, akkor annál nagyon komoly gondok vannak, szerintem.

– Azt tudtuk, hogy a magyarok még nem tették túl magukat Trianonon, de hogy eszerint a románok sem, az furcsa. Főleg, hogy nemcsak politikusok álltak bele a vádaskodásba, hanem komoly tudósok is. Volt bármi előzménye ennek a kirohanásnak?

– Annyiban meglepődtem, hogy nem volt apropója. Nem mondtunk semmi csúnyát, nem jelent meg olyan, ami sértette volna a román nemzeti érzelmeket. Szerintem a történteket a román belpolitika felől közelítve lehet megérteni: több pénzt lehet szerezni bizonyos kutatásokra, ha elkezdik mutogatni, hogy a magyarok előrébb járnak. Bár a történteknek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, azt megértettük, hogy ügyelnünk kell a kommunikációra, és bizonyos gyanúknak elébe kell mennünk.

Édesapám színházkritikus volt, 1985 és 1990 között ki volt tiltva Romániából. A gyerekkorom úgy telt, hogy csak keresztnéven mutatkozhattunk be a telefonba, vigyázni kellett, hogy mit mondunk, nehogy a kinti magyaroknak baja legyen belőle – harminc évvel később ugyanabba a folyóba lépünk bele. Ez szomorú.

– Milyen területekre fókuszál a kutatócsoport? Lehet még újat mondani Trianonról?

– Abban bízunk, hogy lehet. A kutatásunk első része a diplomáciai okmányok lefordítása, és szerkesztett kiadása – valószínűleg a közvélemény számára ez a legkevésbé érdekes. Ezen a téren az elmúlt három évtizedben is kemény munkát folytattak a történészek, mi erre is építünk. A francia diplomáciai dokumentumok megjelentek már magyarul, nagyon sokat tudunk az angol békeelőkészítésről is, de vannak olasz, amerikai, sőt japán dokumentumok is.

– Japán?

– Némiképp „ezoterikusnak” tűnik, de Japán – nagyhatalomként – jelen volt a békekonferencián, képviselői benne voltak az összes Magyarország sorsát meghatározó jóvátételi és határkijelölő bizottságban – viszont arról gyakorlatilag semmit nem tudunk, hogy mit gondoltak rólunk. Mint ahogy a román, a csehszlovák vagy a jugoszláv iratok is tartogathatnak újdonságokat.

A projekt második része az összeomlás és a magyar társadalom viszonyát vizsgálja. Itt szeretnénk egy picit túllépni a megszokott történeti elbeszéléseken, ugyanis az eddigi kutatásaim során feltűnt, hogy van számos olyan tényező, amely döntően meghatározta a korszak Magyarországát, mégsem kaptak elegendő figyelmet. Ilyen például a hadsereg kérdése. Tényleg szükséges volt-e a leszerelés, illetve mi lett volna, ha ez nem történik meg? Érdekes tényező a közellátás is, a szén például döntő momentum az egész kérdésben, hiszen fegyverként tudták használni.

A diplomáciai levelezésekben számtalanszor találkoztam azzal, hogy ezt vagy azt a szénszállítmányt engedjék át a demarkációs vonalon, mert akkor más ügyben nyomást tudunk gyakorolni a magyar kormányra. De az országon belül is nagy volt a szén jelentősége: a debreceni önkormányzat a ’20-as évek elején azzal zsarolta a kormányt, illetve az illetékes kormánybiztost, hogy ha nem adnak elég szenet, akkor nem tudják fűteni a városi téglagyárat, így nem tudnak házakat építeni, pedig a menekültek már most is tüntetnek az utcán, és feltörik az üresen maradt lakásokat.

A közellátás szerepére utal Teleki Pál egyik levele is, amelyet 1920 áprilisában írt haza Párizsból, amikor már kinevezték külügyminiszternek, de még kint volt a békedelegációval. Ebben úgy fogalmaz: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” De ugyanígy fontos téma a közegészségügy vagy a menekültkérdés is.

A harmadik pillérben a határok megszilárdulását vizsgáljuk: mit veszítettünk, hogyan változott meg a határmenti települések gazdasága, hogyan vette át például a csempészet a korábbi legális kereskedelem helyét. De érdekes kérdés, hogy miként alakult át az emberek fejében a mentális térkép, házasodnak-e például továbbra is a szomszéd faluból, ha a határ közéjük esett.

Foglalkozunk az 1918 és 1924 között létrejött átmeneti államokkal is, amelyeknél nem is annyira az anekdotikus részletek a fontosak – mint például, hogy a magát bélyegkiadásból és kalózkodásból fenntartó Fiumei Szabadállam vezetője hatórás beszédeket tartott, és szabad volt a nudizmus és a kábítószerfogyasztás –, hanem a közép-európai nemzetek állami szuverenitásra törekvése.

A negyedik pillérben pedig azt vesszük sorra, hogy Trianon emlékezete hogyan jelenik meg a magyar társadalomban, a politikai diskurzusban, a történetírásban, az irodalomban. Szeretnénk egy nagy szociológiai kutatást is végezni, hogy megtudjuk, mit gondolnak ma a magyarok Trianonról – az anyaországban élők és a határon túliak egyaránt.

– Említette a leszerelést: Semjén Zsolt Tusványoson éppen arról beszélt, hogy a Károlyi-kormány történelmi bűne, hogy megszüntette a hadsereget, hiszen ha ezt nem teszik, akkor ellene lehetett volna állni az antanthatalmak döntésének. Mit szólnak az ilyen és hasonló politikai Trianon-értelmezésekhez?

– A kutatócsoportban úgy döntöttünk, hogy politikai kijelentéseket nem kommentálunk. Ezek ugyanis nem a professzionális történelemtudomány, hanem az emlékezetpolitika részét képezik. A kollégáim sokszor drá-maian élik meg, amikor a politikusok megnyilvánulnak ilyen témában, de be kell látni, hogy ehhez joguk van. Nyilván, ha fraktálokkal foglalkoznánk, akkor az a kutyát nem érdekelné a magyar közéletben: a történelem nyelvét viszont értik az emberek, ezzel szavazatokat lehet szerezni, ezért a politikusok előszeretettel használják, még ha sokszor túlságosan leegyszerűsítve is.

– Akkor szakmai alapon kérdezem: szükségszerű volt a leszerelés? Fegyveres erővel kitolhattuk volna a békeszerződésben diktált határokat?

– Látni kell, hogy 1848–49 óta hetven éven keresztül Magyarországon nem volt háború. Még a világháború idején sem volt erőszakélménye a magyar lakosság nagy részének. Ezzel szemben a háború után elszabadult a pokol: kevesen tudják, de 1918 november-decemberében több ezer ember halt erőszakos halált Magyarországon. Többen, mint a vörös- és a fehérterror alatt együttvéve. Ezek részben etnikumközi összeütközések voltak, részben a frontról hazatérő katonák túlkapásai: megölték az államhatalmat képviselő jegyzőt, mert miközben ők négy évig véreztek a hazáért, meghalt a gyerekük, aki nem kapott gyógyszersegélyt; végeztek a pappal, mert drágán temetett; földúlták a szatócsboltot, agyonverték a boltost. Nemrég megtaláltam Debrecenben a Hajdú vármegyei nemzeti tanács egyik Budapestre küldött kétségbeesett táviratát, amelyben az szerepel, hogy a katonák „a forradalmunkat sajnos teljesen félreértve azt gondolják, hogy most lehet ütni az urat meg a zsidót”. Ebben a helyzetben logikus lépés volt a leszerelés, aminek egyébként egészségügyi vonatkozásai is voltak: rengeteg katonát kellett szűrőtáborokba vinni, mert tetvesek, szifiliszesek, idegbetegek lettek, vagy ki tudja milyen betegségeket szedtek össze a háború során.

Ami a fegyveres honvédelmet illeti: alapvetően két helyet lehet említeni, ahol az első világháború után a békeszerződések rendelkezéseit fegyveres erővel sikerült megváltoztatni.

Az egyik Karintia, a másik Törökország. A sikernek pedig több feltétele volt: véleménykülönbség a párizsi nagyhatalmak között, amelyek közül legalább egynek tevőlegesen az ellenállók mellé kellett állnia (ez Karintia esetében Olaszország, Törökország esetében pedig a Szovjetunió volt); szükség volt egy belső összjátékra, hogy miközben a kormány aláírja a békét, támogassa a szabadságharcosokat is; ráadásul mindez csak pontszerűen, regionálisan működött, amennyiben volt egy erős lokálpatriotizmus, és a lakosság valamilyen szinten fel volt fegyverezve. Magyarországnak aligha lett volna esélye az összes utódállam ellen nagyhatalmi támogatás nélkül.

– A kutatásuk segíthet az azzal kapcsolatos vita eldöntésében is, hogy „előre meg volt-e írva” Magyarország megcsonkítása? Vagy ez a kérdés már eldőlt?

– Az ezzel a témával foglalkozó kollégák többsége – a mainstream nemzetközi történetírással összhangban – azzal ért egyet, relatíve későn dőlt el az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát fel fogják osztani. Az más kérdés, hogy voltak olyan érdekcsoportok – üzleti és katonai körök, vagy akár szabadkőművesek – egyes országokban, amelyek nem rokonszenveztek a katolikus Habsburgok birodalmával. Egy külpolitikai döntés azonban sosem egytényezős – az ilyen magyarázatoktól érdemes óvakodni. Száz évvel ezelőtt is nagyon bonyolult volt a világ, egy rendkívül összetett viszonyrendszerben születtek meg az ilyen döntések.

Ráadásul – bár ezt nekünk fáj hallani – a döntés nem külön Magyarországról szólt, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiáról, és főként arról, hogy a franciák – illetve a britek és az amerikaiak – milyen biztonsági rendszert akartak létrehozni a háború utáni Európában. A kérdés az volt, hogy el tudják-e szigetelni Kelet-Európát és a Balkánt az egyébként még a vereség után is erős Németországtól, illetve viszont: Nyugat-Európát a bolsevizálódó Oroszországtól. A nagyhatalmak úgy látták, hogy erre a feladatra a történelmi szerepét eljátszó monarchia már nem képes, ezért újra kell osztani a lapokat. Így egyfajta egészségügyi kordonként létrehoztak többé-kevésbé erős nemzeti vagy annak tekintett államokat Németország „hátában” – nyilván az Osztrák-Magyar Monarchia területének kárára.

– Ez a stratégia mikor kristályosodott ki?

– Nagyjából 1918 tavaszán-nyarán. Alig fél évvel korábban Wilson amerikai elnök 14 pontjában még nem szerepelt a Monarchia felosztása, csak az, hogy annak népei számára „meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Ugyanakkor ez retorikailag megnyitotta az utat ahhoz, hogy ezeknek a nemzetiségeknek az elitje elkezdjen gondolkozni azon, hogy mi lenne a fejlődés legszabadabb lehetősége.

Ausztria-Magyarország széthullását szerintem három dolog pecsételte meg. Az egyik, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly 1918 őszén bejelentette a monarchia föderalizálási tervét, amelyet a magyarok elutasítottak, hiszen a befolyásuk csökkent volna a nemzetiségekkel szemben; aztán Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, amivel a Monarchia történelmi szívének egy része veszett el; majd a teljes magyar politikai elit arra az álláspontra helyezkedett, megszakítjuk az állami kapcsolatokat Ausztriával.

– Mi lehet az oka annak, hogy az osztrákok sokkal hamarabb feldolgozták Trianon traumáját?

– 1918 előtt nem beszélhettünk osztrák történeti tudatról, hiszen Ausztria – szemben Magyarország ezeréves államiságával – a két háború között született meg, ráadásul a politikai elitjük többsége csatlakozni akart Németországhoz. Az új állam neve is az volt, hogy Német-Ausztria. Tehát egy oszt-ráknak nem volt iszonyatos nosztalgiája az elcsatolt Dalmácia vagy Bukovina mint „ősi föld” iránt – talán egyedül Dél-Tirol vagy a Szudéta-vidék elvesztése okozott fájdalmat nekik.

– Anélkül, hogy a Horthy Miklós személyével kapcsolatos politikai vitákba belemennénk, milyen szerepe volt a kormányzónak Trianon feldolgozásában? Miközben a realitás az volt, hogy a Nagy-Magyarországot visszaállítani már nem lehet, a korszakban a revíziót sulykolták – mindez pedig egyenesen vezetett a második világháborús szerepvállalásunkhoz.

– Horthynak ebben nem hiszem, hogy lenne konkrét felelőssége. Azt kell látni, hogy az 1910-es népszámlálás szerint volt egy tízmilliós magyar nyelvi közösség, amely csekély többséget alkotott a Magyar Királyságon belül. Ebből több mint hárommilliót elcsatoltak, vagyis minden harmadik magyar külföldi állampolgár lett. Csaknem mindenkinek volt személyes érintettsége, és ez a radikalizálódás irányába hatott. Nem meglepő, hogy a korszakban az összes politikai erő a revízió mellett volt – bár voltak véleménykülönbségek a tekintetben, hogy csak azokat a területeket kapjuk vissza, ahol a magyarok többségben vannak, vagy a régi határokat kellene visszaállítani. Nyilván a nagyközönség számára jobban kommunikálható, hogy „Mindent vissza!”, mint az, hogy csak a legalább 50 százalékban magyar többségű területeket csatoljuk vissza, és ezt kiegészítjük a székely autonómiával. Eközben a korszak politikai elitje tisztában volt azzal, hogy mindent nem lehet visszakapni, hiszen ehhez nem kapunk nagyhatalmi támogatást – mindenkivel pedig nem lehet háborúba keveredni. Amikor Mussolini a ’30-as években megkérdezte Gömbös Gyulát, hogy mit akarnak a magyarok, a miniszterelnök beterjesztett egy térképet, amiből kiderült, hogy még ő sem akart teljes revíziót – például Székelyföld visszacsatolásához nem ragaszkodott. Teleki Pál is úgy fogalmazott a ’30-as évek elején, hogy magyar emberként azt kívánja, hogy mindent vissza, de tudja, hogy Európa, sőt lehet, hogy Magyarország érdekében is kompromisszumokat kell kötni.

Az integer Magyarországról szóló propaganda, a „Mindent vissza!” egyébként megbosszulta magát, hiszen amikor 1938-tól megkezdődtek a területvisszacsatolások, iszonyatos nyomás nehezedett a kormányra a közvélemény részéről. Teleki úgy fogalmazott, hogy ha húsz éven keresztül azt mondták az embereknek, hogy „nem, nem, soha”, akkor most nem mondhatják azt, hogy „igen, igen, örökre”.

– Mit gondol, mennyi időnek kell még eltelnie, illetve minek kell történnie ahhoz, hogy mindezt igazából fel lehessen dolgozni, és a politikusok ne tudják hangulatkeltésre használni Trianont?

– Ez nehéz ügy, részben azért, mert az az érzésem, hogy Trianon nemcsak egy békeszerződést jelöl, hanem minden rossznak a gyűjtőneve, ami velünk, magyarokkal történt. Másrészt egy osztráknak könnyű nosztalgiáznia Bukovina elvesztésén, hiszen már nem élnek ott osztrákok, a határon túli magyarok problémai azonban mindennaposak – még akkor is, ha a helyzetük az elmúlt negyed században jobb, mint 1990 előtt –, és Trianonban gyökereznek. Ugyanakkor az ő jogaikért nem lehet úgy közbenjárni, hogy a békediktátum igazságtalanságát hangoztatjuk – erre nemcsak az érintett szomszédos országok, de Európa és a nyugati világ sem kíváncsi. Ma ehhez az emberi jogi nyelvet, ezen belül az autonómia nyelvét kell használnunk. Lehet, hogy ez nem mindig marad így, de ma ez a helyzet.

– Vagyis az autonómia gyógyírt jelenthet?

– Szerintem igen, bár ez nem történészi vélemény. Ugyanakkor ez sem csodaszer, még ha itthon sokan így is tekintenek rá. Azt is meg kell jegyezni, hogy nemcsak területi jellegű autonómia létezik, hanem kulturális és személyi elvű is, amelyeknek a csírái már bizonyos helyeken léteznek. Vagyis mindez nem feltétlenül arról szól, hogy körbefogódzunk Székelyföld körül, hergeljük a románokat, és örülünk, hogy létrejött egy „Kis-Magyarország” – már csak azért sem mert az erdélyi magyaroknak csak a fele él Székelyföldön.

Az autonómia eszköz egy kisebbség kultúrájának, identitásának megtartására, amelyet alapvetően a helyben élő magyaroknak kell kiharcolniuk, hiszen ezt a jogot nem Budapest adja.

– A legendárium szerint 100 év múltán – 2020-ban – felülvizsgálható lesz a trianoni békeszerződés…

– Van egy jó és egy rossz hírem: a trianoni békeszerződés már nincs érvényben – a párizsi békeszerződés lépett a helyébe. Felülvizsgálatra egyikben sincs utalás.

– Említette, hogy a magyar néplélekben Trianon minden rossznak az összefoglaló neve. Ez azt is jelenti, hogy egyfajta áldozatszerepbe betonozzuk magunkat, amiből szinte már a neurózis határát súroló önértékelési problémák, összeesküvés-elméletek és félelmek fakadnak. Hogyan lehetne ezt enyhíteni? 

– Lehet azon lamentálni, hogy milyen nagy igazságtalanság, hogy szétszakították a magyarságot, de vannak olyan nemzetek, amelyek egy ennél is nagyobb tragédia után éppen a diaszpóra helyzetükből tudtak előnyt kovácsolni – gondoljunk csak Izraelre vagy Örményországra.

A néplélek megváltoztatásában a tömegmédiának komoly szerepe lehetne, és persze a tudománynak is: a közösségi médián vagy a video-megosztókon olyan tartalmakat lenne jó közölni, amelyek könnyen érthetőek és fogyaszthatók. Néhány évvel ezelőtt volt egy kutatás, amelyben azt mérték föl, hogy a fiatalok mit gondolnak ’56-ról, és honnan szerezték az ismereteiket. Kiderült, hogy többségében a Szabadság, szerelem című filmből informálódtak. Ezzel önmagában semmi baj nincs, sőt, Trianonról is kellenének ilyen játékfilmek.

Névjegy

Az 1974-ben született Ablonczy Balázs az ELTE történelem-francia szakán végzett, majd francia kormányösztöndíjjal tíz hónapig az Université Paris-Sorbonne hallgatója volt, később szintén ösztöndíjasként rövid ideig tanult Berlinben és Londonban is.
Az ELTE-n doktorált (2004) és habilitált (2011), majd 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, valamint Magyarország Nagykövetségének kulturális tanácsosa volt. Jelenleg az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének egyetemi docense, valamint az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az MTA–Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának vezetője. Több könyvet is írt: Trianon-legendák; A visszatért Erdély; Keletre, magyar!; Teleki Pál. Nős, két gyermek édesapja.

Olvasson tovább: