Kereső toggle

Egy bukott nemzet prófétája

Enoch Powell és a „vérfolyam“ beszéd hatása Angliára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha Isten egy nemzetet el akar pusztítani, akkor a vezetői megőrülnek. Ez az őrület pedig a migráció! - ásta meg előre Anglia sírját 1968-ban Enoch Powell, a 20. század egyik leghíresebb filozófiaprofesszora és politikusa, aki ötven éve a Konzervatív Szövetség előtt követelte az egykori brit gyarmatokról érkező migrációs hullám azonnali megfékezését. A forradalmi beszédet az angol lakosság jelentős része támogatta, mégis mind a saját kormánya, mind a pártja „rasszistának“ bélyegezte és száműzte a politikai közéletből.

A migráció a hatvanas években még korántsem volt annyira kezelhetetlen probléma mint ma – ötven évvel később – amikor London minden hetedik lakosa első- vagy második generációs muszlim bevándorló, és a városban több olyan belső, szubkultúrájába zárkozó városrész van, ahová nemhogy a brit törvények nem érnek el, de a lakók közül sokan még angolul sem tudnak rendesen.

A Brit Birodalom alkonyán, 1948-ban Nagy-Britannia lakosságának 96 százaléka még őshonos brit volt. Az ország a világháborús veszteségek miatt szorult rá arra, hogy az újjáépítéshez szükséges (zömmel fizikai és rosszul fizetett) munkákra az 1950-es és ’60-as évek fordulóján függetlenné vált gyarmatokról keressenek munkaerőt. Az újjáépítés munkaerőigényére, erre az átmeneti problémára adott katasztrofális választ a „brit nemzetiségi törvény”, amely lényegében kitárta a szigetország kapuit az egykori brit birodalom 800 millió alattvalója előtt, akik közül elsőként a pakisztániak és az indiaiak jöttek százezrével az egykori anyaországba.

Randall Hansen, az Oxford Egyetem modern kori migrációra szakosodott történésze szerint maguk a törvényhozók sem gondolták végig milyen árhullámot indítanak el, amikor vízum nélkül engedélyezik a belépést, a munkavállalást, a letelepedést, sőt, a minden brit polgárt alanyi jogon megillető egészségügyi, szociális ellátás igénybevételét is az egykori birodalomból érkezőknek.

A hatvanas évek közepére már egymillió bevándorló kapott nemcsak letelepedési engedélyt, hanem rögtön állampolgárságot is, és ez a szám az ezredfordulóra további két és félmillióval nőtt.

A közös nyelv és kultúra miatt a frissen érkezettek igyekeztek a velük azonos kulturális háttérből jövő sorstársaikkal egy környékre telepedni. Ennek nyomán zömmel bevándorlók által lakott negyedek jöttek létre az angol nagyvárosokban, különösen Londonban, ahol komoly feszültséget eredményezett a gyakran komplett utcákat belakó új szomszédok érkezése.

A bevándorlók érkezésével szembeni tiltakozás természetesen gyakran nem nélkülözte a rasszista felhangokat, ám tény: az együttélési problémák és az általuk kiváltott konfliktusok valódiak voltak. Olyan feszültségek jöttek felszínre, amilyenekre senki nem gondolt korábban, amikor tízezerével osztották ki a friss állampolgári papírokat a hivatalokban. A helyzetet csak nehezítette, hogy az Egyesült Államokban éppen ekkor zajló polgárjogi küzdelem éveiben a nyugat-európai közbeszéd – teljesen érthetően – különösen érzékeny volt a toleranciára és nyitottságra. Ez az önmagában nemes önkorlátozás azonban alkalmasnak bizonyult arra is, hogy a pártok mindenfajta migrációval kapcsolatos problémát szőnyeg alá söpörjenek, nehogy rasszizmus gyanújába keveredjenek.

Egy büszke hazafi látomása

Ebben a helyzetben lépett föl a letűnt idők idealisztikus lovagja, Enoch Powell, a konzervatívok minisztere. A ambiciózus zseni, miután Cambridge-ben osztályelsőként végzett, 25 éves korára már professzor volt, évről évre megtanult egy új nyelvet, miközben a szigorú iskolapadban, latintanulás közben arról álmodozott, hogy egyszer majd alkirály lesz a korona ékkövén, Indiában. A viktoriánus nemzeti ideáktól vezérelve lépett be a brit hadseregbe, mélységes ellenszenvet érezve Hitler és a vele békét kötni próbáló Chamberlain-kormány iránt. A hadba lépés napján vásárolt egy orosz szótárt, hogy megtanulja annak a népnek a nyelvét, amely Napóleonnal és II. Vilmossal szemben is győzelemre segítette a királyi haderőt.

A hírszerzés kötelékében közlegényi rangból 1945-re dandártábornoki rangba jutott, ami rajta kívül csak egyetlen egy közkatonának sikerült a háború során. Impozáns tudományos és katonai karrierjét követően – amit költészettel és filozófiával egészített ki – 1950-ben a rá jellemző dinamizmussal indította politikai pályafutását a brit parlamentben. „Nem veszem át azok általános szégyenlősségét és álszerénységét, akik életükben először szólalnak föl ebben a Házban…” – közölte pökhendien a honatyákkal, amikor először kapott szót az alsóházban. Majd öt éven át igazi különcként, jobb és baloldalra egyaránt kiszólva képviselte azokat az alapelveket, amiket a klasszikus 19. századi konzervativizmusból és liberális eszmékből gyúrt össze. „Az övé a legkitűnőbb parlamenti fölszólalás, amit valaha hallottam…benne van mindaz a morális szenvedély és retorikai erő, ami Démoszthenészt idézi” – áradozott róla egy munkáspárti képviselő, a The Daily Telegraph pedig rendszeresen méltatta elvhű és szókimondó beszédeiért.

Ennek az egyértelmű politikai reputációnak vetett véget Powell, amikor miniszteri posztja és a közhangulat ellenére úgy döntött, hogy kemény és éles kirohanást intéz a bevándorlással szemben. Ez számára jóval több volt, mint egyszerű szavazatokat hozó politikai kérdés. Szenvedélyes meggyőződése volt, hogy a nemzete egyedül akkor éli túl a következő évszázadot, ha azonnal megálljt parancsol a migrációnak. Így hát fölhívta jóbarátját, az Express & Star szerkesztőjét és megkérte, hogy a beszéde szövegét előre juttassák el az újságírókhoz, hogy még időben meg tudjon jelenni a hétvégi lapokban. „Figyelj ide! A beszéd, úgy lő majd ki mint egy rakéta, de míg azok idővel visszahullnak, ez továbbra is fönnmarad” – hozta izgalomba barátját Powell, aki pontosan tudta, mit kockáztat a konfrontatív hangnemmel, ám ennek ellenére kötelességének tartotta, hogy élére álljon a legtöbb angolt érintő és foglalkoztató demográfiai „katasztrófának”, ugyanis szerinte a szólamokban gondolkozó elit egy álomvilág rabja lett. „Bárcsak, bárcsak” – szisszennek föl magukban – „Bárcsak ne beszélnének róla az emberek, akkor biztos valahogy elkerülnénk a bajt” – parodizálta ki a kormány hozzáállását saját polgárai őszinte és lényeglátó veszélyérzetéhez.

A több éve fontolgatott felszólalását végül az 1968-as szegregációs törvény vitájára időzítette, amiről úgy vélte, hogy a polgárjogi mozgalom zászlaja alatt olyan indokolatlanul pozitív diszkriminációt biztosít a bevándorlóknak, hogy azt később már nem lehet visszafordítani. Bár később emiatt érte a legtöbb rasszista vád, maga Powell határozottan tagadta, hogy fehér felsőbbrendűségi tudat szólt volna belőle, amikor Britannia véres jövőjeként beszélt a migrációról. Tény viszont, hogy a hatvanas évek toleranciára és békére törekvő idealisztikus világképe még nem látta meg azt a lényegi különbséget, ami az Atlanti-óceán két partján zajló szegregációs konfliktusok között fennállt. Míg ugyanis – így Powell – az Egyesült Államokban már több évszázada közös keresztény kulturális alapra építkező együttélést mérgezett meg a faji szegregáció, addig Angliában többségében alig néhány éve érkezett, beilleszkedni nem tudó és nem is akaró migráns csoportok vádolták rasszizmussal az őshonos lakosságot.

Az utolsó esély

„Az államférfi kötelessége, hogy megvédje hazáját az elkerülhető gonosszal szemben. Erre való törekvés közben azonban olyan akadályokba ütközik, amik mélyen bele vannak ültetve az emberi természetbe. A történelem rendre azt mutatja, hogy a gonosz nem látványos egészen addig, amíg meg nem valósul a maga teljességében. Egészen addig minden korai fázisa teret nyújt a kételkedésnek és vitatkozásnak, mivel még nem tudjuk, hogy képzeletbeli, vagy valóságos veszéllyel állunk szemben. Éppen ezért – emberi gyarlóságból – sokkal kisebb figyelmet fordítunk rá, mint az égetőnek tűnő aktuális problémákra, amik számunkra nagyok és látványosak.” – nyitotta meg Powell karizmatikus szenvedéllyel és a jól ismert, elvekből kiinduló cambridge-i stílusával fűszerezett tiltakozó beszédét a konzervatív párt tagjai előtt Birminghamben. A felvezetés egyértelműen utalt a Hitler hatalomra jutását övező általános apátiára, ami a második világháborút közvetlen közelről átélt veterán számára az agresszív gonosszal szembeni általános emberi tehetetlenség bizonyítéka volt: „Bár a jövőbeni sírunkról vitatkozunk, a politikusok számára mégis a gonosz megelőzése tűnik a legkevésbé népszerű feladatnak, miközben elsősorban erről szól a munkakörük” – tette hozzá egy kollégáinak szóló gúnyos mosoly kíséretében.

„Nincs jogunk csak megvonni a vállunkat és tovább gondolkozni az apró-cseprő dolgainkról, amikor ezrek és százezrek beszélnek és gondolkoznak erről a veszélyről, különösen azokon a területeken, ahol már előrehaladott az a totális társadalmi változás, amire még nem volt példa Anglia ezeréves történelmében” – fordult rá az elvi alapokról a bevándorlás konkrét problémájára Powell, majd kifejtette, hogy csupán a hivatalos állami statisztikai adatokból kiindulva előrejelezhető, hogy 15–20 éven belül már három és félmillió, az egykori gyarmatokról származó migráns lesz a szigetországban. (Az ezredfordulóra ez a szám fölment öt- és hétmillió közé, ami közel annyi, mint London teljes lakossága. 2001-ben a lakosság 9 százaléka volt első- vagy második generációs bevándorló, így az előrejelzés rendkívül pontos volt. 2017-ben ez az arány már jóval 16 százalék fölött van, ráadásul a központi statisztikai hivatal szerint 650 ezren illegálisan tartózkodnak az országban, például a calais-i határátkelőn átsurranva.

„Természetesen a migráció nem fog egyenletesen eloszlani Angliában, hanem a bevándorlók és leszármazottaik teljes régiókat és városrészeket fognak maguknak kisajátítani országszerte.” – jelezte előre Powell az integrációt ellehetetlenítő etnikai tömbök létrejöttét a 21. századra, amik különösen a muszlim negyedekre jellemzőek, ahonnan a korábbi lakók „elmenekülnek”, látva a befogadó nemzettel szemben elutasító, agresszív vallási és kulturális terjeszkedést. Róluk hozott hatvanas évekbeli példákat, amelyekben főleg az Afrikából és Pakisztánból érkező muzulmán bevándorlók okoztak helyi szintű konfliktusokat. „Már látjuk azt az egyre növekvő ellenállási mozgalmat az integrációval szemben. E mozgalom minden áron fönn akarja tartani, sőt tovább akarja élesíteni a nemzeti és vallási különbségeket azzal a céllal, hogy leuralják a teljes migráns közösséget, majd a társadalom többi részét” – összegezte a hosszú évtizedekre kiható folyamatot Powell. Később ennek a jövőképnek egyik szomorú igazolása lett, hogy a kilencvenes évektől a brit főváros – az itt letelepedő dzsihadista veteránok szóhasználatával élve „Londonisztán” – lett a globális iszlamista mozgalom központja. (Lásd: Londonisztán születése. Hetek, 2015. szeptember 25.)

Powell ugyanakkor tagadta, hogy teljes mértékben migrációellenes lenne, hiszen tudja és nagyra becsüli azt a sok ezer honfitársát, akik az elmúlt negyed évszázadban érkeztek a gyarmatokról Angliába, és valóban minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy be tudjanak illeszkedni a brit társadalomba. Az integráció ugyanis nem egy könnyű és gyors folyamat még annak sem, aki nagyon akarja: „Ráadásul azt hinni, hogy a bevándorlók és leszármazottaik mind készek erre a komoly áldozatra, már-már nevetséges, sőt kifejezetten veszélyes gondolat!” – tette hozzá, szembesítve hallgatóságát azzal, hogy „őrülten vak” illúziót kergetnek, ha komolyan azt hiszik, hogy a migráció tényleg egy modern és sokszínű Britanniát teremt majd a következő évszázadra. Ezzel szemben „Tudvalevő, hogy ha Isten egy nemzetet el akar pusztítani, akkor a vezetői megőrülnek. Márpedig őrültnek, szó szerint őrültnek kell lenni ahhoz, hogy nyugodt elégedettséggel konstatáljuk, hogy évente ötvenezer új migráns család terheli meg a szociális hálónkat, akik leszármazottaikon keresztül később ennek sokszorosát jelentik majd.” – vizionálta Powell, hozzátéve: a folyamat szerinte örökre megváltoztatja azt a szeretett és büszke Angliát, amiért a két világháborúban a fiai az életüket áldozták.

„Ahogy a jövőt nézem, félelem tölt el” – állt meg egy pillanatra a beszéd csúcspontján, majd fölidézte azt a klasszikus Vergilius-parafrázist, amiről később a tiltakozása a „vérfolyam-beszéd” címet kapta a sajtótól: „Miként egykor a rómaiak, én is látom, ahogy a „Tiberis folyó vérfolyammá változik”.

Ezzel azt vetítette előre, hogy az egyre bővülő migránsközösségek idővel csoportokba szerveződnek és politikailag, sőt többen közülük fegyveresen is megtámadják majd a többségi társadalmat. „Ha holnap lezárjuk a kaput a migráció előtt, akkor a nemzetünk alapvető karakterét fenyegető veszély elhárul” – adott zárásként Powell ultimátumot a saját kormányának, hogy azonnali hatállyal függessze föl az évi kétszázezer migránst beengedő „becstelen” és „hazaáruló” bevándorlási törvényt.

Powellnek igaza volt, mégis megbukott.

A szenvedélyes üzenetet a konzervatív hallgatóság egy emberként támogatta, egyedül egy tory politikus háborodott fel a „rasszista intolerancián”, amit szerinte a „szégyenteljes” beszéd közvetített. Egy szinttel följebb, a pártvezetés azonban rögtön a „rémhírkeltő lázító” fejét követelte annak ellenére, hogy a brit lakosság Churchill óta soha egy közszereplő mellett nem állt ki olyan egységgel, mint Powell mellett. A Gallup felmérése szerint a britek 74 százaléka egyetértett a szókimondó politikussal, míg 83 százalékuk elvárta a kormánytól, hogy szigorítsa a bevándorlás szabályait. Szóvivője szerint a képviselő irodája 42 ezer támogató levelet kapott és csak 800-an írták, hogy méltatlan a miniszteri posztjára. A konzervatív párt támogatottsága csúcsokat döntött, az Oxford egyetem akadémikusa, R. W. Johnson szerint csak a beszéd önmagában 2,5 millió új szavazót nyert meg a jobboldalnak, és első számú oka volt a toryk 1970-es földcsuszamlásszerű győzelmének.

A közvélemény éveken át Enoch Powellt tartotta a legalkalmasabbnak a miniszterelnöki posztra, és a társadalmi támogatottsága a mai napig töretlen, 2012-ben a BBC a száz legnagyobb hatású közszereplő közé sorolta Anglia történelmében.

Ennek ellenére mind a konzervatív kormány, mind a pártelit ócska populizmusnak tekintette Powell szavait, a miniszterelnök Edward Heath pedig egyenesen „rasszistának és hazugnak” bélyegezte a saját miniszterét, akit azonnali hatállyal menesztett a kabinetből. A főáramú sajtó szintén teljes erővel nyomta a „rasszista” jelzőt, a The Times például hónapokon keresztül csak mint „a gonosz beszéd”–ként utalt a migrációellenes politikus szavaira. „Tartóztassátok le Powellt!” skandálta az alig 1500 fős hippicsoport, akiknek képe bejárta a BBC-t és a világcsatornákat, tanúsítva az „össznemzeti” ellenállást az intoleranciával szemben. A Munkáspárt sem finomkodott, vezetőjük, Tony Benn a náci propagandához hasonlította a „vérfolyam” beszédet, amit Dachau és Bergen-Belsen szelleme inspirált.

A kampány végül meghozta a hatását és Powell bár az utca szemében nemzeti hőssé vált, sosem került vissza a politika centrumába. Még Margaret Thatcher, aki amúgy példaképének tekintette az ideáihoz hű képviselőt, sem merte nyilvánosan vállalni a felé érzett mély szimpátiáját. Ma, ötven évvel később, amikor már a történelmi tények bizonyítják a szlogenné vált mondást, hogy „Powellnek bizony igaza volt” egyre többen fordulnak újra a letűnt viktoriánus kor magányos lovagja felé, aki 1968-ban megprófétálta, majd még életében meg is siratta a modern népvándorlásban meghaló Britanniát.

Olvasson tovább: