Kereső toggle

Egy bukott nemzet prófétája

Enoch Powell és a „vérfolyam“ beszéd hatása Angliára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Tudós, nyelvzseni és háborús hõs – egész Anglia fölfigyelt a szókimondó politikusra.

Ha Isten egy nemzetet el akar pusztítani, akkor a vezetői megőrülnek. Ez az őrület pedig a migráció! - ásta meg előre Anglia sírját 1968-ban Enoch Powell, a 20. század egyik leghíresebb filozófiaprofesszora és politikusa, aki ötven éve a Konzervatív Szövetség előtt követelte az egykori brit gyarmatokról érkező migrációs hullám azonnali megfékezését. A forradalmi beszédet az angol lakosság jelentős része támogatta, mégis mind a saját kormánya, mind a pártja „rasszistának“ bélyegezte és száműzte a politikai közéletből.

A migráció a hatvanas években még korántsem volt annyira kezelhetetlen probléma mint ma – ötven évvel később – amikor London minden hetedik lakosa első- vagy második generációs muszlim bevándorló, és a városban több olyan belső, szubkultúrájába zárkozó városrész van, ahová nemhogy a brit törvények nem érnek el, de a lakók közül sokan még angolul sem tudnak rendesen.

A Brit Birodalom alkonyán, 1948-ban Nagy-Britannia lakosságának 96 százaléka még őshonos brit volt. Az ország a világháborús veszteségek miatt szorult rá arra, hogy az újjáépítéshez szükséges (zömmel fizikai és rosszul fizetett) munkákra az 1950-es és ’60-as évek fordulóján függetlenné vált gyarmatokról keressenek munkaerőt. Az újjáépítés munkaerőigényére, erre az átmeneti problémára adott katasztrofális választ a „brit nemzetiségi törvény”, amely lényegében kitárta a szigetország kapuit az egykori brit birodalom 800 millió alattvalója előtt, akik közül elsőként a pakisztániak és az indiaiak jöttek százezrével az egykori anyaországba.

Randall Hansen, az Oxford Egyetem modern kori migrációra szakosodott történésze szerint maguk a törvényhozók sem gondolták végig milyen árhullámot indítanak el, amikor vízum nélkül engedélyezik a belépést, a munkavállalást, a letelepedést, sőt, a minden brit polgárt alanyi jogon megillető egészségügyi, szociális ellátás igénybevételét is az egykori birodalomból érkezőknek.

A hatvanas évek közepére már egymillió bevándorló kapott nemcsak letelepedési engedélyt, hanem rögtön állampolgárságot is, és ez a szám az ezredfordulóra további két és félmillióval nőtt.

A közös nyelv és kultúra miatt a frissen érkezettek igyekeztek a velük azonos kulturális háttérből jövő sorstársaikkal egy környékre telepedni. Ennek nyomán zömmel bevándorlók által lakott negyedek jöttek létre az angol nagyvárosokban, különösen Londonban, ahol komoly feszültséget eredményezett a gyakran komplett utcákat belakó új szomszédok érkezése.

A bevándorlók érkezésével szembeni tiltakozás természetesen gyakran nem nélkülözte a rasszista felhangokat, ám tény: az együttélési problémák és az általuk kiváltott konfliktusok valódiak voltak. Olyan feszültségek jöttek felszínre, amilyenekre senki nem gondolt korábban, amikor tízezerével osztották ki a friss állampolgári papírokat a hivatalokban. A helyzetet csak nehezítette, hogy az Egyesült Államokban éppen ekkor zajló polgárjogi küzdelem éveiben a nyugat-európai közbeszéd – teljesen érthetően – különösen érzékeny volt a toleranciára és nyitottságra. Ez az önmagában nemes önkorlátozás azonban alkalmasnak bizonyult arra is, hogy a pártok mindenfajta migrációval kapcsolatos problémát szőnyeg alá söpörjenek, nehogy rasszizmus gyanújába keveredjenek.

Egy büszke hazafi látomása

Ebben a helyzetben lépett föl a letűnt idők idealisztikus lovagja, Enoch Powell, a konzervatívok minisztere. A ambiciózus zseni, miután Cambridge-ben osztályelsőként végzett, 25 éves korára már professzor volt, évről évre megtanult egy új nyelvet, miközben a szigorú iskolapadban, latintanulás közben arról álmodozott, hogy egyszer majd alkirály lesz a korona ékkövén, Indiában. A viktoriánus nemzeti ideáktól vezérelve lépett be a brit hadseregbe, mélységes ellenszenvet érezve Hitler és a vele békét kötni próbáló Chamberlain-kormány iránt. A hadba lépés napján vásárolt egy orosz szótárt, hogy megtanulja annak a népnek a nyelvét, amely Napóleonnal és II. Vilmossal szemben is győzelemre segítette a királyi haderőt.

A hírszerzés kötelékében közlegényi rangból 1945-re dandártábornoki rangba jutott, ami rajta kívül csak egyetlen egy közkatonának sikerült a háború során. Impozáns tudományos és katonai karrierjét követően – amit költészettel és filozófiával egészített ki – 1950-ben a rá jellemző dinamizmussal indította politikai pályafutását a brit parlamentben. „Nem veszem át azok általános szégyenlősségét és álszerénységét, akik életükben először szólalnak föl ebben a Házban…” – közölte pökhendien a honatyákkal, amikor először kapott szót az alsóházban. Majd öt éven át igazi különcként, jobb és baloldalra egyaránt kiszólva képviselte azokat az alapelveket, amiket a klasszikus 19. századi konzervativizmusból és liberális eszmékből gyúrt össze. „Az övé a legkitűnőbb parlamenti fölszólalás, amit valaha hallottam…benne van mindaz a morális szenvedély és retorikai erő, ami Démoszthenészt idézi” – áradozott róla egy munkáspárti képviselő, a The Daily Telegraph pedig rendszeresen méltatta elvhű és szókimondó beszédeiért.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: